A nevetés olyan, mint egy kalapács. Néha haszontalan kacat, ami csak a helyet foglalja a fontosabb dolgok elől. Néha veszélyes fegyver. Néha hasznos eszköz. Néha szimbólum. Néha ezek valamilyen keveréke. Mindez onnan jutott eszembe, mert időről időre felmerül, hogy a nevetés hatásos fegyver a politikai hatalommal szemben, amit én tiszteletreméltó politikai esztétizmusnak gondolok, se többnek, se kevesebbnek. Ezzel szemben meg vagyok győződve arról, hogy a politikai hatalommal szemben a politikai hatalom a hatásos fegyver, a nevetés pedig addig és olyan mértékben tud hatásos politikai fegyver lenni, amikor és ameddig aláás vagy megerősít politikai hatalmat. Amikor meg nem tesz ilyet, akkor esetleg még jelezheti a hatalom gyengeségét.

Érdemes ezt észben tartani, amikor a Szájer-ügyre gondolunk. Mikor kedden végigsöpört a közösségi médiában a hír, hogy Szájer József fideszes EP-képviselő minapi lemondása mögött valójában az van, hogy a képviselő Brüsszelben jelen volt egy járványügyi korlátozások megsértésével rendezett, főleg férfiak részvételével tartott csoportszex partin, amin a rendőrség rajtaütött, ő pedig menekülni próbált az ereszen keresztül, de lebukott, s hiába próbált a képviselői mentelmi jogára hivatkozni, közben pedig a rendőrség szerint ecstasy tablettákat találtak a táskájában, elementáris erejű nevetés volt a válasz mindenfelől. Ebbe a nevetésbe biztosan keveredtek joggal elítélhető homofób hangok is. Biztosan volt benne gyermeteg öröm is annak köszönhetően, hogy hihi, szexuális tartalmú hír került a médiába egy komoly emberről, egy felnőttről, ezen belül a csoportszex a maga nem konvencionális voltával külön humorforrás lehetett. Némiképp másfajta humorforrás lehetett sokak számára, hogy egy nehezen vitathatóan homofób nézeteket erőltető, és az alaptörvényt is átíró politikai erő egyik prominens képviselőjével történt mindez:

a képmutatás lelepleződése, valljuk be, tényleg vicces.

A képmutatás lelepleződésén nevethettek azok is, akik szerint komikus, amikor kijárási korlátozásokat elrendelő párt prominense sérti meg ezeket szabályokat, mintha őrá nem vonatkoznának szabályok. Nevetségesnek találhatták sokan az ereszen való menekülést is, ami önmagában burleszkfilmeket idéző jelenet, s különösen komikussá teszi a dolgot, amikor mindez egy hatalommal, tekintéllyel, kiváltságokkal rendelkező emberrel történik.

Biztos más dolgokon is lehetett nevetni, de egyet még mindenképpen ki akarok emelni. Amikor Szájer bejelentette a lemondását, sokan azt gondolták, komoly politikai vita állhat a háttérben, párhuzamot vontak egy másik távozás, Gottfried Péter hazatérése és Szájer esete között. Ez a kremlinológiai gondolkodás tőlem sem volt idegen (s fontos tünete annak, hogy nem egy demokráciában élünk, hanem egy olyan tekintélyelvű rezsimben, ahol a hatalom tudatosan támaszkodik a hatalomgyakorlásában az információk visszatartására és a közvélemény manipulálására, amit a zsarnokságok természetrajzának zseniális ismerője, Tacitus arcanum imperiinek nevezett annak idején). Így igazán át tudom érezni, milyen mulatságosnak találhatták sokan, hogy várakozásaikkal ellentétben nem valamilyen nagyívű stratégiai vita, hanem egy személyes ballépés okozta a sokak szerint komoly politikai súllyal bíró Szájer vesztét.

E nevetéshullám nem volt szervezett, tervezett, nem volt mögötte politikai szándék és önmagában nem is elsöprő erejű politikai fegyver. Politikailag persze nem is volt semleges ez a nevetéshullám (a kormánypártiak például biztosan kevésbé jóízűen nevettek, mint az ellenzékiek), és biztosan nem használt az Orbán-rezsim hazai és nemzetközi tekintélyének. De a nevetésre sokkal több és erősebb oka volt mindenkinek, mint az, hogy ennek milyen hatása lehet a rezsim szilárdságára. A Szájer-ügy sokféleképpen szolgáltatott okot nevetésre, és tartalmaz néhány nagyon erős, szimbólummá válásra különösen alkalmas momentumot, mint amilyen például az ereszen menekülés vitán felül komikus képe.

A mostani nevetéshullám politikai kontextusa is érdekes. Egyszerre látunk egy hatalmát minden korábbinál szélesebb körre kiterjesztő, a szabadságot minden korábbinál erőszakosabban fojtogató rezsimet, ami alapján arra is következtethetnénk, hogy ezek az Orbán-rezsim aranykorának napjai, és látunk emellett egyre több válságtünetet. Mert mostanra kijelenthetjük, hogy tartósan nem kedvez a lapjárás az Orbán-rezsimnek.

A szélsőjobboldali európai áttörés tavaly tavasszal elmaradt. A Borkai-botrány meggyengítette a rezsim hatalmi monopóliumát az önkormányzati választások során. A koronavírus-járvány két hulláma rendkívüli élességgel mutatta meg a rezsim alkalmatlanságát a jó kormányzásra, a gazdaság rossz állapotban, az egészségügy mély válságban. Mindennek a tetejébe Trump választási veresége egy sok éve építgetett politikai kapcsolatot pont azelőtt döntött romokba, mielőtt az egyáltalán létrejöhetett volna, és azt a veszélyt vetíti előre, hogy az új amerikai kormányzat nem fog jóindulatú közömbösséget mutatni a hazai autoriter hatalomgyakorlás iránt. Az EU-ban az új költségvetés körüli vita élesített egy politikai csapdát, amelyet a Fidesz 2010 óta maga ásott magának a jogállam és demokrácia botrányos hazai lebontásával, a saját pártcsaládjával szembeni illojális gesztusaival, konfrontatív politikájával. Itthon pedig a kormányzati kommunikáció újabb és újabb provokációk, újabb és újabb „ügyek” kirobbantásával, segítségével igyekszik gyengeségét elleplezni és fenntartani, és a titkos sorosista összeesküvés képének sulykolásával megerősíteni táborát. Ennek a tetejébe most egy állítólag befolyásos brüsszeli emberét is kénytelen volt feláldozni Orbán Viktor.

Ebben a kontextusban számomra, nevetésem elfojtása után is, a Szájer-ügy kiváltotta nevetéshullám három okból tűnik fontosnak. Rövid távon mindenekelőtt azért, mert gyarapította a rezsim számára kellemetlen pillanatokat.

Talán kevesebb szó esik így Demeter Szilárdról, talán egy perccel rövidebb ideig gondolunk a kormány által félrekezelt koronavírus-járvány áldozataira, de másfelől mégsem hagyja egészen, hogy a politika teljes mértékben arról szóljon, amiről a rezsim szeretné, és ehelyett olyasmiről szól, ami nekik kellemetlen.

Ha ez nem egy autoriter rezsim lenne, nem egy szabadságellenes, rosszul kormányzó rezsim, akkor ennek a rövidtávú hatásnak nem lenne túl nagy jelentősége, de így legalábbis nem érdemes bűntudatot érezni amiatt, hogy nem foglalkozunk addig se a fontosabb dolgokkal. Másodszor, hosszabb távon az is fontos, hogy megszületett egy politikai szimbólum, a rezsim egész természetét magába sűrítő, vizuálisan is erős jelkép, aminek meglesz a maga önálló élete, efelől senkinek ne legyenek illúziói. Évekig velünk fog maradni, és a korszak történészei közül biztosan lesznek, akik tanulmányokat szentelnek majd neki. S végül a harmadik ok, ami miatt fontosnak tűnik az én szememben ez a nevetéshullám, az az, hogy megmutatkozott, ez a hatalom nem legyőzhetetlen. Nem a nevetés győzte le őket, persze, már amennyiben győzelemnek tekintjük, hogy Szájer József lemondásra kényszerült, hanem a botránytól való félelem, a hirtelen megmutatkozó gyengeségüktől való félelem, ami egyben a nevetségessé válástól való félelem is.

Tegnap pedig egyáltalán nem biztos, hogy csak az ellenzékiek találták nevetségesnek őket, de könnyen lehet, hogy egynémely híveik is, s ennek már fele sem tréfa.

Annak, hogy ez a félelem ott lehet a hatalmat birtoklók szívében, persze egyáltalán nem a nevetés puszta ténye az oka, hanem az, ami miatt a tegnapi nevetéshullám is olyan kontrollálhatatlanul söpört végig a közösségi médián. Amint azt a hatalom birtokosai pontosan tudják, és amire egy lassan két éve tartó pechsorozat után nem valami szívesen gondolnak: hiába van most az ő kezükben a hatalom és hiába kapaszkodnak belé mindenféle eszközzel, végső soron azért a víz az úr.