Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A német kormány gátat szabna a szegény országok kizsákmányolásának, ha a nagytőke is engedi

A globális kapitalista rendszerben a multinacionális cégek komoly profitot könyvelhetnek el a centrum és a periféria eltérő munkaügyi, környezetvédelmi szabályozásainak köszönhetően, ami sok esetben a periféria lakosságának embertelen kizsákmányolásával jár együtt. A német kormány ennek próbál, legalábbis a német cégek tekintetében gátat vetni – miközben a német tőke érhető okokból irtózik az ötlettől. Kérdéses, hogy sikerül-e hathatós szabályozást tető alá hozni.

Ruhaüzem Bangladesben (kép: Tareq Salahuddin / Wikimedia Commons)

A Német Szövetségi Köztársaságot kormányzó kétpárti nagykoalíció egy olyan szabályozás bevezetésén dolgozik, aminek jegyében a német cégek külföldi beszállítóira is vonatkoznának bizonyos, az anyaországiakhoz hasonló szabályozások, vagyis a globális kapitalizmus a cégek számára egyik legfontosabb „vívmányába” nyúlnának bele.

A Lieferkettengesetz, vagyis az ellátási lánc törvény ezzel támogatói szerint egy lépés lehet egy igazságosabb és fenntarthatóbb világ felé – azonban bőven akadnak vele problémák is, és úgy jobbról mint balról fogalmaznak meg vele kapcsolatban éles kritikákat.

A modern ipar hosszúra nyúlt vénái

A modern ipari termelésben az ellátási láncok szinte minden esetben feltétlenül szükségesek a termelés fenntartásához, már csak azért is, mert a feldolgozó legtöbb esetben nem esik egybe a nyersanyag kitermelőjével akár földrajzi, akár szervezeti szempontból, akár azért, mert egy adott ipari termelő más termelők által előállított termék felhasználásával készíti el saját termékét.

A modern, globális kapitalista rendszerben ezek az ellátási láncok az elmúlt évtizedekben földrajzi és társadalmi szempontból is minden korábbinál hosszabbra nyúltak: míg a piac globalizálódása és a szállítmányozás robbanásszerű fejlődése előtt a termelők igyekeztek a végtermék előállításának helyéhez minél közelebb eső beszállítókkal dolgozni, ez mára gyökeresen megváltozott.

Míg régen például egy német autó legyártásához német vasérc és német szén felhasználásával készült az acél, amit német földön német kezek dolgoztak meg (még ha ehhez egyre jelentősebb bevándorló tömegekre volt is szükség), hogy a végén pompás, nyitott Mercedesekből integethessenek a politikusok az utcákon sereglő népnek, és esetleg csak a mahagóni kormánykerék, az elefántcsont kapcsolók és a gumiabroncsok alapanyaga származott külföldről, napjainkra komoly nemzetközi logisztikai bravúr eredménye egy ilyen összetett termék előállítása.

A gyártósorokról legördülő német autó ma már – már ha Németországban gördül le, nem mondjuk Magyarországon – a világ számos tájáról származik: az acél talán Kínából, a komplett beltér Magyarországról, a hibrid hajtás akkumulátoraiban használt lítium Bolíviából érkezik, miután egy dél-koreai vagy magyar gyárban feldolgozták, és még a világ ki tudja hány pontjáról származnak a nyersanyagok, alkatrészek, mielőtt a kész termékre rástencilezik a Made in Germany feliratot. (Félreértés ne essék: ha Magyarországon rakják össze, akkor Made in Hungary lesz ráírva.)

Felmerülhet itt a kérdés, hogy miért éri meg akár a fél világon keresztül utaztatni nyersanyagokat vagy félkész termékeket, alapanyagokat, ha az adott nyersanyag a feldolgozás helyéhez közelebb is kinyerhető, és a technológia is rendelkezésre áll, hogy a végtermék előállításához szükséges módon dolgozzák fel.

Röviden: azért, mert

a gazdagabb centrumországokban drágább a munkaerő, az energia, és mások a munkajogi, környezetvédelmi szabályozások, amik az ipari termelést is drágábbá teszik.

Ez azt jelenti, hogy minél munkaintenzívebb egy adott termelési folyamat, vagyis minél több befektetett emberi munka szükséges egységnyi érték előállításához, annál nagyobb a termelés árában megmutatkozó különbség a periférián és a centrumban, akár azonos technológiával előállított termék között.

A szigorúbb munkajogi szabályozás és a munkások bére mellett jellemzően a jogi környezet is eltérő. A centrumországok erős szakszervezetei által kivívott szabályozások arra sem teremtenek lehetőséget, hogy az adott cég saját rendőrséget működtessen, ami ha kell, gumibottal hajtja be a munkásokat a gyárba dolgozni, vagy esetleg a hivatalos rendőrség tegye meg ugyanezt. Ezzel szemben a periférián – még ha ez nem is minden esetben harmonizál teljesen az adott ország jogrendjével – könnyebb ilyen gyakorlatokat folytatni, vagy akár rabszolgamunkát végeztetni, kobaltbányákban gyerekeket dolgoztatni, stb.

Épp emiatt olyan országokban, ahol olcsóbb a munkaerő, alacsonyabbak a munkások alkalmazásával járó költségek (például kell-e egészségbiztosítást, nyugdíjjárulékot fizetni), és egy-egy munkást többet lehet dolgoztatni, rosszabb körülmények között, az olyan, nagyobb élőmunka-igényű termelési módok is profitábilisabbak lehetnek, amiket a centrumban már nem éri meg alkalmazni. Vagyis megéri akár elavultabb technológiával is termelni, így a technológiai fejlődés, melynek egyik fontos aspektusa az élőmunka kiváltása, először a centrumországokban csapódik le modernebb üzemek formájában.

De nem feledkezhetünk meg egy másik aspektusról, a környezetszennyezésről sem. Míg Németországban és az Európai Unióban számos törvény, szabályozás és egyezmény védi a természetet és korlátozza az ipari vagy lakossági (egyébként végső soron túlnyomórészt ipari) eredetű környezetszennyezést, a világ számos országa nem engedheti meg magának ezt a „luxust” a jelenlegi globális gazdasági berendezkedésben.

Ez ugyanis a munkaerő ára mellett egy fontos összetevője az adott országban előállított ipari terméknek: minél kevesebbet kell törődni a termelés környezetbarátságával, vagyis minél kevesebbet kell rá költeni, annál olcsóbb az előállított termék. Ez lehet közvetlen költség, például hogy beöntheti-e egy gyár a mérgező anyagokat közvetlenül az élővizekbe vagy drága szűrőberendezéseket kell használnia, esetleg más, drágább eljárást kell alkalmaznia, de lehet közvetett költség is, például hogy tud-e olcsó, de szennyező, széntüzelésű erőművekben termelt áramot vásárolni.

Az, hogy egy terméket mennyiben éri meg a centrumon kívül termelni, nagyban függ a termék jellegétől: a fast fashion ruhákat szinte kizárólag Délkelet-Ázsiában gyártják, nagy a termelés élőmunkaigénye, és nagyon környezetszennyező az előállítási folyamat, de olcsó a munkaerő és lazák a környezetvédelmi szabályok, így lehet olcsó az előállított áru, amit aztán ezerszámra hoznak konténerekben tengeri úton Európába.

Ellenben egy busz már elég drága mulatság, több nagyságrenddel kisebb mennyiségben forgalmazzák, mint a zarás pólókat, így viszont jobban megéri a főváros új buszait a Mercedesnek például Törökországban gyártania, majd Magyarországon, az európai vámunión belül végeztetni a végszerelést – ahol ugyan drágább a munkaerő mint Törökországban, azonban az uniós vámhatáron alkatrész jön át, nem autóbusz, így kedvezőbb az adózás.

Szimpatizáló közvélemény, ellenérdekelt tőke

Miért tárgyal mégis a német kormány egy olyan törvény bevezetéséről, ami – elvileg – számos, a fentiekhez hasonló előnyt megvonna a német cégektől, és legalább középtávon a nemzeti ipar versenyképességét rontaná? A válasz az, hogy a gondolat népszerű: egy felmérés szerint a szövetségi állampolgárok 75 százaléka támogatja, hogy valamilyen formában tegyék etikusabbá a végül német vállalkozók zsebében és német GDP formájában értékesülő folyamatokat. Sőt,

a német állampolgárok 91 százaléka gondolja úgy, hogy a politika feladata, hogy a német cégek külföldön is tiszteletben tartsák az emberi jogokat, ennek az elvnek az intézményesítése régen beszédtéma a szövetségi köztársaságban, amelynek kormánya most az ellátási lánc törvénnyel enyhítené a periférián az emberek kizsákmányolását és a környezet rombolását.

Kérdés persze, hogy lesz-e belőle valami?

A törvény lényege, hogy a német cégeknek, valamint beszállítóiknak külföldön is be kelljen tartaniuk néhány normát, amelyek Németországban vonatkoznak rájuk – no nem arról van szó, hogy németországi munkahelyi körülményeket kellene nyújtaniuk vagy németországi fizetéseket kelljen adniuk alkalmazottaiknak, de legalább azt biztosítsák, hogy az ENSZ által meghatározott alapvető irányelveket betartsák a partnerek és beszállítók a foglalkoztatás terén. Tehát például ne dolgoztassanak gyerekeket, ne kényszerítsenek senkit munkára, vagy ne legyenek életveszélyesek a munkahelyek, és tartsanak be olyan alapvető emberi jogokat is, mint hogy működésükkel nem veszélyeztetnek emberéleteket, és nem kényszerítenek embereket különböző dolgokra, beleértve lakhelyük elhagyására a cég gazdasági tevékenysége érdekében.

Ezen kívül a törvény szerint tilos lenne a nemzetközi környezetvédelmi egyezmények szerint tiltott tevékenységeket végezniük a cégeknek, például védett erdőket irtaniuk, vagy megmérgezniük a vizeket, ami egyébként az emberi jogokat is sérti, ugyanis mérgezett vízzel nehéz például az egészséges környezethez való jogot biztosítani. Ez utóbbiak betartatásával egyébként Németország határain belül sem áll valami fényesen, elég a hambachi őserdő irtására gondolni, vagy a vízkészletek veszélyeztetésére, mindkettő a barnaszén bányászatához köthető, amit igen környezetszennyező erőművekben égetnek el.

Egy komoly és kikényszeríthető szabályozás tehát a világot egy kicsit biztosan jobb hellyé tenné, amit úgy tűnik, a német nagytőke működéséből sokat profitáló német lakosság is helyeselne. A kormánnyal, és a Merkel-féle CDU-val szimbiózisban működő nagytőke azonban abban érdekelt, hogy – ha a törvény meg is születik – komoly következményei ne legyenek.

A kormány is a munka-tőke érdekek szerint megosztott

A szociáldemokrata-kereszténydemokrata nagykoalíció pártjai a szabályozás szükségességével egyetértenek, arról azonban, hogy a törvény mely cégekre vonatkozzon, mit szabályozzon és hol legyen a felelősség, hónapok óta nem tudnak megállapodni a német kormánypártok.

Hubertus Heil szövetségi munkaügyi miniszter, a Németországi Szociáldemokrata Párt politikusa amellett érvel, hogy a szabályozás vonatkozzon minden, legalább 500 főt foglalkoztató német cégre, amelyeket, amennyiben nem tartják be, szövetségi bírsággal is sújthatnának, valamint kizárhatnának a közbeszerzésekből. Ezt a javaslatot támogatja az IG Metall német ipari szakszervezet, valamint 40 nagyvállalat üzemi tanácsa is. Ahogy Wolfgang Lemb, a szakszervezet ügyvezető testületének a tagja fogalmazott,

„épp a jelenlegi helyzet mutatja meg a stabil ellátási láncok fontosságát. Ez a stabilitás kéz a kézben kell hogy járjon az igazságossággal, és az emberek, valamint a környezet iránti felelősségvállalással. Ha most nem sikerül világosan cselekednünk, annak társadalomként, úgy nemzeti mint nemzetközi szinten viselnünk kell majd a a következményeit.”

Peter Altmaier kereszténydemokrata gazdasági miniszter, valamint a tőkés érdekképviseleti szervezetek, a munkáltatók és a cégek képviselői azonban másképp látják a helyzetet. A szabályozás szükségességét nem tagadják, de érvelésük szerint a javaslat jelenlegi formájában aránytalan terhet róna a cégekre, amikor azt írja elő, hogy a teljes ellátási láncban biztosítsák a törvényben foglaltak betartását.

Javaslatuk szerint a szabályozás csak az 5000 főnél többet foglalkoztató cégekre lenne érvényes, és nem vonatkozna a teljes ellátási láncra, emellett ellenzik, hogy a cégeket jogi úton felelősségre lehessen vonni a beszállítóik és partnereik jogsértései miatt, ez ugyanis véleményük szerint az ellátási láncok lerövidítésével és azzal járna, hogy az érintett cégek kivonulnak az „emberi jogi szempontból problémás” régiókból. Ezzel szemben támogatói szerint a törvény megalkotásánál ügyelni kell arra, hogy a német vállalatok ne hagyják el a fejlődő országokat, hanem inkább helyi partnereikkel és beszállítóikkal törekedjenek a emberi jogi és a környezeti veszélyek minimalizálására.

A német iparosok érdekvédelmi szerveinek abban legalábbis részben igaza van, hogy kevésbé fogja megérni olyan helyeken termelni, ahol például eddig rabszolgaként lehet dolgoztatni embereket, ha a továbbiakban erre a német cégek beszállítóinak nem lesz lehetőségük.

Lehet némi olyan jellegű hatása is, hogy egyes munkafázisokat az Unió, vagy esetleg Németország területére terel, ennek valószínűsége azonban igen csekély: akkor lenne valószínű, ha a német cégeket köteleznék, hogy az EU-n kívüli partnereiknél és beszállítóiknál is követeljék meg a német dolgozókat megillető bérbeli és béren kívüli juttatásokat, valamint tartassák be a környezetvédelmi normákat. Ez nem fog megtörténni, ilyesmi még csak tervben sincs.

Ugyanakkor az ellátási lánc törvény bevezetése járhat azzal, hogy egyes termékek megdrágulnak Németországban (és a centrumban), mivel a késztermék nyomott árai a periféria munkásainak kizsákmányolásán, és a környezet rombolásán alapulnak. Az árak növekedésének alternatívája a befektetők profitjának csökkenése, ettől joggal tartanak a törvény szigorú formájának ellenzői, ugyanis áraik növekedésével a vásárlók könnyen elpártolhatnak az amerikai, kínai stb. konkurenciához – amit adott esetben nem kötnek ilyen szigorú szabályok.

A szabályozás határai

Itt pedig eljutottunk a következő kérdéshez: Németország ugyan fontos ipari nagyhatalom önmagában véve is, így egy hatékony szabályozás mindenképp csökkentené a multinacionális cégekhez köthető kizsákmányolást és a környezetrombolást a periférián, hathatósabb lenne ugyanakkor egy uniós szintű szabályozás (a német politika ezért nem keveset tehetne). Hasonlóképp, mint az EU határain bevezetni tervezett „karbonvám”, aminek jegyében az Unió területére érkező termékek elvámolásánál figyelembe veszik az előállításukkor kibocsátott szén-dioxidot, elejét véve így az EU-n kívüli megengedőbb, vagy nem létező kibocsátási normákból fakadó előnyöknek. Ez amellett, hogy gyakorlatilag kiterjeszti az uniós, szén-dioxid kibocsátás után fizetendő költségeket az EU határain túli termelőkre, épp emiatt levegőhöz juttathatja az olyan, magas szén-dioxid kibocsátású szektorokat, mint az Unió acélipara.

Amin azonban nem változtat az ellátási lánc törvény, akármilyen formában vezetik is be, az a globális kapitalista rendszer alapvető egyenlőtlensége.

Félreértés ne essék, az ellátási lánc törvény üdvözlendő, amennyiben Németországban bevezetik, és még akár többé-kevésbé hatékony eszköze is lehet a tőkés rendszer néhány igen ocsmány velejárója, mint a gyerekmunka visszaszorításának – már amennyiben német cégek beszállítói alkalmazzák.

Azonban még ha a tőkés világrendszer valamennyi multinacionális nagyvállalatára ki is terjesztenék érvényességét, amellett hogy némiképp csökkentené őket, lényegét tekintve nem változtatna azokon globális egyenlőtlenségeken, melyek lehetővé teszik, hogy a globális társadalom egy kis szegmense (köztük Magyarország lakosságának jelentős része) világszinten nézve relatíve jól éljen, míg a bolygón élők túlnyomó többsége súlyosan elnyomott és kizsákmányolt helyzetben dolgozzon napestig, hogy az egészen egy szűk, globális elit betegre kereshesse magát.

Ez azért lehetséges, mert a termelést és a munkát világszinten a tőke érdekei, valamint a kiszolgáló államapparátusok befolyásolják, erre jó példa az, ahogyan a fejlett országok egészen sötét és elnyomó diktatúrákat képesek támogatni világszerte – itt gondolhatunk Szaúd-Arábiára, vagy Chilére az elmúlt évtizedekben, miközben a társadalom széles rétegeit kiszolgáló kormányokat buktatnak meg, e tekintetben elég ránéznünk Dél-Amerika elmúlt évszázadára. De közelebbi példaként említhető az is, ahogyan az Európai Unió megpuccsolta a Sziriza kormányát Görögországban, mikor szembement a tőke és a centrum érdekeivel, vagy hogy milyen engedékeny a német nagytőke érdekeit kiszolgáló Magyarországgal, miközben Brüsszelből is szemmel láthatók a kormányzati jogsértések és a – többek között EU-s forrásokat érintő – korrupció.

A kizsákmányolás és a környezetrombolás ellen nem lehet hathatósan harcolni, míg a gazdaság alapja a folyamatos növekedés, és a növekedési kényszerben lévő cégek folyamatos versenye.

Lehet persze finomhangolni, ahogy a német kormány is kénytelen-kelletlen próbálkozik vele, de az emberarcú kapitalizmus is csak kapitalizmus marad – és legyen bármennyire is emberi az arca, nagyot tud rúgni a kiszolgáltatottakba.