Amikor hét hónappal ezelőtt beütött a járvány és a veszélyhelyzet, abban reménykedtem, hogy ez majd olyan fókuszba helyezi az egészségügyet, hogy döntéshozóink (=Orbán Viktor) rádöbbennek végre a szektor jelentőségére. Gondoltam, a pár éve szétvert járványügy ebből biztosan győztesen, újraszerveződve jön ki, és forrásbővítés elé néz az ellátórendszer. Az az átkozott naivitás. Azok a rózsaszín, illuzórikus képzelgések.
Az első hullámban a jó értelemben vett, a szaktudást láttató szakzsargon helyett jött a nyunyóka, az egészségpolitikai tervezés és döntéshozatal helyett jött a kórházi ágyak kiürítése és a kórházparancsnokok. A népegészségügy és az egészségügy helyett jött az Operatív Törzs, Pintér Sándor vezetésével. A járvány első hullámának végére tisztán látszott, hogy a területet ezentúl nem az EMMI irányítja. Eddig is súlytalan volt az egészségügyért felelős államtitkárság, évek óta gazdátlan, ebből kifolyólag a korábbinál is jobban elhanyagolt, düledező a rendszer. A BM színre lépését talán titkon még sóhajok is kísérték: végre történni fog valami.
Hát, történt. A második hullám felfutásának kezdetén az Országgyűlés elfogadta az egészségügyi szolgálati jogviszonyról szóló törvényt, amely nem csak az orvosokra, hanem a szakdolgozókra is vonatkozik. Előzmény: hosszú egyeztetések a Magyar Orvosi Kamarával egy új orvosi bértábláról, amely a hálapénz kiiktatásával egyidejűleg szándékozott kiszámítható életpályát biztosítani tagjainak. A MOK tette a dolgát, amit egy érdekképviseletnek tennie kell. De nem volt a másik oldalon senki, aki észbe kapjon: egy elemhez ilyen mértékben hozzányúlni egy rendszerben az összes többi egyidejű változtatása nélkül – finanszírozás, TVK, várólisták pl. – veszélyes vállalkozás.
Viszont volt már háborús szemléletű irányítás – így a MOK-os sikernek súlyos ára lett, amely két pontban csúcsosodik ki: lett másodállás engedélyeztetési kötelezettség és komoly összeférhetetlenségi szabályok – főleg a magánszektor és az állami szétválasztásának céljával – és lehetőség az 1+1 éves kirendelésre, mindenfajta korlát, védett kör meghatározása nélkül. Az első elem miniszterelnökünk régi vágya a magán és a köz hermetikus – minden utánagondolást nélkülöző – szétválasztására. Nem vagyok vádolható a magánszektor ajnározásával, de most mégis szólnom kell:
ez nem a katonaság, ezt így nem lehet, itt szakmai életutakról van szó, itt az ellátás biztonságáról van szó.
Az orvosok igen jelentős része álláshalmozó, ennek a gyakorlatnak az eliminálása az új struktúra felvázolása nélkül középtávon ellátási problémákat fog okozni. A sokat hangoztatott orvosi önkizsákmányolás megszüntetésével tehát a struktúrát is újra kellene gondolni, és ennek a nyomát nem látjuk (ettől persze még létezhet elképzelés, de milyen lehet, ha a hozzá vezető út ennyire drasztikus?). Különben pedig, aki saját maga képességeinek maximális kiaknázásával szeretne szakmailag előrelépni, az szerintem tegye-tehesse meg. A második említett rendelkezés, a kirendelés lehetősége szintén egy rendszerszervező elem: egészségügyi dolgozóból hiány van, az állam magának vindikálja a jogot, hogy megmondja, mi-merre-meddig. Ne legyenek illúzióink. Mindannyiunkkal ezt teszi. Nőtársaimmal unokákat szülünk, gyerekeink bástyák.
Nyilvánvalóan nem két perc alatt összedobott törvényről van szó, amit biztosan követni fog még más is. Valamiért itt volt a Boston Consulting Group Kft. tanácsokat adni, amiket 10 évre titkosítottak. Nincsenek illúzióim, hogy a következő lépések is diktátumok lesznek, ez a problémarendezési mód a kormány sajátja, nem ismer mást (ld. közoktatás, egyetemi modellváltás, SZFE, stb.)
Véleményem szerint ezt a törvényt, ráadásul a járvány jelenlegi szakaszában az egészségügyben dolgozókra erőltetni embertelen.
Bizonytalanságban tartani az egészségügyet, még kiszolgáltatottabbá tenni a benne dolgozókat a járvány közepén bűn, főleg, ha közben rátoljuk az egészet: oldjátok meg, a gazdaságnak működnie kell, ezért még csak nem is szigorítunk, bármit mutatnak is a járványügyi statisztikák.
Ha esetleg megtörténne a vitatott rendelkezek módosítása – pl. a MOK javaslatainak megfelelően – a hatályba lépés előtt, vagy megszületnének a részletszabályokat tartalmazni hivatott rendeletek, szerintem már akkor sem kevés egészségügyi dolgozó lesz pályaelhagyó.
A MOK legutóbbi felmérésében résztvevő az orvosok 77%-a tervezi, hogy nem írja alá az új munkaszerződését.
Korábban is volt, hogy ápolók inkább az IKEA-t választották, ebben a hangulatban, 7 hónap járvány után, amelynek első hullámában az egészségügyi dolgozók körében nagyon magas volt a megbetegedési arány, és egy nagyon kemény második hullám bevezető szakaszában szerintem sokan lesznek, akik meghoznak most egy döntést, amin az esetleges kormányzati finomítgatások nem fognak már változtatni. Pattanásig feszült a helyzet. Ezt katonai megoldásokkal nem lehet kezelni.
És vajon meddig jut a MOK a módosításokért folytatott küzdelemben? Nincsenek illúzióim, nem véletlenül nem lettek bevonva a tervezési folyamatba.
A másodállás tilalma nagyon sok orvost fog választás elé állítani. A magánszektor bérszínvonala már most magasabb, mint amit ez a törvény garantál, életkortól függetlenül. Nyilván nem minden szakmában, de több esetében is megvan az esély, hogy kizárólag magánkeretek között legyen majd elérhető a jövőben az ellátás. Véleményem szerint a magánegészségügyi szolgáltatók körében egy koncentrálódás megy majd végbe, amely végső soron, összességében erősíteni fogja a szektort, a már most is jelentős szolgáltatókat.
Ne legyenek illúzióink, az elmúlt tíz év trendjeit látva, ez nem meglepő, és lehet, hogy nem is véletlen. Mert mik történtek az elmúlt tíz évben? Az Alaptörvény szintjén megszűnt a társadalombiztosítás, az egészségügyi közkiadások szintje katasztrofális mélypontra zuhant. Megszűnt a közfinanszírozott egészségügy rendszerirányítása, egy a NER kezdeteitől a Miniszterelnökséggel és az utóbbi években további más szereplőkkel párhuzamosan mozgó súlytalan államtitkárság láthatatlan működésének lehetünk tanúi, a nyilvánosság elől mostanra teljesen eltűnt vezetővel.
Az – egyébként minőségileg igencsak egyenetlen színvonalú és sokszor nem biztonságos – magánellátás mára nem csak a tehetősek luxusa, hanem akár az alsó középosztály muszáj-megoldása, rengeteg pénzért, mert a közellátás vagy nincs, vagy iszonyú várakozással jár. A magánegészségügy egyre több NER-közeli személy számára igenis üzlet, és hát van benne növekedési potenciál.
Jött még a jogviszonnyal nem rendelkező betegek büntetése, fizetni kell a közellátásban, ha hat hónapig nincs rendezve a járulékfizetés. Ez a társadalombiztosítási kockázatközösséggel, szolidaritási elvvel ellentétes szabály minden képzeletet felülmúl, és egy teljesen egyértelmű üzenet minden magyar biztosított felé: végső soron gondoskodj magadról.
Egyébként ez a szabály jelenleg azokat a munkavállalókat is sújtja, akik a járvány miatt hazatérnek az EU-s országokból. A külföldi vagy belföldi bürokrácia útvesztőiben elveszett magyarok nem tudnak „önkéntes alapon” visszajelentkezni a magyar rendszerbe, amíg a korábbi munkáltatójuk helye szerinti tagállam biztosítója – akár több hónap késéssel – nem igazolja, hogy ők már ott nem biztosítottak. Pedig a magyar politikai retorika visszavárja ezeket a munkavállalókat és az EU-s szabályozásnak sem lehetett célja ez a több hónapnyi bizonytalanság.
Szóval itt tartunk azzal kapcsolatban, hogy mit gondol ez a kormány a betegekről és arról, köz- vagy egyéni felelősség-e a betegség, mint kockázat.
Erre érkezett a járvány, amelynek első hullámában a nemlétező covid beteg is többet ért a létező másik betegnél. És most jön a kétségbeejtő második hullám, nulla védekezéssel, komikus megjegyzésekkel arról, hogy kerüljük a tömegrendezvényeket és hordjunk maszkot.
És akkor jön ez a törvény, amely módosítás nélkül tovább fog rombolni, kivonja a személyzetet a közellátásból, és a benne maradók maradék méltóságát elvéve katonákat csinál a gyógyítókból.
Találgathatunk, mindez hogyan érinti majd a beteget, akiről ennek az egésznek szólnia kellene. Az állami rendszerben, ahol még megmarad, hosszabban állnak majd sorba, a magánszektorban pedig még többet fognak fizetni. Nincsenek illúzióim. Végtelenül szomorú vagyok.
