Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kisléptékű biogazdálkodás problémáira a szövetkezés lehet a megoldás

Október elsején mutatták be Magyarországon A mi óriási kis farmunk című dokumentumfilmet, amely egy fiatal amerikai párról szól, akik maguk mögött hagyják a nagyvárosi életet, hogy egy ökológiailag fenntartható gazdaságot indítsanak vidéken. A filmben szereplő pár története nem elszigetelt eset: a kiköltözés, vidéken újrakezdés és önfenntartás, valamint a kisléptékű ökológiai gazdálkodás mindig is léteztek, de népszerűségük látványosan megnőtt az elmúlt évtizedben.

Ennek az okai egészen sokfélék. Részben arról van szó, hogy a 2008-as gazdasági válság a városi középosztályt is megütötte, az elszabaduló lakhatási és megélhetési költségek elől pedig sokan a vidékre költözésben látnak kiutat. Részben az irodai munkavégzés és úgy általában a hétköznapi daráló végtelen elidegenedettsége motivál embereket arra, hogy gazdálkodásra adják a fejüket. Részben pedig a klímaváltozással kapcsolatos szorongások vannak a háttérben, és az a vágy, hogy „újra közelebb kerüljünk” és „kapcsolódni tudjunk” a természethez.

A napjainkban tapasztalható kiköltözési hullám a rendszer válságának eredménye tehát. A szomorú igazság azonban az, hogy

néhány látványos kivételtől eltekintve a legtöbb kisléptékű gazdálkodást folytató ember, így a legtöbb vidéken újrakezdő is nagyon komoly nehézségekkel kénytelen szembenézni és sokszor a puszta túlélés is megugorhatatlan feladatnak bizonyul.

Ennek elsősorban nem a tapasztalatlanság és a hozzá nem értés az oka, hanem az, hogy a politikai és gazdasági környezet az ipari mezőgazdaság segítésére rendezkedett be. Ennek számtalan megnyilvánulási formája van, ezek közül most csak a legfontosabbakra térünk ki röviden.

Egyrészt a termőföldek egyre nagyobb része koncentrálódik nagyvállalatok és oligarchák kezében és így az újonnan belépők egyre nehezebben tudnak földhöz jutni. Másrészt az állami és EU-s támogatások jórészt az exportra termelő nagytáblás gazdálkodást ösztönzik, tekintet nélkül arra, hogy az adott gazdaság milyen hatással van a természeti környezetre. Harmadrészt az állami támogatásoknak, az árba nem beépített környezeti rombolásnak és az éhbérért dolgoztatott vendégmunkásoknak köszönhetően a nagy agráripari szereplők lenyomják az árakat, így az ökológiai és társadalmi szempontból is fenntarthatóan megtermelt élelem szükségképpen drágább lesz, mint a multik polcain elérhető élelmiszer. Ezeknek a strukturális akadályoknak köszönhetően több mint 3 és fél millió kisgazdaság tűnt el az EU-ban 2005 és 2016 között.

Mit tehetnek ebben a helyzetben azok, akik a rendszerrel dacolva mégis ökológiailag fenntartható módon, az élelmiszer-önrendelkezés elveinek megfelelően szeretnének gazdálkodni? Erre a kérdésre kereste a választ tavalyi cikkében Chris Newman, aki a kiköltöző kistermelők problémáit a saját bőrén tapasztalta meg a nagyipar által dominált amerikai mezőgazdaságban. Személyes tapasztalatai alapján már cikkének címében leszögezi, hogy „a kis családi gazdaságok nem jelentenek megoldást”. Newman szerint sem anyagilag, sem emberileg nem fenntartható az a klasszikusnak gondolt felállás, melyben a néhány hektáron megtermelt élelmet a gazdálkodó a kistermelői piacon eladja. A fenti problémák mellett ugyanis ebben a felállásban a termelők egymás versenytársai lesznek és az elszigetelt működés miatt külön-külön, egyénileg kell lebonyolítaniuk egy csomó kiadást és feladatot. Ez magyarul annyit jelent, hogy a föld megművelése mellett minden kistermelőnek egymaga kell gondoskodnia a vetőmagok, a takarmány és a munkaeszközök beszerzéséről, az adminisztratív feladatokról, a pályázatfigyelésről és -írásról, az értékesítésről és a szállításról stb. Ilyen terhelés mellett nagyon kevés gazdaság képes fennmaradni.

Érdemi megoldást az jelenthetne, ha a hasonló szemléletű gazdák összefognának és megosztanák ezeket a terheket.

Newman a cikkben kiszámolja, hogy ő majdnem 6000 dollárt költ évente arra, hogy egy nagyobb termelői piacon heti egyszer árulhassa a terményeit. Úgy kalkulál azonban, hogy ha ezt a pénzt több másik termelővel együtt arra fordítanák, hogy létrehozzanak egy ernyőszervezetet, amely intézi a beszerzést, az adminisztrációt és az értékesítést, akkor jelentősen jobban járnának. Egyrészt azért, mert ha nem külön-külön, hanem együtt vásárolnák meg a vetőmagokat és a munka egyéb hozzávalóit, akkor a nagybani beszerzési ár miatt olcsóbban jutnának magokhoz és eszközökhöz mint korábban. Másrészt ha az ernyőszervezet intézi az adminisztráció és a papírmunka jelentős részét, azzal nagyon sok munkaidőt takarítanának meg a gazdák. Harmadrészt a közös értékesítés potenciálisan nagyobb felvevőpiacot és több bevételt is jelenthetne. Mindez pedig érdemben tehermentesítené a termelőket, ráadásul elősegítené az új belépők indulását is, mivel „az új gazdáknak nem egyszerre kell megtanulniuk gazdálkodni, vállalkozni, értékesíteni és vidéki turizmusban utazni ahhoz, hogy túléljenek” – írja Newman.

Ez a megoldás természetesen nem forradalmian új gondolat, több mint 150 éve létezik és úgy hívják, hogy szövetkezet. Ez a szó persze rosszul cseng Magyarországon az államszocializmus időszakának erőszakos téeszesítése miatt, ám fontos tudni, hogy a szövetkezet nem egyenlő a felülről irányított, tervutasításos módon működő téesz-szel.

A szövetkezet a szó eredeti értelmében olyan alulról szerveződő gazdasági formát jelent, amelyet a tagok közösen tulajdonolnak és amelyben minden tagnak egy szavazata van a szervezet fontosabb ügyeit illetően.

Funkciója éppen az, hogy olyan kistermelőket fogjon össze, akik külön-külön nem képesek felvenni a harcot a nagy piaci szereplőkkel és multikkal szemben, szövetkezve azonban képesek lehetnek talpon maradni és megerősödni. Mindennek nem csak nemzetközi, hanem komoly magyar hagyományai is vannak – a tejszövetkezetek, legeltető társulatok és hegyközségek mind hasonló szellemben működtek.

A magyar szövetkezetek történetének talán legismertebb intézményei azonban nem ezek, hanem a 19. század legvégén néhány év eltéréssel alapított Országos Hitelszövetkezet és a Hangya Országos Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet. A Hangya egy olyan korban érte el példátlan sikereit, amely sok ponton hasonlóságot mutat napjainkhoz. A 19. század végén ugyanis az akkori gazdasági válságnak és a földkoncentrációnak köszönhetően a kisparaszti rétegek hasonló helyzetben voltak, mint ma – legtöbbjüket az eladósodás és a csőd fenyegette. Ezt a helyzetet volt hivatott orvosolni a Hangya szövetkezet, amely a vidéki kisparasztság megszervezésével néhány évtized alatt országos kiterjedésű hálózatot és komoly gazdasági erőt épített fel: a Hangya fogyasztói szövetkezetek (vagyis a saját kiskereskedelmi hálózat) saját takarékbank-rendszerrel és feldolgozóiparral egészültek ki. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a téeszekhez hasonlóan a Hangya sem alulról szerveződő vállalkozás volt: arisztokraták alapították, a két világháború között pedig a Horthy-rendszerhez kötődő nagyvállalkozók irányították és pénzelték annak érdekében, hogy lecsendesítsék a vidéki lakosság elégedetlenségét, valamint hogy az exportra termelő nagybirtokok helyett élelmiszerrel lássák el az ipari munkásságot – így biztosítva mind a nagybirtok, mind az ipari nagytőke profitját.

Jól látszik tehát, hogy a szövetkezet önmagában még nem garancia semmire, csupán egy eszközről van szó, amit a legkülönfélébb célokra lehet használni. Az ökológiailag fenntartható mezőgazdaság megerősítésének és terjesztésének szolgálatában azonban kulcsszerepe lehet a szövetkezeteknek, amennyiben olyan termelőket fognak össze és segítenek, akiknek nem a profitfelhalmozás, hanem az élelmiszer-önrendelkezés a célja – vagyis nem azért gazdálkodnak, hogy nyereségesen eladható árukat hozzanak létre, hanem azért, hogy a gazdasági, társadalmi és ökológiai fenntarthatóság szempontjai szerint, közösségi ellenőrzés alatt szervezzék meg az élelemtermelést.

Ilyen típusú szövetkezetre legjobb tudomásunk szerint nincs még példa Magyarországon, ám a Közösségi Kisgazdaságok Szövetsége (KöKiSz) tevékenysége sok szempontból ebbe az irányba mutat. További megemlítendő pozitív példa, hogy a Szolidaritási Akciócsoport élelmezéssel foglalkozó munkacsoportja kiemelt céljának tekinti, hogy az agrárszövetkezeteket beemelje a köztudatba, sőt egyik mintaprojektjében éppen egy fogyasztói szövetkezet megalapításán keresztül kutatják azt, hogyan lehet termelői, termelői-értékesítő és fogyasztói szövetkezetek korszerű és hatékony szolidáris gazdasági hálózatát létrehozni. Az Akciócsoport élelmezés munkacsoportja olyan szervezetekből és kutatókból áll, akik az élelmiszer-önrendelkezés mozgalmának fontos aktorai Magyarországon, mint például a Magyar Permakultúra Egyesület, az ESSRG, a Védegylet, a Kisközösségi Program, a Tudatos Öregedés Alapítvány, az (MTA) KRTK RKI Békéscsaba, a Polányi Központ és a Szolidáris Gazdaság Központ.

 A cikk elkészülését a Rossa Luxemburg alapítvány támogatta.