„A szocialista – mindenekelőtt a marxista – baloldal tragédiája igen régi, és a lényege elég világos…”

A tőkés (piaci és államkapitalista) rendszerek osztályjellege a két világháború között meggyöngült: mindenekelőtt, de nem kizárólag a fasiszta-náci szisztémákban a polgárság elvesztette politikai vezető szerepét (tehát az osztályhatalmát), amelyet a mozgalmi állam apparátusa vett át, gazdasági haszna zömének meghagyásával; a Szovjetunióban – sok jóslat és szociológiai általánosítás ellenére – a hatalmi apparátusból mégse lett „uralkodó osztály”, hatalmi előnyeit nem konvertálhatta örökölhető, védett vagyonná, ami nélkül nincs uralkodó osztály.^[1]

Az apparátus tekintélye se volt fényes: a szovjet rendszer egalitárius aurája ezt nem engedte meg. Ezért emlékszik, vél „emlékezni” (bár tévesen) a kelet-európai radikális jobboldal az értelmiségre mint „a valóságosan létezett szocializmus” uralkodó osztályára. Az értelmiségnek volt ugyan – roppantul fényes – aurája, de nem volt osztályhatalma a reálszocban, de kezelője volt a kommunista transzcendenciának, ami a tömegek között szétosztott magaskultúra.^[2]

Az utolsó politikailag értelmezhető európai osztályküzdelem a második világháború vége felé kialakult antifasiszta ellenállás Francia- és Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, amely ezeken a helyeken a (kollaboráns) burzsoázia és a (kommunista) proletariátus közötti kegyetlen, véres polgárháború volt.

Ebben utoljára lépett föl autonóm politikai szubjektumként a szervezett szocialista proletariátus, ugyanazokkal a háborúellenes, internacionalista, népi vonásokkal, mint 1917, csak sokkal kevertebb formában, amennyiben a harc az idegen megszállás ellen irányult, és a der Hauptfeind steht im eigenen Land ^[3] tétele csak korlátozottan érvényesült. A Szovjetunió – amint 1927-i kínai intervenciója óta mindig – a népfrontpolitikát erőltette, ezért volt ennyire ellenséges a balkáni kommunista partizánsikerekkel szemben, amelyek nem óhajtottak szövetséget a (nem létező) haladó burzsoáziával, amely mind Jugoszláviában, mind Görögországban a félfasiszta monarchiát jelentette volna.

A mainstream történetírás azt tartja, hogy az 1945 utáni népfrontos, népi demokráciás, haladó patriótás, békeharcos szovjet propaganda (meg a kommunisták „egyesülése” a szociáldemokratákkal és a baloldali parasztpártokkal) csak szófia beszéd volt, amely mögött a „tiszta proletárdiktatúra” titkos programja húzódott meg. Ennek semmi jele.

Ami igaz belőle, az a parancs- és rémuralom, rendőrállami terror – efelől semmi kétség. De a proletártömegek spontán osztálytörekvéseit – amelyeket helyenként a párttól olykor függetlenedett partizánmozgalmak testesítettek meg – mindenképpen kordában kellett tartani, és a pártnak a saját tömegeivel szemben szövetségesekre volt szüksége, ezért is olyan föltűnően nacionalista a hivatalos kommunista politika ekkoriban (nálunk a „Lobogónk Petőfi”, a függetlenségi hagyomány ébresztése németellenes éllel és a tanácsköztársaság elhallgatása, a népi írók élre emelése stb.). Franciaországban a párt XXIV. (Saint-Ouen-i) kongresszusa még 1982-ben is azt mondja: le socialisme aux couleurs de la France, azaz trikolór szocializmus…

A Francia Kommunista Párt (PCF) hatalmas tömegpárt volt, az empirikus munkásosztály autentikus osztálypártja, amelyen belül elég erős volt a forradalmi hagyomány nyomása ahhoz, hogy 1968-ban támogassa a sztrájkot, bár jobban gyűlölte az új baloldalt, mint de Gaulle-t.

Ettől a végső proletár aspektustól eltekintve, a kommunista forradalmiság elszakadása a munkásosztálytól – amelyen némelyek még 2020-ban is megdöbbennek – befejezett tény volt. Ahol mégse, mint Olaszországban (ahol az újbaloldali forradalom 1969-től a ’70-es évek végéig tartott)^[4], ott a proletariátus kommunista szervezeteinek (Autonomia operaia és a többiek) a burzsoá osztályállam, a titkosszolgálat, a párhuzamos rendőri szervek, a hadsereg és a maffia mellett a párttal (PCI) és szakszervezetével (CGIL) kellett megütköznie. A compromesso storico az osztályállamot föláldozta, a PCI rejtett kapitalista állampártként működött, és magához vonta a haladó középosztályt, a szabadfoglalkozásúakat, a tanárokat és a kishivatalnokokat, s elsőnek fedezte föl az Európai Unió és a NATO belső pacifikáló lehetőségeit.

1968 legfontosabb elméletírója, Herbert Marcuse már ekkor kimondta, hogy a (nép)jóléti államokban a munkásság többsége konzervatív erő, nem a munkásság a forradalom bázisa többé, hanem a színesbőrűek, a nők, a melegek, a marginális csoportok, a diákság és a fiatal értelmiség, a szociális munkások és terapeuták, az egyetemek és művészeti intézmények világa, a kulturális, morális lázadók, az új életformák keresői, a harmadik világgal szolidáris antirasszisták és í. t.

Ez ötven éve volt, és sok helyütt még mindig csodálkozva hallják, pedig mi húszévesen a kolozsvári egyetemen olvastunk és vitatkoztunk róla. (Meg a húszévesek mindenütt, hiába próbálták tiltani.) Az akkori és mai elégedetlenek listája pontos, ám továbbra is kérdés, hogy ezeknek a csoportoknak a közös akciója – ha a saját „érdekeikből” indulnak ki – szíven találja-e a kapitalizmust.

Ezeknek a rendszerkárosultaknak a primér szükségletei – akárcsak a XIX. és XX. századi proletariátuséi – polgáriak, amennyiben az egyenlőségre irányulnak (s nem azért, mert „a burzsoázia ügynökei”, amiről szó sincs, nem is volt), többnyire nemcsak saját csoportjuk egyenlősítésére. A jogok, a fogyasztás, a megélhetés, a biopolitika, a nevelés egyenlősítése kívánatos cél, ám a kapitalizmus megdöntése, sőt: megbontása nélkül is lehetséges (lenne). Nincs elvi akadálya, csak politikai. A polgári társadalomban is lehetséges egyenlőség elleni erők ma már nem konzervatívak, hanem fasiszták-nácik, befolyásuk lényege a fajgyűlölet és az antifeminizmus.

Ezt a küzdelmet ma a munkások többé-kevésbé semleges megfigyelőként veszik szemügyre. A „munkás” valaha a kommunista pártot jelentette, pontosabban: ezt a párt így tüntette föl, gyakran eredményesen; ma egyre inkább „a fehér faj”-t kezdi jelenteni, tehát éppenséggel a proletariátus ellentétét, amely nemzetközi építmény – a tőkés osztálytársadalom – alapvető szerkezeti eleme. (Akkor is az, ha nem tud róla. De ha nem tud róla, akkor másképp az, mint különben. Ha proletárként nem autonóm, akkor nem is lehet önálló politikai szubjektum, s a csata elveszett, mielőtt megkezdődött volna. Ez a helyzet most. Ahogyan egyszer már leírtam: a szocializmus: történelem.)

A jogegyenlőségi és biopolitikai (a szélsőjobboldal szerint „kulturális”, a maradék liberálisok szerint „identitásalapú”…) lázadók osztálypozíciója (nem az osztályhovatartozása) homályos. Az nem kétséges, hogy elsöprő többségükben „baloldaliak”, de ez – mint mindig – relatív, a reakció korában „baloldaliak” azok is, akikről korábban eszünk ágában se lett volna ilyet mondani.

Azért elmosódott ez a pozíció, mert az összes lázadók értik, hogy ami bántja őket, kapitalizmussá áll össze, ám nem kívánják „behelyettesíteni”, megbízás nélkül képviselni az „objektíve” forradalmi, „szubjektíve” konzervatív proletárokat meg önmagukon kívül senkit se. Ezért törekvéseik per def. részlegesek, részleges antikapitalizmus azonban nem lehetséges.

Ha a rendszer totális, az ellenállás is csak totális lehet – márpedig most nem az, nagyon jellegzetesen és hangsúlyosan nem az.

Igaz ugyan, hogy a szovjet típusú rendszereket a marxizmus emancipatorikus tartalmai felől (azaz „normatívan”) nézve nem lehet és nem szabad „kommunizmusnak” vagy „szocializmusnak” nevezni, de az is igaz, hogy a szó „genealógiai” értelmében a sztálinizmus sok tekintetben mégis a régi szocializmusból ered, tömeggyilkos diktatúra volt, de baloldali diktatúra – ahogyan a Nagy Inkvizítornak is bensőséges köze van a keresztyénséghez, hiába hajlandó a vallás és az egyház érdekében újra megfeszíttetni Jézus Krisztust.

A Gulag bűneit a „baloldal” éppoly kevéssé pattinthatja le magáról, mint az első világháborúért viselt bűnrészességét. Akkor se, ha a legjobbak – a kevesek – ellenálltak ennek. Akkor se, ha a legtöbb kommunistát (épp kommunistaságuk miatt) Sztálin gyilkoltatta meg. Nem igaz, hogy ehhöz az antisztálinistáknak és antibolsevistáknak semmi közük, bár legtöbbjük belepusztult az antisztálinista küzdelembe.

Mint Kőműves Kelemennéé, a vérük belekeveredett a lakótelepek és nagyüzemek habarcsába, a kelet-európai és kelet-ázsiai modernség egykori diadalába, mindabba, ami leküzdötte a félfeudális agrártársadalom iszonyatos maradványait, a személyi függőséget, az írástudatlanságot, a jobbágyi-szubaltern magatartásformákat, a patriarchátus extrém alakváltozatait, a gépesítés előtti, gerinctörő testi munkát.

Az árutermelő ipari társadalom Kelet-Európában a sztálini struktúrák műve, hídjaikon tapodunk, vonataikon ülünk, könyveiket olvassuk, filmjeiket nézzük (majd mindezt letagadjuk). Archaikus folklórunkat se ismernénk nélkülük. Polgári klasszikusaink rendes kiadásai is tőlük származnak. Iskoláikba jártunk, könyvtáraikban művelődtünk, az általuk teremtett munkahelyeken dolgoztunk, az általuk preferált technikát alkalmaztuk. Ezek nem voltak világszemléletileg semlegesek, hanem a szolidáris és konformista evilági közösség sivár utópiáján alapultak, amelyen jól fölismerhetők a korai francia szocializmus anyajegyei. És amelyet „normális” vagy „hagyományos” társadalomként sírnak vissza sokan – némelyek öntudatlanul csak, mint pl. Kövér vagy Kaczyński.

A modern árutermelő ipari társadalmakban az úr és a szolga fölcserélhető, ezért folyik a nagy küzdelem, amelyet jellemző élethazugsággal „versenynek” neveznek: ezt ismerte föl Hegel, ez a kapitalista (és reálszocialista) modernség alaphelyzete, amelyben nem születünk többé úrnak és szolgának, amelyben tehát mindenki harcol a szolgaság ellen, mert mindenki úr szeretne lenni, és némelyek szert is tesznek uralomra, amely soha nem állandó. Szemben az ancien régime-mel. Az úr kezére lehelt csók a hűbériségben rend volt és hűség, ma pusztán mazochisztikus perverzió. Nem jár ki az úrnak, a holnapi szolgának.

Mindenki senki.

Ebben a fejleményben cinkos volt a történelmi baloldal, hencegésre semmi ok.

Akkor se, ha ismerjük és elismerjük a történelmi szocializmus tragédiáját, amely még nagyszabású volt, grandiózus. Amikor 1989 körül „a történelem végéről” beszéltek (akik szegény Fukuyama könyvének csak a címét olvasták), történelemnek, a modern történelem lényegének a „szocializmus” és a „kapitalizmus” (állítólag a proletariátus és a burzsoázia) konfliktusát tekintették.

Ebben nem tévedtek. Ennek a harcnak a végeredménye lett az először csakugyan egyetemes kapitalizmus – a szocializmus nem annyira illúzió volt, mint amennyire a tőkés dialektika negatív pólusa – , amely e küzdelem nélkül megújulásra képtelen, dekadens képlet. A reneszánsz idején pár republikánus, gazdag városállam apró, gyönyörű szigeteit vette körül a feudális zűrzavar, háború, robot, asszonyverés és szenvedés óceánja. Mutatis mutandis, nem olyasmi ez, amit ne ismernénk föl mint helyzetünk analogonját.

A város és vidék egyre élesebb, ám az ókor óta változatlan ellentéte – amely világosan mutatja, hogy semmilyen mély politikai problémát nem tudtak megoldani háromezer év alatt – nem rendszerjellegű, nem morális, hanem civilizációs ellentét; a visszazuhanásra nem jó metafora „a történelem vége”, de jelzi a mély változást: a modernségen belüli egyetlen nagy innováció (amelyet a természettudomány, majd a társadalomtudomány és a filozófia radikális átalakulása kezdett meg, ezért nevezzük a folyamatot „fölvilágosodásnak”) kimerült, befejeződött.

Ám amikor a jelenkori jobboldal ezt a nyilvánvaló dolgot a baloldal után sok évtizedes késéssel, ám tőle eltérően diadalittas hangon jelenti be, elmulasztja megemlíteni, hogy a fölvilágosodást követő restaurációnak nem sikerült restaurálnia azt, amit a fölvilágosodás megszüntetett: a vallást és a monarchikus-arisztokratikus elvet. (A konzervatív szexuális erkölcsöt követelő zajongás hiába tetteti magát vallásnak, ahhoz alacsonyrendű és kevés. Az arisztokratikus elvben benne van a „vérvonal” és a „leszármazás”, ám nemcsak ez: ezért nem tudja a rasszizmus helyettesíteni.) Máskor a radikális konzervatizmus külsőségekben a kommunista forradalmiságot majmolja, de nem megy vele semmire, csak a sekélyes őszintétlenségét vallja be.

A történelmi kommunizmus hősiessége, kegyetlensége, fanatizmusa, puritánsága, vasfegyelme – és nagysága – elmúlt. Ezek a tulajdonságok már Cromwell óta jellemzők a baloldalra, és Marx csakugyan nem volt marxista, mert csöppet se volt ilyen.

A nagysága is reneszánsz jellegű, tele indulattal, belső ellentmondással, ragyogással, rossz tréfákkal, elfogultsággal, hittel, nyilvánosan meg nem beszélt filozófiával. Az, amit a Grundrissében ma bárki elolvashat, nincs benne a leveleiben.

Jobban hasonlít Shakespeare-hez, mint Kanthoz vagy Max Weberhez.

Az, ahogyan Karl Marx érti a kapitalizmust, ahogyan Walter Benjamin érti a polgári társadalmat (a kettő nem ugyanaz!), ma lehetetlen, mert a prométheuszi küzdelem az ancien régime-mel, amely a burzsoázia és a proletariátus közös küzdelme volt, miközben egymással is élet-halálharcot folytattak, véget ért, s ezek a heroikus életművek („polgári oldalon” a Max Weberé és a Georg Simmelé) a prométheuszi küzdelem alkotóelemei voltak (s gondoljunk Nietzschére, Proustra, Kafkára, Foucault-ra még). Vagyis a „történelem” részei a szó hegeli/kojève-i értelmében.^[5]

Az, hogy a kommunizmus újjászületik-e (a marxizmus mint kritikai elmélet persze él, de az elmélet és gyakorlat közötti, megálmodott marxi viszony, ha egyáltalán élt valaha, már halott) a munkásmozgalom megszűnése után, az kérdés. A szocializmus, amely a polgári horizonton is látható része volt a modern valóságnak, nincs többé. Az, amit a politikai emancipációt meghaladó emberi emancipációnak nevezett Marx, utópiaként is észlelhetetlen.

Észre kell venni, hogy a mai küzdelmek a diszkriminált vagy elnyomott csoportok – nők, LMBTQ+ és transz, „feketék”, nemzeti/etnikai/rasszos/regionális/nyelvi kisebbségek, kisebbségi vallásfelekezetek, állampolgárság nélküli populációk, menekültek, korcsoportok (nemzedékek), betegek, prekariátus, underclass („mélyszegénység”), fogyatékkal élők, oktatásból kimaradtak, tudománytól-magaskultúrától elzártak, természeti katasztrófáktól sújtottak stb. – egyenlőségéért folynak (s ezek nagyszerű küzdelmek), közös bennük, hogy céljaik a szociálisan megreformált kapitalizmusban és polgári államban elvileg elérhetők.

Továbbá: az egyenlőtlenségek (társadalmi igazságtalanságok) mérhetők, empirikusan észlelhetők, tényállaguk elismert. Bírálatuk a fölvilágosodás normatív eszköztárával realizálható (akkor is, ha e küzdelmek támogatói ma „ideológiailag” – nem egykönnyen belátható okokból – többnyire ellenségesek a stratégiájukat megalapozó fölvilágosodással).

Evvel szemben az árufetisizmus vagy az eldologiasodás vagy az elidegenülés (a kapitalizmus, a modern társadalom: az osztálytársadalom tulajdonságai a marxisták szerint) rejtett, intuitívan nem hozzáférhető, sőt: maga a belső korlátja az adekvát osztálytudat – a kommunista proletárforradalom alapföltétele – kialakulásának.

Röviden: filozófiai jellegű, megértéséhez és átéléséhez a szokott társadalmi intuíciók megfordítására, konverzióra van szükség, ami eltér a társadalmilag hatékony ideológiák kulturális genezisének természetétől, amelynek a forrása a racionalitás szemszögéből fölül nem vizsgált (vizsgálható) erkölcsi ítélet. Ez az ítélet ugyanis inherens a polgári társadalomban – az egyenlőtlenség problematikus, helyeslése vagy elvetése bévül esik a kapitalizmus horizontján – , ezért vitatása nem okoz fogalmi nehézséget.

A meghatározó emberi tevékenység azonban, amely elválasztja a szubjektumot a céljaitól (az életétől) analízis nélkül kívülről láthatatlan. A hagyományos (exoterikus) szocializmus számára a munka érdemszerző foglalatosság, de a marxista szocializmus számára értelmezhetetlen, a játékos szabadság pedig utópia. Abban a pillanatban, amikor a kapitalizmus horizontja abszolút intuitív határként jelenik meg, a filozófia épp úgy elválik ismét a praxistól, mint hajdan, és a marxizmus – Marx intencióival szemben – puszta kritikává szűkül.

Annak, aki ma nemcsak marxistának – ami elismert kritikai-elméleti álláspont –, hanem kommunistának is tekinti magát (ami még rosszabb pozíció ma, mint amilyennek több mint 170 éve írták le a Kommunista Kiáltvány híres első mondatai), mindezt tudnia kell, amikor elindul a legnehezebb úton.