Tegnap reggel jelentették a hírügynökségek, hogy örmény csapatok lelőttek két azerbajdzsáni helikoptert és tíz azeri tankot is ártalmatlanná tettek a két ország közötti vitatott Hegyi Karabakh (örményül Artzakh) területén. Az örmény források szerint azután került sor hadseregük beavatkozására, hogy a helikopterek bombázással terrorizálták a környékbeli örmény falvakat és Sztepanakert közeli városát is, ahol azonnali szükségállapotot kellett hirdetni és mozgósításra is sor került.

The current situation amid clashes between #Azerbaijan and #NagornoKarabakh. (Not an exhaustive map, consists of main areas mentioned in official Azeri, NK and Armenian statements up to now) pic.twitter.com/uv87KS262E

— Nagorno Karabakh Observer (@NKobserver) September 27, 2020

Délután Recep Tayyip Erdoğan török elnök telefonon felhívta és teljes támogatásáról biztosította İlham Aliyev azeri elnököt, miközben Nikol Pasinján örmény miniszterelnök a teljes országban szükségállapotot és általános mozgósítást rendelt el az azeri beavatkozás hírére. Eközben Charles Michel, az Európai Tanács elnöke az EU részéről a konfliktus felfüggesztésére szólította fel mindkét felet.

Az azeri védelmi minisztérium eközben számos Hegyi Karabakh-beli falu „felszabadításáról” tett közzé hírt, és csak órákkal ezek után ismerte el helikopterei lelövését, míg a tankokról szóló veszteségeket máig cáfolja.

A háború nyílt és rejtett formában 1991 óta tart, mégis kevés ilyen nyílt és a civil lakosságot is érintő konfliktusra került eddig sor.

Na de miért így és miért most?

A kérdésre több ok is kínálkozik válaszul:

1. A konfliktusra mindkét fél régóta készül

A Szovjetunió 1991-es, végleges felbomlását számos puskaporos hordó módjára robbanó konfliktus kísérte, ezek közül kétségtelenül az egyik legsúlyosabb az egykori Örmény és Azeri SZSZK közötti területi viták nyomán alakult ki. Míg a szovjet időkben teljesen normális volt, hogy a hivatalosan azeri tagköztársasághoz tartozó Hegyi Karabakhban teljesen vegyesen élnek keresztény örmények, muszlim azeriek, oroszok és más nemzetiségűek (ez az örmény főváros Jerevánban és az azeri Bakuban is hasonlóképpen volt), addig az 1988-as, súlyos földrengés után teljesen széteső Örményország társadalmi válsága, és a feléledő örmény és azeri nacionalizmus pillanatok alatt jugoszlavizálta a térséget, ellenséget faragva az egykori békés szomszédokból.

A konfliktus akkor kezdődött, amikor a nemzetközi közösség hivatalosan Azerbajdzsán új állama részeként ismerte el a karabakhi enklávét, holott lakosságának többsége örménynek vallotta magát. Az új Örményország a helyzetet nem ismerte el, és önkéntes volt szovjet-örmény katonákból álló különítmény (fidaji) érkezett a területre, ahol kikiáltották a világ országainak többsége által el nem ismert örmény Artzakhi Köztársaságot. Artzakh azóta az Azerbajdzsán területén belül létező, de-facto örmény államalakulat, helyzetét az 1994-es tűzszüneti egyezmény stabilizálta.

A hegyi karabakhi konfliktusnak az elmúlt évtizedek során 20.000 ember esett áldozatul és több mint egymillió embernek kellett következtében elhagynia a térséget. A mai azeri offenzíva előtt az örmény Artzakhi Köztársaság végül nemcsak az egész enklávét, hanem azon kívüli, hivatalosan azeri területeket vont ellenőrzése alá, így az ország 14%-án jelenleg ők uralkodnak.

A hosszú konfliktust mindkét oldalról emberi jogsértések, emberrablások sorozata kísérte, és a civil lakosság nagy szenvedésével, rendszeres etnikai tisztogatásokkal járt.

2. Örményország új rezsimje, és az Aliyev-klán által kormányzott Azerbajdzsán is súlyos gazdasági problémákról tereli el épp a figyelmet

Az azeriek ezek után azonban sohasem mondtak le a területről, és annak visszaszerzése Heydar Aliyev volt azeri KGB-vezér, és kommunista pártfőtitkár, majd 1991 után autokrata elnök idején vált az állam egyik legfőbb nemzeti céljává, ugyanúgy, ahogyan az örményeket sokáig kormányzó Szerzs Szargszján -aki maga is artzakhi születésű – is mindig a terület megvédelmezésével igazolta amúgy antidemokratikus hatalmát.

2018-ban Örményországban békés forradalom söpörte el Szargszján rendszerét, annak szoros orosz katonai szövetségét – amelynek következtében Örményországban jelentős orosz katonai támaszpontok és haderő állomásozik – azonban az új, demokratikus miniszterelnök, Nikol Pasinján nem bántotta, és a másik nagy szomszéddal, Iránnal sem romlott a viszony. Ez azonban nem segített az országban az idén csak mélyülő gazdasági problémákon, amelyeket Pasinján ugyan próbál kezelni, de tartós eredményeket eddig nem ért el.

Az örményekkel szemben Azerbajdzsán gazdag ország, főleg a bakui olajmezők energiaexportjára épített szoros szövetségeket és nemzetközi támogatást. A hagyományos pénzszórást mi az azeri baltás gyilkos átadási ügyéből is jól ismerhetjük, és Orbán Viktor, valamint a magyar kormány emberei is szívélyes viszonyt ápolnak a kaukázusi muszlim hatalommal.

A globális válság és az olajárak zuhanása azonban nemrég Heydar fiát  és örökösét, İlham Aliyevet is kemény megszorításokra kényszerítette, ilyen helyzetben némi hazafias hevület és egy örményekkel folytatott konfliktus igen jól jöhet Bakunak is.

Az elmúlt négy hónap így a térségben egyrészt az örmény szeparatisták folytonos fegyverkezéséről, másrészt közös azeri-török hadgyakorlatokról szólt, ehhez pedig már 2016 óta kisebb katonai villongások is rendszeresen hozzátartoztak.

Most ennél több történt, az azeriek ugyanis hosszú évek óta először fegyvertelen civilek bombázásába is belekezdtek örmény falvak fölé berepülve.

3. Törökország megmutatja erejét az orosz-iráni befolyási övezetben is

Az azeri rezsim egyik legszorosabb szövetségese a kilencvenes évek óta a NATO-tag Törökország. Aliyev az évek során nemcsak egyre jobb kapcsolatba került az azeriek által „idősebb testvérként” tisztelt törökökkel, de Erdoğan elnök emberei nemrég kijelentették, az iszlám hit védelmezőjeként „számítania kell” mindenkinek arra, hogy „a Kaukázustól a Balkánig” megvédik hittestvéreiket. Az új, hitvédelmező, agresszívabb doktrínát Erdoğan korábban az Hagia Szófia egykori bizánci katedrális múzeumból mecsetté minősítése és átvétele során szimbolikusan is jelezte, de Szíriába és iraki kurd területekre való bevonulása, és Líbiában megjelenő török katonák után például a görög haditengerészetet is provokálták már az elmúlt hónapokban, a Ciprus partjainál lévő földgáz-lelőhelyeken.

Most Ankara, ígéretéhez híven már nemcsak Irak területén került egyre közelebb a régi ellenséghez, Iránhoz, de Azerbajdzsánba küldött katonai tanácsadók és hadianyagok lévén immár a Kaukázusban is aktív szerepet akar játszani.

Súlyos üzenet lehet ez a Törökországgal a szíriai konfliktusban 2016 óta békére törekvő Oroszország számára is. Míg Moszkva szíriai szövetségese, Basár el-Aszad elnök a török szövetségeseket bombázza rendszeresen Idlib tartományban, addig a törökök által erősen megtámogatott azeriek pedig egyenesen Putyin küszöbén jelentek meg, közvetlenül fenyegetve egyik legszorosabb katonai szövetségesüket, az örményeket.

Mindezzel Baku és Ankara üzenete egyértelmű: immár szélesebb befolyást kívánnak elérni ebben a térségben is, ahol amúgy a nyugatbarát Grúzia miatt az oroszoknak egyébként is folyamatosak a területi vitáik.

4. A vitatott enklávét biztosító nemzetközi szervezetek meggyengültek

1994, és az első karabakhi tűzszünet óta a helyzetet az ENSZ térséggel foglalkozó, békefolyamatot felügyelő különbizottsága felügyelné. Ezt hagyományosan Oroszország elnökli, és az úgynevezett Minszki Csoport vezetőjeként az ENSZ égisze alatt hozott létre formális „senkiföldjét”, és ellenőrző mechanizmust a fegyvernyugvás fölött. Mivel azonban ez rendkívül gyenge és a nyugati hatalmak által lényegében nem is támogatott misszió és békefolyamat, amelyben Moszkva saját szövetségesét, Jerevánt támogatja, a csupán hat ENSZ-tagállam által végzett misszió sohasem tudta igazán megakadályozni a konfliktus kiújulását – az mindig a két hadakozó fél jó, vagy rossz szándékain múlott.

Most pedig a Minszki Folyamatot elsősorban felügyelő Vlagyimir Putyin orosz elnök került lépéskényszerbe, miközben belföldön és a hozzá ugyancsak szoros szálakkal kötődő Fehéroroszországban is sokasodnak problémái.

Erdoğan és Aliyev tehát valójában mind Moszkva gondjai, mind az ENSZ lényegi befolyásának súlyos csökkenése nyomán kialakult vákuumot próbálják most kihasználni a helyzet rendezésére, főleg azután, hogy az utóbbi időkben az örmények sem éppen békés arcukat mutatták a területen.