Emlékszik még valaki arra, amikor Soma Mamagésa lepofozta Nádai Anikót egy főzőműsorban? Méghozzá azért, mert így akarta elhallgattatni, és a saját akaratát érvényesíteni? Az eset pár napig tartó bulvárszenzáció volt, majd az érintettek a nyilvánosság előtt kölcsönös tiszteletükről biztosították egymást. Lényeg a lényeg: az ominózus eset lement adásban.
Na és az megvan még bárkinek, amikor Csernus doktor úgy adott interjút Lilunak, hogy folyamatosan áldozathibáztató megjegyzéseket tett, amikor pedig az őt kérdező Lilu erre megpróbált rávilágítani, akkor azt kategorikusan azzal ütötte vissza, hogy Lilu felelősséget hárít, de a felhozott érvekre nem válaszolt.
A két esetben a közös leginkább az volt: szakmájukban egyfajta autoritásként kezelt személyek inzultáltak másokat egy műsorban, ráadásul bármiféle különösebb következmény nélkül.
Miért idézem ezt most föl?
Ha akartam volna, se tudtam volna kikerülni a hétvége botrányát: egy valóságshowban az ismert és elismert (Michelin-csillagos, ez már döfi!) sztárséf, Rácz Jenő a barátnőjével, Gyuricza Dórival versenyzett más párokkal egyetemben, a lényeg az volt, hogy ugyanarra a kérdésre kellett válaszolniuk, praktikusan jó lett volna, ha ugyanazt. Amikor viszont ez nem sikerült, akkor jöttek a bajok.
Az egyik ilyen kérdés az volt, hogy a férfinak egy 1-5 skálán mekkora a fájdalomtűrése. Macsós kérdés, nem vitás. Rácz szerint az övé természetesen 5-ös, Gyuricza szerint viszont csak 4-es. El is pattan a húr, a következő mondatok hangzanak el, emelt hangon:
„Normális vagy? Hányszor mondtam már, hogy én tűröm a fájdalmat?”
A közönség soraiból nevetés csendül fel. Majd Rácz a nyomaték kedvéért kétszer is megismétli, hogy „rohadtul csalódott” a rossz válasz miatt. Gyuricza nem győzi behúzni a nyakát a kirohanás alatt. Ezek után Rácz a következő körbe nem is hajlandó beszállni, hiszen csalódott, és ahogy azt kijelentette, ha erre az egyszerű kérdésre nem tudott válaszolni a párja, akkor a nehezebbre amúgy sem fog tudni. Megalázás felsőfokon? Dehogy, volt ennél tovább is.
Egy másik kérdés ugyanis, amire választ kerestek a műsorban az volt, hogy melyik általuk készített ételért rajonganak a versenyben szereplő nők párjai. Nehéz ügy, no pláne, ha egy sztárséfről van szó, ugyebár. Gyuricza ki is fejti, hogy Rácz nemigen dicséri meg úgy általában a főztjét, ezért nem is tud mondani olyat, amiért az rajongana. Mire a szuperséf megint lehordja, mondván, a süteményeit azért megeszi, a minap is egy kalácsot az apjával befaltak. Gyuricza jelzi is, hogy igen, az apja meg is dicsérte, de ő nem szokta egyáltalán elismerően méltatni a főzőtudományát. A párbeszéd végére gyakorlatilag könnyes a szeme, versenytársai elhűlve néznek, Rácz meg önnön macsóságában fortyog a feje felett (szó szerint), éppen csak üvölteni nem kezd el, de azért érezteti, hogy azért a süteményeket mondta így gyűjtőfogalomként, mert a nő állandóan süt, de hogy mit, azt neki, a sztárséfnek se könnyű felidézni.
Az etap lecsengéseként a többi versenyző elszörnyülködik kicsit az eseten, kifejtik Gyuriczának, hogy nem is értik, hogy bírja ki Rácz mellett (aki nincs jelen ennél a beszélgetésnél), és hogy ők mennyire kényelmetlenül érezték magukat a játék során. Egyikük még azt is megjegyzi, hogy szíve szerint rászólt volna Ráczra, hogy fejezze be ezt a viselkedést.
De nem tette.
Rácz pedig végül megöleli Gyuriczát – és ezzel az egész dráma le is van zárva, a következő adásban még lelkiznek kicsit róla, de ott is legfeljebb a végtelen arrogancia süt Ráczból és a megbánás teljes hiánya. Semmivel sem vagyunk beljebb.
És ezen a ponton szerintem álljunk is meg egy kicsit, mert ez a lényeg. Szórakoztató műsorról van szó ugyebár, amelyben híres emberek (celebek) életéből villantsanak fel izgalmas részleteket, legyen benne konfliktus, vidámság, csillogás, egyebek. Az, hogy valaki verbálisan bántalmaz egy másik embert, az emitt legfeljebb néhány feszengő pillantást ér, meg néhány szörnyülködő mondatot – utólag.
De az adott szituációban az autoritás (sztárféf, macsó férfi, fájdalomtűrő félisten) közönség előtt alázhatja meg verbálisan barátnőjét, és ott helyben senki nem emel ez ellen szót.
Ugyanúgy, ahogy nem szólt rá senki a taslit adó Soma művésznőre, vagy ahogy Csernus doktor is tolhatta a maga áldozathibáztató dumáját, bármiféle kontroll nélkül.
A lényeg nem változik, legyen szó a mamagésáról, a sztárpszichiáterről, a szuperséfről: egy nő megalázásának vizuális megjelenítése ezekben a műsorokban maximum egy félpercnyi szórakoztató jelenetsor, amin könnyedén túl lehet lendülni, hogy jöjjön az újabb szenzáció.
Legalább ugyanakkora probléma az ilyen jelenetek bemutatása, mint Eszenyi Enikő szerepeltetése egy másik (nem főzős, éneklős!) műsorban, ahogy egyenesen legendának titulálta a zsűri, nagyvonalúan elfelejtkezve arról, hogy több színész nevét és arcát vállalva számolt be az általa alkalmazott módszerekről, melynek napi szinten része volt a verbális erőszak, a megalázás és az agresszív vezetői kommunikáció. Erről itt írtunk bővebben.
A nők elnyomásának és kizsákmányolásának egyébként szintén ékes – de szégyenteljes módon visszhang nélkül maradt – példája volt nem is olyan rég Hajdú Péter Demcsák Zsuzsával készült interjúja is, amelyben a műsorvezetőnő mesélt többek közt arról is, hogy megcsalta a volt férjét. Hír ebből a vallomásból lett, körbe is járta a bulvárszcénát, és mintegy mellékesen lett megemlítve csupán Hajdú azon mondata:
„Pszichológussal is beszéltem a műsor tematikája kapcsán, aki azt mondta, egy-két óra, míg az ember képes tartani magát egy felvett szerephez, de egy kis alkohollal még ennél is kevesebb ez az idő.”
És igen, a műsorban Demcsák és Hajdú bort iszogatnak, vagyis lényegében amit látunk: ahhoz, hogy minél szaftosabb sztorik kerüljenek elő, a kérdező alkoholt tölt az interjú alanyába. „Lelkizős beszélgetés” – így utaltak a műsorra a sajtóban.
Az, hogy ma bármilyen műsorban ilyen jelenetek reflektálatlanul megjelenhetnek, óriási baj. Ugyanis olyan minták ezek, amelyeket aztán bárki követhetőnek vélhet. Hiszen senki sem szól rá a határokat átlépő híres és befolyásos celebekre, senki sem áll ki a lepofozott, elnyomott, megalázott nőkért – akkor lényegében bárki, aki maga is elnyom, bántalmaz, megaláz, kizsákmányol, gondolhatja azt, hogy teljesen rendben van, ha így tesz, semmilyen gátja nincs annak, ahogy partnerével bánik.
És gondoljunk bele abba is, hogy mit érezhet megannyi elnyomott és bántalmazott nő, amikor egy-egy ilyen vidám, színes-szagos műsorban a sajátjával hasonló élethelyzetekkel találkozik? Hányan rezzennek össze egy olyan kérdésre: normális vagy? Hányan húzzák össze magukat, amikor azt hallják: rohadtul csalódott vagyok? Számukra mit üzen ez az egész?
Egy dolgot: hogy az, ami számukra maga a pokol, az valójában a normalitás.
A kereskedelmi tévék felelőssége e tekintetben iszonyatosan nagy, hiszen legalábbis a Mónika show óta látjuk, mennyire könnyű bazári látványosságot csinálni ezekből a valójában tragikus emberi élethelyzetekből, és a csillogó díszletek közt könnyen elfelejtkezünk róla, hogy az amúgy példaképként elénk citált hírességek(?) cselekedetei nem feltétlenül követendőek.
Értem a kereskedelmi szempontokat, értem, hogy kell a nézettség, értem, hogy ezek a celebek önként (és sok pénzért) vállalják a nyilvános fellépéseket.
De nem fogadom el, nem fogadhatjuk el, hogy ezek közt a díszletek közt továbbra is látványosság legyen a nők bántalmazása és megalázása anélkül, hogy a dolgokat a nevükön neveznénk. Mert ha így teszünk, egy helyben toporgunk. És ez ma megszámlálhatatlan nő számára egyben azt is jelenti: nincs számukra remény egy normálisabb életre. Egy olyan életre, amit egyébként megérdemelnének.
