A Fővárosi Önkormányzat a Budapesti Történeti Múzeummal és Budapest Főváros Levéltárával közösen Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete címmel indít új projektet, melynek honlapja épp tegnap óta elérhető. A projekt elsősorban az áldozatok emlékművének, esetleg emlékhelyének felállítását célozza, továbbá ezen alkotás létrejöttét támogató projektek megvalósítását is támogatja.

A ma délelőtt megtartott városházi sajtótájékoztatón hat felszólaló – Kerpel-Fronius Gábor főpolgármester-helyettese, András Edit és Mélyi József művészettörténészek, valamint Kenyeres István, Népessy Noémi és Pető Andrea történészek – adott betekintést e többévesre tervezett projekt különböző aspektusaiba.

Kerpel-Fronius nyitó felszólalásában a nők elleni erőszak elhallgatottságát és társadalmat meghatározó szerepét hangsúlyozta, kiemelve, hogy e bűntettek áldozatai rendszeresen egyedül maradtak fájdalmukkal és gyakori szégyenérzetükkel.

Kerpel-Fronius az alapos és emelkedett emlékezés mellett tett hitet, aminek előfeltételeként jelölte meg, hogy érdemi párbeszéd bontakozzon ki a témában, hogy – ellentétben az elmúlt évek káros gyakorlatával – senkinek se legyen lehetősége saját történelemképét és ízlésvilágát másokra oktrojálni.

Ennek megfelelően az önkormányzat és szakmai partnerei többéves folyamat mellett kötelezték el magukat, melynek végső produktumáról – emlékmű felállításáról vagy esetleg emlékhely kialakításáról – csak később születhet majd döntés. Hazánkban újszerű tematikáján túl a projekt lebonyolítását tekintve is példamutató kíván lenni, hangsúlyozta az okosvárosért és részvételiségért felelős főpolgármester-helyettes: a projektet felügyelő bizottság szakmai kontrollján túl a nyilvánosság – a szakmailag releváns szereplők és a tágabb érdeklődő közönség – érdemi részvételét előadássorozaton, nyilvános vitákon és nemzetközi pályáztatáson keresztül próbálják majd megvalósítani.

Kerpel-Froniusét követő előadásában Mélyi József művészettörténész és egyetemi tanár rögtön rá is tért az újfajta közterek és a heroizálást elutasító, negatív, gyakran kifejezetten traumatikus tartalmakat kifejező ún. ellenemlékművek nemzetközi példáinak bemutatására, mellyel mintegy bele is vágott a nyilvános szakmai vitába. A Budapesti Történeti Múzeum nevében felszólaló Népessy Noémi – az általa igazgatott múzeum részvételi formáinak tisztázásán túl – a Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete projekt menetrendjét vázolta, mely az állandó bizottsági februári felállásával már meg is kezdődött.

A sokdimenziós projekt eszerint előadássorozattal és nemzetközi konferenciával nyit, mellyel párhuzamosan folyik majd a dokumentumgyűjtés és a kétnyelvű (magyar és angol) weblap fejlesztése. Ezt jövőre követi majd a fő pályázat kiírása, melynek nyertes projektje (mostantól számítva) három éven belül, azaz épp fővárosunk megalapításának 150. évfordulójára valósulna meg.

E hazai közegben szokatlanul hosszúra és alaposra tervezett folyamat részeként a főváros történeti múzeuma kamarakiállítást rendez majd a beérkező pályázatokból. Az edukáció és társadalmi érzékenyítés érdekében a fegyveres konfliktusok kontextusában elkövetett nemi erőszakról és az emlékműállítás dilemmáiról tematikus kiállítás is fog nyílni, derült ki az előadásból.

Előadásában a Fővárosi Levéltár főigazgatója, Kenyeres István elsőként az anyaggyűjtés és internetes közzététel mellett tett hitet, kiemelte továbbá a projekt várható tudományos, művészi és kulturális-oktatásbeli hasznait. Az idén ősszel induló, a nemi szerepek, az erőszak és a közterek közti történeti és művészettörténeti összefüggéseket vizsgáló előadássorozat tervét ismertető Pető Andrea és András Edit fő célként a meglévő tudás interdiszciplináris, ugyanakkor kifejezetten népszerű kamatoztatását jelölte meg. Mindketten a háborús nemi erőszak történetének és művészi ábrázolástörténetének hosszabb távú bemutatását ígérték, mely az antikvitás, illetve a tatárjárás tárgyalásával nyitna, és jelenünkre és jövőnkre is vonatkozó panelbeszélgetéssel zárulna.

A projekt átgondolt metódusa és kiváló szakmai-intézményes beágyazottsága magyarázza, hogy fő céljának konkrétumairól még korai lenne nyilatkozni.

A sajtótájékoztatón az mindenesetre világossá vált, hogy a szovjet katonák magyar nőkkel szembeni erőszakos cselekedeteihez való etnocentrikus megközelítés helyett – mely Skrabski Fruzsina amúgy határozottan úttörő 2014-es dokumentumfilmjét még helyenként jellemezte – a projekt jóval tágabb merítésű lesz, miközben megmarad a nők elleni háborús erőszak civilizációnkat évszázadok, sőt évezredek óta jellemző-sújtó problémájánál.

A téma e tág keretezése elvileg kiváló lehetőséget biztosít majd a háborús erőszak intencionalista (mely szerint a háborús nemi erőszak szándékosan alkalmazott háborús eszköz) és strukturalista (mely szerint a tömeges háborús nemi erőszak a maszkulin militarizmus szellemében elkövetett cselekedetnek minősítendő) értelmezői közti viták lefolytatására. Ugyanakkor az még nem világos, hogy e projekt miként fogja látókörébe vonni a háborús (intézményes-tömeges) és békeidőbeli (jellemzően egyénekhez köthető, de szintén rendszeresnek mondható) nemi erőszak közti átfedések és különbségek ugyancsak aktuális problémáját.

A második világháború emlékezete szempontjából kései, eközben nagyon is kortárs téma (mondhatni 1945 óta immár több mint két generációnyi idő telt el, a nemi erőszak központi jelentőségű témává válása Nyugaton azonban még mindössze néhány éves) fővárosunk általi felkarolása a jelenlegi tervek szerint az elhallgatott múltat próbálja majd feltárni és publikussá tenni.

A forrásgyűjtés szándéka ugyancsak dicsérendő, eredményességét azonban nehéz lenne előre borítékolni.

Amint azt Pető Andrea és Kunt Gergely érdemi és kritikus kutatásaiból tudjuk, részben túlzottan is érthető okokból mostanáig viszonylag kevés releváns forrás áll csak rendelkezésünkre. Ezek növelési szándéka tehát nagyon is indokolt, bár könnyen meglehet, hogy – a második világháborút illetően – sajnos némileg már megkésett.

Számomra – a második világháború erőszaktörténetével és azok feldolgozási módjaival évek óta foglalkozó, bár a nemi erőszak történetét önállóan még nem kutató, ennyiben tehát nagyon is laikus történész számára – a sajtótájékoztató során az sem vált teljesen világossá, hogy a közzététel Kenyeres által megfogalmazott demokratikus célja mennyiben segíti majd a gyűjtőmunkát (a téma nagy fokú tabusítottsága ismeretében alighanem inkább gátolná), illetve a kettő pontosan milyen alapon válik majd el egymástól. Nagyon fontos kérdésről van szó, hiszen az intim szféra roppant brutális történetének feltárása és a nyilvánosságra hozatal céljai között nyilvánvaló feszültségek is adódhatnak.

Mindezzel együtt a projekt nagyon is üdvözlendő. Előreláthatólag számos, a múlt megismerhetőségére, értelmezési módjaira és az etikus múltábrázolásra vonatkozó kérdést lehet képes felvetni, valamint a társadalmi nem és az erőszak problematikáján keresztül érdemben megvitatni.

Alapcéljai közül tehát több is messzemenőkig támogatandó, miközben az emlékműállítás melletti döntés – melyet a főváros közgyűlése a közelmúltban óriási többséggel szavazott meg – megalapozottságával kapcsolatban már lehet helye némi kételynek.

Utóbbi kérdés megítélése alighanem leginkább attól függ, hogy mit gondolunk, privát tabuinkat miként lehetséges nyilvánosságra hoznunk és idővel milyen formában érdemes közéletünk részévé tennünk?

Ezen ugyancsak bonyolult kérdések fényében a projekt bejelentett hároméves időtávja hirtelen kifejezetten rövidnek kezdett tűnni számomra, hiszen az ambiciózus terv szerint mindössze ennyi idő alatt kellene eljutni a jelenlegi nagy fokú tabusítottságtól a megvitatott, kiérlelt és konszenzuálisan konstruktívnak érzett megemlékezési formáig.

A Háborúkban megerőszakolt nők emlékezete program komoly kihívásait és ígéreteit tudatosítva eközben csakis reménykedni tudok abban, hogy e projekt újszerű tematikájával és metódusaival a nyilvánosság kizárásával megszülető, eközben a kizárólagosság igényével fellépő emlékezetpolitikák újragondolását is elősegíti.