Az elmúlt pár hétben három különböző stratégiai fontosságú iráni létesítményt értek „balesetek”: június 25-én a fővároshoz közeli Khojir rakétagyártó telephelyt rázta meg robbanás, július másodikán a natanzi nukleáris létesítményben ütött ki tűz, múlt pénteken pedig egy rakétabázison történt robbanás.

Az idézőjel a balesetek kapcsán már csak azért is indokolt, mert nehezen elképzelhető, hogy ilyen rövid időn belül ilyen fontos létesítményekben történő bajok csak a véletlen művei. Ráadásul közel-keleti titkosszolgálati forrásokra és elemzőkre hivatkozva a nagy nyugati lapok az izraeli titkosszolgálatot, a Moszadot kezdték el emlegetni a robbanások mögött. Az izraeli külügyminiszter a sajtó kérdéseire ez ügyben csak annyit nyilatkozott,

„az Iránban tett lépéseink jobb, ha kibeszéletlenül maradnak”.

Teherán szempontjából a legsúlyosabbnak a natanzi tűzeset számít, az ugyanis még kormányzati források szerint is több hónappal – más elemzők szerint akár egy-két évvel is – visszavetette az ország nukleáris programját.

2018 óta, amikor Donald Trump amerikai elnök kivonta országát az iráni fegyverkezést megállítani hivatott atomalkuból, Iránra igazán rájár a rúd. Az USA által újfent bevezetett szigorú gazdasági embargó nyomán elszabaduló gazdasági válság, infláció már önmagában nehéz helyzetbe hozta a perzsa ország vezetését és társadalmát, majd erre rakódott rá még az ország egyik legfontosabb katonai vezetőjének, Kászem Szulejmáni tábornoknak az amerikai haderő általi – utóbb az ENSZ által jogsértőnek nyilvánított – meggyilkolása és a koronavírus-járvány, amely ez idáig több mint 13 ezer ember halálát okozta.

A régió több országához hasonlóan tavaly novemberben intenzív kormányellenes tüntetések is kezdődtek, amelyek aztán januárban egy ukrán utasszállító gép lelövése miatt új erőre kaptak. A februári parlamenti választások a mérsékelt politikai erők meggyengülését és több éve először a keményvonalasok megerősödését hozta.

Ez alapján a Donald Trump és külügyminisztere, Mike Pompeo által kidolgozott „maximális nyomás” stratégia az ő szempontjukból még sikeresnek is lehetne mondható, csakhogy a geopolitika 2020-ban bonyolultabb, mint bármikor a Szovjetunió bukása óta.

Az amerikai hegemón mellé felzárkózó Kína ugyanis egyre határozottabban képviseli saját nagyhatalmi érdekeit, és úgy tűnik, hogy az USA által Teheránra gyakorolt „maximális nyomás” végül az összeomlás helyett egy igen jelentős geopolitikai fejleményt, Kína és Irán viszonyának szorosabbra fonását hozhatja el, ami végső soron épp Washington geopolitikai számításait húzhatja keresztbe.

Azt már évek óta sokan logikus lehetőségként tartják számon, hogy Teherán és Peking közeledhet egymáshoz, ám egyelőre nem történt látványos előrelépés e téren. Kína mind ez idáig tiszteletben tartotta az USA kezdeményezésére újra bevetett szankciós politikát is, ahogyan egyébként maga Irán is inkább kompromisszumra törekedett az USA-val, igyekezve elkerülni bármiféle jelentősebb provokatív gesztust.

A keményvonalas konzervatív Mahmud Ahmadinezsád elnök mandátumának 2013-as lejárta óta Irán politikailag mérsékeltebb korszakát éli. Teherán és Washington közeledése 2015-ben érte el a legnagyobb sikert, amikor is tető alá hozták azt a megállapodást, amely garantálta, hogy a perzsa állam felhagy nukleáris fegyverprogramjával, cserébe az amerikai diplomácia által vezetett nemzetközi közösség feloldja a szankciókat. Az atomalku betartását komoly garanciák és ellenérzési mechanizmusok szavatolták.

Ezt a megállapodást rúgta fel Trump 2018-ban, a republikánus nemzetbiztonsági szakértői gárda fanatikusan Irán-ellenes tagjainak érveire támaszkodva, és lépett egy olyan eszkalációs politika útjára, amelynek eddigi tetőpontja Kászem Szulejmáni év eleji meggyilkolása volt.

Az már akkor világos volt számunkra, hogy a konfliktus erősítésére játszó politika visszafelé is elsülhet, de a birodalmi erőpolitika nyelvét kiválóan beszélő Trump szempontjából racionálisnak tűnt saját régióbeli szövetségeseinek – a Teheránt nem alaptalanul, de egyre fokozódó paranoiával egzisztenciális veszélynek tekintő Izrael, illetve az amerikai külpolitikára egyre nagyobb befolyást szerző Szaúd-Arábia – érdekeit képviselni a lehető legagresszívebb módon.

Az egypólusú világrendben ugyanis a hegemón végső soron megkapja, amit akar, a gyengébb ellenfél ellenállása pedig maximum ennek elodázását hozhatja, de az elkerülhetetlent nem kerülheti el.

A koronavírus-járvány által felgyorsított globális folyamatok azonban jelentősen átrendezték a geopolitikai játéktér paramétereit az elmúlt hónapokban.

Miközben Kína viszonylag gyorsan leküzdötte a járványt, és az év közepére a gazdasági mutatói is növekvő pályára álltak, addig az USA egy elhúzódó mizériába navigálta magát: a vírus terjedését február óta nem sikerült megfékeznie, a gazdaság pedig a nagy világválságénál is súlyosabb helyzetbe került.

Ilyen körülmények között pedig nem meglepő, hogy a kínai vezetés egyre bátrabban vállalja fel nagyhatalmi ambícióit.

Az sem véletlen, hogy ennek részeként most látott napvilágot a hír, miszerint küszöbön áll egy szorosabb stratégiai partnerségi megállapodás megkötése Kína és Irán között.

Bár iráni kormányzati források szerint a partnerségi megállapodás ötletén Hszi Csin-ping kínai elnök 2016-os teheráni látogatása óta dolgoznak, a fent már ismertetett okok miatt mindkét fél igen visszafogottan haladt ezen a pályán. Most azonban úgy látszik, megváltozott a helyzet.

A New York Times nemrégiben közölte azt a 18 oldalas szerződéstervezetet, amely ezt a stratégiai partnerséget megalapozná. Bár a dokumentum konkrétumokban nem gazdag, ambíciózus célkitűzésekben annál inkább. A két fél mindenesetre a következő 25 évre megállapodna az iráni kőolaj kínai felvásárlásában, illetve Peking ugyanebben az időszakban 400 milliárd dollárnyi befektetést költene el száznál is több iráni infrastrukturális és energetikai projektre. Emellett a dokumentum a katonai együttműködés erősítésére is tesz utalásokat.

Bár a kiszivárgott dokumentum egyes elemeit – elsősorban a 400 milliárd dolláros befektetést – az elemzők eltúlzott blöffnek tartják, csupán a kőolajt illető megállapodás önmagában óriási jelentőségű lenne mindkét fél számára. Irán a világ egyik legnagyobb kőolaj-kitermelője, ám a nemzetközi szankciók ellehetetlenítik, hogy ebből igazán profitálni tudjon, sőt a szaúdi vezetés agresszívan dolgozik Teherán globális piaci részesedésének visszaszorításán is. Kína ezzel szemben hatalmas importra szorul, a nagy mennyiségű, nyomott árú iráni olaj így nagyot lökhet az amúgy is egyre combosabb kínai GDP-n, amely a – járvány előtt született (!) – előrejelzések szerint 2024-re megelőzheti az amerikai nemzeti összterméket is.

Kína emellett hozzáférést kaphat stratégiai fontosságú iráni kikötőkhöz is, például Jask kikötőjéhez, amely az amerikai olajszállítás szempontjából létfontosságú Hormuzi-szorosnál, a Perzsa-öböl bejáratánál helyezkedik el, és amely az utóbbi hónapokban már iráni-amerikai kardcsörtetések helyszíne volt.

Sajtóforrások szerint az iszlám köztársaság legfelső vezetője, Ali Hámenei ajatollah áldását adta a megállapodásra, ám ezzel még nem biztos, hogy a partnerségi megállapodás a „két ősi ázsiai kultúra között” (így fogalmaz a szerződéstervezet) révbe is ér majd. A kínai és iráni kormányzatok kiszivárgást követő visszafogott nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy

mindkét fél továbbra is nehezen szánja rá magát egy olyan lépésre, amelyet nem lehet nem az USA-val szembeni nyílt provokációnak venni.

Ráadásul a teheráni kormányzat egyes részeiben – ahogy egyébként az amerikai nemzetbiztonsági elit körében is – él a remény, hogy novemberben Trump elveszti a választásokat, és egy Biden-adminisztráció seperc alatt restaurálná az atomalkut, levegőhöz juttatva ezzel a tönk szélén egyensúlyozó iráni gazdaságot és társadalmat. (Óvatosan tegyük hozzá, hogy az iráni nukleáris és fegyverkezési központok elleni, feltehetően izraeli fellépés mögött is ez a számítás lehet: még gyorsan le akarnak zavarni olyan beavatkozásokat, amelyekre Trump mandátumának esetleges lejárta után már nem biztos, hogy megkapnák a Fehér Ház és a CIA áldását.)

A Kínával kötendő megállapodás azonban az iráni közvéleményt és politikai elitet is megosztja. Iránnak komoly történeti tapasztalatai vannak arról, mit is jelent egy erősen egyenlőtlen birodalmi viszony rossz végén állni és hogyan is néz ki az imperialista kizsákmányolás. A teheráni síita vezető elit politikai DNS-ének és legitimációs ideológiájának központi eleme ez az antiimperializmus, amely még az USA által levezényelt 1953 iráni puccsig, illetve az 1979-es iszlamista forradalomig vezethető vissza.

Nem meglepő módon a vezető elit keményvonalas és mérsékeltebb szárnyából is érkeznek kritikák a megállapodással szemben, felróva a kormánynak, hogy „kiárusítaná” az országot Pekingnek. A 2013-ig elnök konzervatív Ahmadinezsád egyenesen úgy nyilatkozott, kizártnak tartja, hogy az iráni nép erre rábólintana. Az esetleges kínai katonai bázisok vagy kikötők létesítése iráni területen pedig egyenesen az iráni alkotmánnyal menne szembe. A kormányzat mindenesetre úgy tűnik, kitart a terv mellett, a szerződést a héten maga a külügyminiszter, Dzsavád Zarif vette védelmébe a törvényhozás előtt.

Az nem világos, hogy a várhatóan jövő késő tavasszal megrendezésre kerülő iráni elnökválasztások előtt még sikerül-e tető alá hozni a megállapodást, ahogyan az sem, hogy a mérsékelt  Hasszán Rohanit váltó várhatóan keményvonalas új elnök hogyan viszonyulna a kínai közeledéshez.

Egy dolog azonban teljesen egyértelmű: az atomalku felrúgása, illetve a „maximális nyomás” politikája mind szűklátókörűségében, mind kontraproduktivitásában a trumpi erődiplomácia egyik legrosszabb döntésének bizonyult.