Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az amerikai hegemónia vége?

Az Amerikai Egyesült Államok globális egyeduralkodói szerepének fenntarthatóságáról az utóbbi években egyre több vita alakult ki, ezeknek adott most új lendületet a koronavírus-járvány elleni amerikai védekezés látványos elégtelensége, illetve a George Floyd erőszakos halála után kirobbanó tüntetéshullám.

Március óta állami és városi szintű elöljárók kétségbeesetten panaszkodnak a maszkhiányra a világ legnagyobb és legfejlettebb gazdaságában, amely egyébként saját területén alig rendelkezik egy-két telephellyel, ahol ilyen védőeszközöket gyártanak. A The Atlantic lap már márciusban arról cikkezett, hogy az USA a járvánnyal kapcsolatban úgy viselkedik, mint egy kudarcállam. Azóta a helyzet csak tovább romlott, a Floyd-lázadások nyomán állig felfegyverzett rendőrök és – ami még durvább – tartalékos katonák lepték el a városokat.

Ezért egyre többen teszik fel a kérdést: végéhez közeleg a második világháború káoszából született „amerikai évszázad”?

És amikor felmerül ez a kérdés, akkor szükségszerűen felmerül Kína szerepének kérdése is. A járvány előtti gazdasági előrejelzések szerint Kína 2024-re megelőzheti az USA-t a nemzeti össztermék tekintetében, és több megfigyelő is amellett érvel, hogy ezt a néhány évtized alatt levezényelt látványos kínai előretörést nem más, mint az USA rövidlátó, ideológiai tévképzeteihez vallásosan ragaszkodó elitje tette lehetővé.

Aris Roussinos nemzetközi politikai szakértő az UnHerd portálon nemrégiben megjelent cikkében a katonai túlterjeszkedés és a szabadkereskedelmi világrend házasságából születő amerikai külpolitikát, illetve annak alakítóit, a politikusokat és gondolkodókat teszi felelőssé az USA jelenlegi problémáiért. Hasonlóan vélekedik Tom Engelhardt is a The Nation hasábjain megjelent esszéjében.

Mint utóbbi rámutat, az USA mára 17 különböző ügynökségből álló nemzetbiztonsági titkosszolgálati apparátust épített ki, valamint egyedül több pénzt költ a hadseregére, mint az őt követő tíz legnagyobb állam együttvéve. Harminc évvel a hidegháború vége után az USA világszerte nagyjából 800 katonai bázist tart fenn, amikre támaszkodva véget nem érő háborúkat folytat a világ különböző pontjain. És – erre már Roussinos mutat rá, – az utóbbi idők minden kísérlete arra nézve, hogy Amerika kiszálljon céltalan háborúiból, és a politikáját a kínai kihívás irányába terelje, kudarcot vallott. Barack Obamának nem jött össze a muszlim világ elleni konstans háborúk befejezése, ahogyan korábbi ígéretei ellenére Donald Trump is csak tovább mélyítette a problémát, szabad kezet engedve a kormányzatában lévő Irán-ellenes „héjáknak”.

Az már csak idő kérdése volt – írja Engelhardt –, hogy ez a hatalmas katonai-nemzetbiztonsági apparátus a külföldi megszállások után mikor fordul az amerikai polgárok ellen. Ez meg is történt: a „terror elleni” évtizedes harc mostanra az elnök által terroristának bélyegzett ellenzéki csoportok ellen fordult, a békés tüntetőket alacsonyan szálló katonai helikopterrel rémisztgetik és az elnök a hadsereg bevetésével fenyegeti őket a belföldi rendfenntartás céljából.

Ahogy ez az állandó háború most hazai földre érkezett, úgy csap vissza az amerikai hegemóniát hosszú ideig biztosító másik dimenzió, a gazdasági is.

Az amerikai hegemónia kezdete óta – és erre a hidegháború ideológiai szólamai is ráerősítettek – az Egyesült Államok úgy tekint magára, mint a globális szabadkereskedelem profétájára. Ahogy arra Perry Anderson az amerikai külpolitikai gondolkodást elemző 2013-as könyvében rámutatott, emögött gazdasági racionalitás is állt, hiszen a világháború után minden újonnan megnyíló piac hatalmas lehetőséget jelentett a mindenki fölé emelkedő ipari kapacitással rendelkező amerikai gazdaság számára. A gazdasági szabadság és a szabad piac globális védelme tehát nem csupán morális önigazolásként szolgált a Szovjetunió elleni harcban, de egyúttal jövedelmező is volt. Nem véletlen, hogy a háború után Washington szövetségeseit kényszerítette saját protekcionista kereskedelmi politikájuk feladására, például a brit és francia gyarmati kereskedelmi zónák megnyitására.

A hidegháború vége után azonban minden jel szerint az amerikai elit saját ideológiai konstrukciói áldozatává vált, más szóval bedőlt saját hazugságainak. A Tablet online magazinban megjelent esszéjében Michael Lind politikai gondolkodó felidézi Bill Clinton 2000-es nyilatkozatát, amelyet a Kínával történő kereskedelem felszabadítását lehetővé tévő egyezmény kongresszusi elfogadásakor tett: Clinton az amerikai export fellendülése mellett „egyik legkedvesebb értékünk”, a gazdasági szabadság terjesztését ünnepelte nyilatkozatában. Húsz évet ugorva Lind New York állam kormányzóját, Andrew Cuomót idézi, aki a Kínától való függésről panaszkodott idén május elején, beszámolva arról, hogy a szükséges egészségügyi alapfelszerelést, a maszkokat, köpenyeket és lélegeztetőgépeket jelenleg csak a kínaiaktól lehet beszerezni, holott ezek az eszközök járvány idején nemzetbiztonsági jelentőséggel bírnak.

Lind és Roussinos is úgy látja, az USA nem azért roppantotta meg Szovjetuniót (vagy korábban: Németországot), mert morális értékei felsőbbrendűek voltak, hanem mert jelentősen erősebb ipari potenciállal rendelkezett, amivel Moszkva nem voltak képes versenyezni a végtelenségig, és összeomlott saját belső ellentmondásainak súlya alatt.

Az amerikai döntéshozók mégis saját értékeik győzelmeként és a történelem végeként könyvelték el a szovjet blokk széthullását, majd a globális szabadkereskedelemhez való vallásos ragaszkodás által lehetővé tették, hogy az amerikai ipari kapacitások teljes egésze az országon kívülre, jórészt Kínába kerüljön át.

A hit, miszerint több hatalom és vagyon átengedésével egy elnyomó diktatúra majd szépen liberális demokráciává változik, a kezdetektől fogva abszurd elképzelés volt – írja Roussinos – így ennek hirdetői közvetlenül felelősek Kína megerősödéséért. Az már ezen abszurdum csimborasszója, hogy most ugyanezek a döntéshozók és geopolitikai guruk akarják visszaverni a kínai előretörést.

Persze ez a folyamat nem magyarázható kizárólag stratégiai rövidlátással és ideológiai fanatizmussal, fontos szerepe volt ebben is az önérdeknek – méghozzá az amerikai nagyvállalatokénak.

„Az Egyesült Államok nem a ravasz kínai lángész naiv áldozata. Épp ellenkezőleg, kortárs elitünk egy jelentős része személyesen akart meggazdagodni az amerikai koronaékszerek – szellemi tulajdon, ipari kapacitás, jó minőségű ingatlanszektor, egyetemi erőforrások – egy másik ország elitjének történő átengedéséből”

– fogalmaz Lind.

A választóknak szánt szép szólamok – a növekvő export és terjedő szabadság mögött – az amerikai üzleti elit tökéletesen tisztában volt azzal, milyen profitnövelő hatása lehet az olcsó, nem szervezett munkaerőnek és a távoli országok kormányai által biztosított állami támogatásoknak.

Ez a folyamat pedig az elmúlt évtizedekben egy maroknyi embert brutálisan gazdaggá, az amerikai lakosság többségét pedig szegényebbé tette. 2017-re a három leggazdagabb amerikai akkora vagyon fölött rendelkezhetett, mint a társadalom szegényebb fele összesen, és globálisan 162 milliárdos gazdagabbá válhatott, mint a világ lakosságának szegényebbik fele.

Figyelembe véve a történelem korábbi hegemón hatalmainak sorsát, egyik idézett szerző sem állítja azt, hogy Kína győzelme most már elkerülhetetlen. Az agresszív katonai tevékenységet és szabadkereskedelmet hirdető neokonzervatív gondolkodást korábban feladó Lind a protekcionista iparpolitikában látja az USA pozíciójának megmentését: egy neoliberalizmus utáni világban szerinte újra elfogadhatóvá kell válnia annak, hogy a szuverén államok és szövetségek önérdeke határt szabjon a tőke, a javak és a munkaerő szabad áramlásának, a világ vezető hatalmainak pedig ki kell alakítaniuk saját ellenőrizhető termelési láncaikat.

Engelhardt az alul lévők globális méretű önszerveződésében látja a reményt. Roussinos javaslatok helyett csupán egy jóslatot tesz: szerinte a következő években-évtizedekben egy amerikai-kínai hibrid háborúra kell berendezkednünk, aminek a szankciókon és védővámokon túl a közösségi médián keresztül vívott információs háború és a létfontosságú infrastruktúrák elleni hackertámadások is részét fogják képezni.

Kiemelt kép: Flickr / White House