Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Térey Kft., avagy az utolsó nemzeti költő Metapolitikáról és egy posztumusz verseskötetről

A Hadrianus Redivivusban mondja, a császár nevében:
„Hogy hízeleg az olyan nekrológ is, / Mely úgy kezdődik: »nem szerettem őt.«”.
Ez itt nem halotti beszéd, de legyen ez a két sor a mottó.

 

Az előző századforduló – a Nyugat megjelenése – óta nem változott politikai kényszertől függetlenül a magyar irodalmi mező akkorát, mint a ’90-es évek első felében. Soha korábban, soha azóta nem lazultak föl olyan hirtelen az irodalom játékszabályai; soha korábban, soha azóta nem folyt hasonló ütemű eredeti-szimbolikus tőke-felhalmozás. A nyertesek, talán utoljára, szimbolikus tőkéjüket anyagiakra válthatták: paraszt-, prekariátusbeli vagy munkásszülők új dalokkal, új mesékkel érkező gyermekei az akadémián helyezkedhettek el, vagy színtisztán az írásnak szentelhették maguk, s észbontó munka árán, de megélhettek szövegeikből. A kegyelmi állapot talán legnagyobb nyertesét köztudottan Térey Jánosnak hívták.

Közelmúltunk irodalmi szociológiája máig megíratlan. Ez nagyban hozzájárult, hogy a ’90-es években magától értetődő írói szerepfelfogás – az írás mint hivatás; az író mint autonóm művész; a megalkotott szöveg mint önreferens (csak önmagára vonatkozó) műalkotás – mára, egy drasztikusan megváltozott társadalmi szituációban, értelmezhetetlenné váljon, egyes kultúrszociológusok számára visszavonhatatlanul gyanúba keveredjen. Hozzájárult ahhoz is, hogy a különböző szerepek szerint megszólalók, akik néhány évtizede még hasonló elveket vallottak, az irodalom autonómiájának mibenlétét illetően ma ádáz vitákat folytassanak.

Az említett viták nem esztétikai természetűek. Nem azért, mert per definitionem ne létezhetne autonóm irodalmi mező (ez az autonómia mindig beszédmódok konstrukciójának és viszonyainak a függvénye), vagy mert „a jelenlegi helyzetben minden átpolitizált”. Azért nincs esztétikai vonatkozása a jelenlegi vitáknak, mert a ’90-es években létrejött magyar irodalmi mező szereplői, néhány kivételtől (Balassa Péter, Esterházy Péter, Kertész Imre, Krasznahorkai László, Nádas Péter, Rakovszky Zsuzsa… – és, az alábbiakban kifejtendő értelemben, Térey János) eltekintve, nem dolgoztak ki koherens metapolitikai megszólalásmódot, vagyis a közügyek analízisére szolgáló irodalmi ellendiskurzust, amellyel esztétikai keretek közt markánsan elkülönböztethették volna magukat az agórán folyó tényleges politikai megszólalásoktól, továbbá metakritika alá vehették volna az agórán közkézen forgó politikai fogalmakat.

Valamint a politikusok és publicisták beszédében meggyökeresedett közhelyektől drasztikusan eltérő módon tehettek volna javaslatot arra, hogy szerintük mit érthetünk közösség, demokrácia, modernitás, emancipáció, szolidaritás vagy identitás (és ít.) alatt – nem mellékesen pedig, ellehetetleníthették volna, hogy ún. szekértolóként bármely politikai párt vagy tábor mellé besorolják őket.

A metapolitikai hallgatás ’90-es, kétezres évekbeli stratégiája mindaddig működőképes volt, míg az írók nem kényszerültek politikai megnyilvánulásokra, legalábbis arra, hogy indokolják bizonyos értékválasztásaikat, tehát politikai felfogásuk „magánügy” lehetett. Amint viszont, mint legutóbb a Térey-ösztöndíj körüli vitában (de az elmúlt évtized számos vitáját fel lehetne idézni, kezdve az őszödi beszédtől), indokolni kényszerültek bizonyos döntéseiket, metapolitikai beszédmód és politikai-filozófiai műveltség híján a publicisták közhelyeihez kényszerültek nyúlni; ennek folyományaként jelenleg is átmoralizált, személyeskedő stílusban zajlik a diskurzus az Élet és irodalomban, a magyar irodalmi nyilvánosság hagyományos felületén. (A vita talán legszomorúbb mozzanata, hogy az ösztöndíjat elfogadó szépírók a saját nevükben mostanáig nem szóltak hozzá érdemben.)

A moralizálás és a személyeskedés, amelyek többnyire együtt járnak, jelzi, hogy nem áll rendelkezésre konszenzuális metapolitikai (ellen-diszkurzív) nyelv és megegyezéses szerepfelfogás, amelyek jegyében és fedezékéből hűvös fejjel megvitatható volna, mi különbözteti meg az ideológiai elköteleződést a politikai szerepvállalástól, fenntartható-e „függetlenség” és „betagozódás” szembeállítása, vagy hogy ellenjegyezhető-e, értelmezhető-e bármilyen szöveg pusztán nyelvi, formaművészeti produktumként, mely csupán az irodalmi hagyománynak tartozik számadással – avagy minden textust csakis a szerzője politikai, piaci, önérvényesítési vagy propagandisztikus hátsó szándékaira tekintettel érdemes olvasni.

A viták kereszttüzében a Demeter Szilárddal tárgyaló Térey János mint afféle kultúrpolitikai személyiség áll, aki jelentős ösztöndíjat járt ki az illetékesnél az írók középgenerációjának. Mivel a tárgyalás lezajlásáról semmit sem tudhatunk, s mert maga a költő Demeter Szilárdról nyilvánosan sosem ejtett szót, nem bocsátkozom Térey élete utolsó jelentős döntésével kapcsolatos spekulációkba. Éppígy nem foglalok morális állást sem a Térey-ösztöndíj létrejötte, sem pedig elfogadása vagy elutasítása ügyében.

A szerző – aki, ez fontos, nem maga adta a nevét az ösztöndíjnak – életművéből emelek ki néhány (a fenti értelemben) metapolitikai motívumot. A kilencvenes évekbeli stratégia példázza, milyen típusú megszólalásmódot, történelem– és politikafelfogást díjazott egykor a – talán elhamarkodottan „liberálisnak” nevezett – irodalmi közeg, aztán mit nem díjazott tovább; a kétezres évek végétől kezdődő újrakalibrálás pedig, melynek Térey tragikusan korai halála miatt az utolsó két kötet képezi a kifutását, az egyfelől a propaganda, másfelől a piac, harmadrészt a kritikai elméletektől immár érintett fiatal írógeneráció szorításában, e három „elkötelezett” vagy „ideologikus” diskurzustól elhatárolódva kialakítani igyekezett modernista beszédmódot mutat; kérdésem, hogy ellenjegyezhetjük-e hallgatólagos előfeltevéseit nemzetről, politikai cselekvésről, a költő szerepéről.

Tündöklés és elszürkülés

Debrecen széléről szabadúszóként föltornázta magát a Svábhegyre. Nem csinálták utána. Protestáns munkaetikája, a kapitalizmus szellemének bűvöletében, a róla szóló anekdoták toposza. „Iszonyatos teherbírás”, „döbbenetes munkafegyelem”, „kizsákmányolta magát”, írták róla már életében. Innen datálódik a Térey Kft. legendája.

Kevés író látott rá a magyar társadalom annyi szegletére, mint ő: fogékony volt a rendszerváltás után fölemelkedő menedzserosztályra, akikkel az irodalmi mezőben kivívott helyzete homológ volt; alkatilag sem sokban különbözött tőlük. Nem énlírát, sosem alanyi költészetet művelt; a törtetők zsargonját rögzítette, a neolibeknek, újdonsült sztároknak, a kor kivagyi hőseinek adott arcot és szót, változatos módokon, sosem irónia nélkül, s e típust vetítette más történeti kontextusokba. „[A] költői Én, miközben szóródik a térben és az időben (a mindenkori romok közt), egyszersmind trónra is lép”, jegyezte meg Márton László: „egy hadvezér, egy apostol, egy mítoszhős elnök-vezérigazgató – most éppen egy római császár – válik a képmásává.

A személyesség kiiktatása nem egyenlő a személyiség törlésével, hisz a versbeszélő ideológiája épp az individualizmuson alapult. „Hogy a kismagánügyből közérdek lesz-e”, állította ő maga Házunk tája – A belterjességről c. előadásában, „egyes-egyedül szerzőkém karizmájának erejétől és aurájának kiterjedésétől függ.” „Szociológiai talajmintákat” kell venni, javasolja ugyanott. A rendszerváltás győzteseiről beszélt, kiknek a birodalom összeomlása, a nyugati tartomány romjai nyújtotta látvány volt alapvető történelmi tapasztalata. Ami valahol felemelőnek tetszhetett, hisz az erőseknek új kezdetet ígért. Recepciója transzhistorikus vonzalmat képzelt Varsó, Drezda, Róma műveiben megénekelt romhalmazai mögé. Változatos formákban artikulálta a pusztulást, hogy dramatizálja, ami – Petri György szerint – „csak szétcsúszott hang nélkül”. A műveiben egyetemesként bemutatott pusztulás félreismerhetetlenül a szétrohadt szocialista infrastruktúra, a beáramló tőke végezte átformálás, illetve a magától is düledező harmadik köztársaság épített és szellemi világának romjain alapult: konkrétumokon.

MTI fotó: Mohai Balázs

Osztozott hasonló társadalmi ugrást végrehajtó kortársaival, Kemény Istvánnal, Borbély Szilárddal, Tóth Krisztinával (stb.) abbéli hitükben, hogy a származás életre szóló teher, mellyel mentálhigiéniai feladat és kötelesség kezdeni valamit. Ebben különbözött neolib hőseitől, akiket bizonyára megvetett, de akik maszkja legjobban állt neki.

Meggyőződésének eredete talán a bűntudat volt. A felmenőket elhagyó gyakran árulásként éli meg, hogy mások közé kerül; szégyenként, hogy képtelen szót érteni a hátrahagyottakkal; gyalázatként, hogy a régi világot jelentéktelennek látja. Fiatalon ő is többször odavágta, hogy Debrecen nem otthona többé. De sosem szakadt el. Ki tudja, nem épp e feszültségeket kompenzálandó fordult-e később a tájköltészet felé, folytatott kényszeres nyomozásokat Debrecen és környéke „titkai” után – mintha kikutathatná származása „rejtélyét”.

A 2010-es években a vállalkozása iránti érdeklődés megcsappant. A 2009-es Erővonalak – Közelítések Térey Jánoshoz c. tanulmánykötet óta sem konferenciát, sem monográfiát nem szenteltek neki; jelentős értelmezések sem készültek. A kritika hangsúly-eltolódásokat detektált (fanyalogtak, örvendeztek), beérte közhelyekkel, szajkózta jelentőségét. Külföldi áttörése, nála kisebb hatású kortársaitól is eltérő módon, elmaradt, ami rávilágít a magyar költészeti hagyományba, költőszerepbe való beágyazottságára, csúnyábban fogalmazva: röghözkötöttségére.

Színházak évek óta nem játsszák. (Kivétel a Máté Gábor-féle szegedi Kazamaták (2018), amit nem hoztak át az idei évadra, illetve a már halála után Kovalik Balázs rendezésében az Örkény Színházban bemutatott Lót – Szodomában kövérebb a fű, amelynek szövegkönyvét már nem véglegesíthette; ez meg is látszik a zavaros dramaturgiájú, egyenetlen előadáson.)

Ázsiója esésén nem változtat, hogy halálakor sokan siettek leszögezni, generációja legragyogóbb tehetsége volt; valószerűtlen, hogy bárki 2019. június 3-án hallott volna róla először. Az irodalmárokat ma jobban érdekli a klímaválság, egy gender-szempontú vagy avantgárd kánonrevízió, az új média, mint katasztrófaköltészete (amitől távol állt a környezettudatos szemlélet), vagy a kelet-európai vadkapitalizmus nyerteseinek üres luxustól igézett bemutatása; a dolgozók elleni vállalati/politikai agressziók tükrében az Asztalizene (Magvető, 2008, Bagossy László rendezésében sikerszéria a Radnóti Színházban), a Protokoll (Magvető, 2010) ma perverznek hat.

Érzékelte az esztétikai–politikai széljárás kedvezőtlen változását.

A Térey Kft. 2010 előtt sem standardizált termékeket gyártott, de ekkor vált sürgetővé a kihívás, hogy egy mind megvetettebb csoport krónikásából országos mondanivalójú íróvá váljon. Nálunk ennek két útja van: nagyregény, nemzeti líra. Utóbbi programjaként olvasható Magyar közöny c. híres verséhez írt kommentár, pontosabban válasz a politikai költészetről az ÉS hasábjain vitatkozó Radnóti Sándornak és Bán Zoltán Andrásnak: „Gyűlölet, no de honnét jön, out of the blue? Ne menjünk mégis utána, a forrásvidékére?” (Lásd: Kedves Sándor és Zoltán,) Ami történeti kutatásokat követelt, s olyan versbeszédet, melynek van fogalma kollektíváról, történelemről, közösségi kohézióról. „Kemény művészet kell, hogy összetartsa / A gazdátlanul tengő anyagot” (A gyönyörű gyár).

Az új nemzeti költő, a romantikus szerep XX. századi dekonstrukciója után, nem válhatott eggyé a honnal. Az Ultra (Magvető, 2006) és a Moll (Magvető, 2013) c. kötetek olyasféle viszályként képezték meg a nemzettel való viszonyt, mint korábban a szeretővel, szűkebb pátriájával, riválisaival.

Utolsó műveiben viszont a vele egylényegű közösség történetisége mind semlegesebb ábrázolását célozta. Az épített és természeti táj a közömbös és embertelen történelem; az örökül kapott alkat levethetetlen habitus. E személytelen struktúrákhoz képest, amit az ember végrehajt – legyen politikai cselekvés vagy életmódbeli forradalom – megmosolyogtatóan kevés.

„[A] sajátjaim nem közéleti versek, sokkal inkább tájversek, amelyekben megjelenik a történelem eróziójának nyoma. A haza földrajzi fogalom is, legyenek pillanatnyi lakói bármilyenek… Tragikum és megőrzés, megörökítés kettőse, ezek érdekelnek elsősorban”. („Ezek az emberek elpusztíthatatlanok” – interjú Térey Jánossal) A rombolás konstans, de a bombarobbanások pillanatnyiságát, az imént idézett Márton László kifejezésével, a „sztoikus mulandóság” váltotta föl. A globális kapitalizmus megjelent verseiben, de pusztító erőként sosem a tőkét, hanem a múlt árnyait léptette föl – a magyar irodalomban, amely mindmáig adós a transznacionális termelési módot és a félperifériás szituációt megfogalmazó szövegekkel, mondhatni, szokás szerint.

Az utolsó kötetek

A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba (Jelenkor, 2019.) projektje nem független regényírói kísérletétől, pontosabban annak kudarcától. A Káli holtak (Jelenkor, 2018. Lásd róla pl. Balázs Imre József, Bedecs László és Smid Róbert véleményét) megpróbálta megeleveníteni a ’90-es évek beszélőjének fensőbbrendűségét. Tétje nem csak az volt, hogy képes-e átdolgozni magát generációja legjelentősebbnek tekintett verselőjéből komoly epikussá, hanem hogy ítészi beszédmódját, a kultúriparbeli mentalitást bíráló szerepkört képes-e regényterjedelemben kitartani, hogy miszlikbe aprítsa a ’10-es évek jelentősebb kulturális eseményeit, a televíziós sorozatok hegemóniájától a Saul fián át a színházak műsorprogramjáig, de anélkül, hogy feladná a szépirodalmi kettős beszéd védettségét („nem én mondom; a főhősöm”), s átkerülne a közéleti megmondóember kétes presztízsű státuszába. A kortárs kultúra alig rejtjelezett szereplőinek ostorozására ezelőtt nem vetemedett.

Vállveregető kritikai fogadtatás jelezte, hogy országos kordiagnózisa nem kelendő. A megvetés nyilait összevissza lődöző regény inkább hat odavetett publicisztikák laza narratívára fűzött sorozatának, mint józan látleletnek. A Térey Kft. válságát fokozta, hogy Krusovszky Dénes a Káli holtakkal egyidőben megjelent Akik már nem leszünk sosemjét (Magvető, 2018. Lásd róla pl. Ádám Szilamér vagy, élesebben, Bartók Imre kritikáját.) ugyancsak olvasmányos szépirodalmi korrajzként hirdette a rivális kiadó. Óhatatlanul versengtek. Krusovszky „generációs regénye” kereskedelmi, kritikai sikert hozott, a Káli holtakat díjakra sem igen jelölték. Azóta készülő memoárja, mely a megjelent részletek alapján nosztalgikusabb hangot ütött meg, mintha csak Krusovszky autofikciójára válaszolna, egy irodalmi szerepjátékba már nem bonyolódó, a viszálykodást kerülő, tekintetét a hetvenes-nyolcvanas évekre vető vallomásos én-elbeszélővel. Materiális történelemszemlélete, személyes microhistory-ja Nádas Péter Világló részletekével (Jelenkor, 2017. Lásd róla pl. Bagi Zsolt, Bazsányi Sándor vagy Radnóti Sándor elemzését) rokon. Nemzeti veszteség, hogy sosem készül el.

A korai Debrecen-versek óta foglalkoztatták az árnyak. Mik ők? A hely szelleme? Lakosok kényszerképzetei? Legszebben talán a Fürdőhely, futtában a Mollból, illetve a Hadrianus Redividus az Ultrából (Magvető, 2006.) jeleníti meg őket, két eseménytelenül hömpölygő vers, melyekben a jelent domináló fantomok magából a matériából, a magyar rögvalóságból párolognak elő; az enyészettel való számvetést nem zavarja bombázógépek robaja. Kísérteteknél időzött a készülő memoár, s azok felé fordulnak a 2016-2019 közti többi írását – nem csak verseket – összegyűjtő Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba nagyobb lélegzetvételű darabjai is.

A Nagy tervekkel… címadó ciklusa a száz oldalnak majd a felét teszi. Ide soroltattak azok az írások – a Vendéglő a Zöld Vadászhoz c. harmincoldalas elbeszélés; egy hatoldalas, a kötettel egyező című dialógus; egy alig egyoldalas „poszthumán” látomás –, melyek leginkább eligazítók arra nézvést, milyen irányban tervezte elmélyíteni történelemszemléletét. Érzésem szerint ez az irány, ha a memoárban nem is, itt zsákutcába vezetett.

Ennek miértje érthetőbb, ha felidézzük Henrik Ibsen Rosmersholm (1886) c. kamaradrámájának, Térey kötete előszövegének a cselekményét.

Johannes Rosmer lelkész feleségét, Beátát depresszióval diagnosztizálják. Rebekka West, aki nagy tervekkel jön a nyugat-norvég kisvárosbeli kúriába, Rosmersholmba, Beáta kérésére beköltözik. A lány hatására Rosmer szabadelvű szerzőket olvas; meginog hitében; beleszeret a vendégbe. A depressziós Beáta, kinek valódi betegsége talán csak a szeretetlenség, végignézi, ahogy egymásra találnak. Tébolyt színlel; leveti magát a malomárokba. Másfél év múltán a kisváros fiatalsága egyenjogúságot, választójogot, szexuális forradalmat követel. Kroll, a status quo antét megtestesítő rektor arra kéri Rosmert, rangját latba vetve segítsen a harcban. Rosmer: „Én nem tartozom az uralkodó szellemhez. A harcoló felek egyikéhez sem. Igyekszem mindkét oldalról egybegyűjteni az embereket. […] Csak azért akarok élni, hogy helyes közvéleményt teremtsek az országban”. Kilép a rendből, s a fiatalok mellé állna, ha nem értesítenék, hogy felesége az ő hitehagyása, új szerelme miatt lett öngyilkos.

Hogy elaltassa bűntudatát, és elébe menjen a kitörőben lévő botránynak, Rosmer megkéri a lány kezét, aki nemet mond, s megvallja, hogy ő felel Beáta haláláért: hagyta azt hinni, útjában áll férje boldogságának. A férfi erre megtagadja politikai hitüket. Eldönthetetlen, hogy a szerelem beteljesíthetetlensége miatt képtelen-e kiállni az emancipáció mellett, avagy a politikai változásba vetett remény elpárolgása miatt mondja-e föl szerelmüket. Mindenesetre öngyilkosságba kergeti Rebekkát, majd követi a malomárokba.

Ibsen a nőkkel mint egyenlőkkel való bánásmód viselkedési mintázatainak fájó hiányát, s a reformerek és konzervatívok viszályát mutatja be. Aligha meglepő módon a szöveg keveset vesztett aktualitásából. A Rosmersholm a Térey-életmű allegóriája, Rosmer imént idézett deklarációja pedig a kötet mottója lehetett volna – ha az újraíró veszi a fáradságot, hogy tüzetesen elemezze Ibsen művét, s ne csak a kísértetmotívumot emelje ki.

A Nagy tervekkel… c. átirat féltucat oldalának cselekménye mindössze annyi, hogy Rosmer és Rebekka meghatározatlan kényszerből visszaköltözik „napjaink” Rosmersholmjába. Eleinte csak Rosmer beszél, E/3-ban önmagáról. „Bűne alighanem az, hogy világosságot szeretne teremteni ott, ahol évtizedek, mit évtizedek, évszázadok óta sötétséget és komorságot szokás terjeszteni. […] A sajtó ezt hidegvérű merényletként tálalja az ősök emléke ellen…” Majd szembesülnek a szellemekkel. „ROSMER: … Az ősök tettei visszaköszönnek. / A szépapák szenvedélyeiről még nem szoktunk le, / Ismételjük tévelygéseiket, / Az ő éhínségüktől kínlódunk, / A bőségüktől puffadunk, / Szerelmi stigmáikat, háborús sebesüléseiket / hordjuk / Nemzedékek múlva is.” (60.) „REBEKKA: …Rosmersholm elátkozott föld, / Mindenkit megbetegít. // ROSMER: Beteg, ki beteg, mi beteg? Mit jelent ez? // REBEKKA: Mindent, ami Rosmersholm. // HANG 1: Rosmersholm bennetek van.” (61.)

Ibsen drámája csak felületes olvasásra kísértethistória. A konfliktus valójában az akaratgyenge Rosmer és a tettrekész Rebekka közt feszül: a „múlt szelleme” nem az ősök emberfeletti erejét, hanem a bűntudatot jelképezi. Az átirat azonban visszavonja a radikalizmust. Itt nem a nő a politikailag motivált, hanem a férfi, aki nem az egyenjogúságért küzd, hanem a közösség – igen homályos – felvilágosításért, kitanításáért, s nem a begyöpösödött, de politikai valóságát tekintve nagyon is konkrét ancien régime, hanem „az ősök” ugyancsak ködös „emléke” ellen.

Közhelyessé fordul a nemi viszony is: a férfi beszél, a nő hallgat. És óriási lehetőséget szalaszt el azzal, hogy kihasználatlanul hagyja a borító ambivalenciáját – hogy a szerző neve alatt a cím úgy hat, mintha Térey János érkezne nagy tervekkel Rosmersholmba; mintha Rebekka lenne, nem pedig Rosmer.

A Vendéglő a Zöld Vadászhoz egy kis-svábhegyi, 1944 telén megesett történetet mond el, visszatekintve a helyszín 1899-es építésére, előre a ’70-es évekbe. A vendéglő nyilasok elosztóhelyeként szolgált: zsidóktól rabolt holmit helyeztek itt letétbe, utaltak ki párttagoknak. Gestapósok is látogatták, Eichmann a közelben szállt meg. A „bűntanyát” ’45 elején szovjet csapatok számolják föl, a vendéglőst saját pincéjében végzik ki. Próza- és dialógtöredékek váltják egymást adatokkal, versbetétekkel. „››Mit tehet az ember, aki rádöbben, / Hogy a házában hetven évvel ezelőtt / Bűntanya volt, vér folyt, és embert öltek?‹‹ / ››Mit tudom én. Nyel egy nagyot legelőbb. / Nyomozni kezd, ha jobban szeretne aludni.‹‹” (45.)

A budai villák régóta faszcinálják az írókat. Mészöly Miklós remeke, a Film (1976) a Városmajor véres múltjáról szól. Nádas Péter Helyszínelése egy normafai villáról, ahol többek közt Rajkot kínozták. Ungváry Krisztián helytörténeti munkái, Zoltán Gábor hangosan méltatott Orgia c. regénye (2016) (utóbbinak van ajánlva a Fogadó), valamint Térey korábbi versesregénye, A Legkisebb Jégkorszak (Jelenkor, 2015.) látomása az országot ért természeti katasztrófáról ugyanez a vonulat. (A turisztikai vadászösztön sem restellt profitot sajtolni a szimbolikus tartalommal telítődött hegyből: az érdeklődéstől fűtött középosztály immár vezetett sétákon hüledezhet nácik, nyilasok, ávósok rémtettein. A szerencsésebbeket maga Nádas vagy Ungváry kalauzolta a hegyi utakon.) A kíváncsiskodókat lenyűgözi, hogy városuk ártatlan tereiben valaha embereket kínoztak. De korántsem magától értetődő, miért az árnyakon való borzongás jelentené a múltfeldolgozás non plus ultráját. Erre pedig Térey szövege nem ad semmiféle választ.

A Vendéglő…, legyen mégoly balladisztikusan tömör, nem kezdi ki dokumentum, tapasztalat és fikció határait prózapoétikai eljárásokkal, mint Mészöly, Nádas. Sémákra hagyatkozik, nem problematizálja a multimediális közvetítést, az egyként torzító rögzítést, tárolást, továbbadást és transzkódolást, dokumentumok, fotók, filmek archívumait, ahogy szorgos kezek jól-rosszul összerendezték találataikat, hogy eljuttassák a múltból a mába. Az sem derül ki, mi volna a szépirodalom specifikuma a múlt megszólaltatásában. Maradnak a nemzetkonstruálásra szolgáló XIX. századi, stílustörténeti értelemben romantikus klisék: „hazajáró lelkek”, a „hely géniusza”.

A Hajdú, a nagykun, a tót meg a jász sokágú származását viszi színre, s elbizonytalanítja a Rosmersholm-ciklus látszólagos evidenciáját. „››Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik‹‹ – / Biztos? A vér és a földrajz a jellemre nézve / Nem sokat jelent.” A zárlatban közli, hogy a Ványa bácsiból Asztrovhoz húz, „Mert ő legalább empatikus: / Belegondol Afrikába. / Szörnyű hőség! Hogy ott mi lehet” (17.) – de az „Afrikába” belegondolás ebben a megfogalmazásban, ahol a kontinens mellé egy közhely rendelődik, inkább a globális perspektíva haszontalanságát sugallja.

Az Avartalanítás szerint mifelénk „… mindig kintről jött a baj. / Ezek a gyilkos szárnyas hangyák, / Kun Bélák és szúrós Szálasiak / Rákosiak folyton ránk tapadnak. / Vonzzuk a veszélyes idiótákat…” A vers arra a logikus következtetésre zár, hogy az „idegen sarjak özönének” „megfékezésével” (14.), végre „magunkra maradnánk”. Ami továbbra is elég fenyegetően hangzik, és nem oszlatja a korábbi kötetek táplálta gyanút, hogy e történelemszemlélet karizmatikus vezérekre és holmi morzsalékanyagra osztja a közösséget.

A „tömeg” képtelen politikai gondolatra, visszhangoz egy régi rossz hiedelmet, a tömeget legfeljebb (félre)vezethetik. („Fölpaprikázva, s megvezetve, népem, / Nyakadban ízlésed szerinti úrral…” (Magyar közöny). Ld. még a Déli falvak, a Müezzinbe feledkezni c. verseket jelen kötetben.) Ez a szociális érzéketlenség a legellenszenvesebb vonása. Nem a magyart tartja átkozottnak, csak történeti közegét, de mivel a közösséget alkalmatlannak ítéli annak átalakítására, rossz pillanataiban közel kerül a negatív nemzeti esszencializmushoz. („Szolganép.”) Valahányszor a nemzetet szólítja meg, eluralkodik a dagályos sorsszerűség. Mintha a múlt „bennünk élő” árnyát csak egyéni heroizmus űzhetné ki, közös vállalkozás soha. Mivel a dagályosság gúnnyal társul, továbbá fenntartja a beszélő arisztokratikus különállását, ám erősen parodisztikus is, ez a „nemzeti beszédmód” besorolhatatlan a magát „konzervatívnak” nevező politikai csoportosulás alá; csökönyös tradíciótudatával viszont mind a liberális, mind egy valóban emancipatórikus kollektíva kódjainak is ellene megy. Ez nem akármi; de ide én nem tudom követni.

De elismeréssel adózom költészete azon darabjainak, amelyekben felsejlik a történelmi determinációtól, a helyi röghöz kötöttségtől vagy piaci és közéleti függéstől (korunk mítoszaitól) való szabadulás eshetősége. Ilyen a Platánok júliusban az Őszi hadjárat [2016] végéről. „Elsüllyeszted a cirkálót, aki voltál. / Az az átok rajtad, hogy nincs átok: / Lepattannak rólad a bókok, / A súlyos függést okozó pénzek, (…) Vedled a gyávaságod mint fölösleget, / És bőröddel együtt minden hagyományt: / Apadva közelíted lényeged.” A vers képei – átkozott átok, bőrrel lefoszló hagyomány – szemléletesebben problematizálják a bárgyún nemzetieskedő dogmatizmust, a „nemzettestben” való magától értetődő otthonosságot, mint megannyi kritikus érvelés. A zárlat: „Senkid sincsen, csak egyetlen asszony. / Senki sem áld meg, csak a nevető fiaid.” Kevesen írtak ilyen patetikus – a szerelmi vagy házassági költészet ugyancsak romantikus kódjaira építő –, keresetlenségükben mégis megrendítő sorokat az elmúlt évtizedekben.

Kiemelt kép: Résztvevõk az életének 49. évében 2019. június 3-án váratlanul elhunyt Térey János József Attila-díjas költő, író műfordító emlékére rendezett virrasztáson a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban június 5-én. MTI/Mónus Márton