Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogyan segíthet a közösségépítés a vészhelyzet kiváltotta irracionális és felelőtlen reakciókkal szemben?

Ezekben a zűrzavaros járványidőkben talán azokról az ösztönös reakciókról esik szó legkevésbé, amelyek akkor tűnnek fel, ha az egyén szembesül életének végességével (betegségtől, inaktívvá válástól vagy a haláltól való félelemmel).

Nem vagyok az emberi psziché szakértője, épp ellenkezőleg: ezt a rövid szöveget vitaindítónak szántam, többek közt azért is, mert az elkövetkezőkben egyre többen fogunk otthon ülni, így bőven akad idő azon gondolkodni, kik és mik vagyunk valójában.

Abban a pillanatban, amikor az ember kényszerhelyzetbe kerül, az üss vagy fuss típusú vészreakciók lépnek fel. Minél mélyebben érintett az egyén és minél hosszabb a kényszerhelyzet, annál erőteljesebbek a reakciók. Nyilván, sok múlik saját múltunkon is: a tapasztalatainkon, azokon a helyzeteken, amelyeket eddig megéltünk. Ez az ösztönös reakció megnyilvánulhat abban is, hogy az ember megpróbálja elkerülni a pánikot és kellemetlenséget, vagy épp abban, hogy tagadja a veszély legkisebb lehetőségét is.

Hogy mire gondolok? Azokra az esetekre, amikor sokan, ahelyett, hogy elmondták volna az igazat (például azt, hogy Olaszországból érkeztek), vagy karanténban, esetleg otthoni elkülönítésben maradtak volna (ahogy azt a hatóságok kérték tőlük), inkább kimentek „sétálni”, haladtak a megszokott kerékvágásban, mintha mi sem történt volna, veszélyeztetve ez által mindazokat, akik kapcsolatba léptek velük (adott esetben megfertőzve őket is).

Ha figyelmen kívül hagyjuk azokat szemrehányásokat, amelyeket kaphatnak, egy semleges, de annál helyénvalóbb kifejezéssel azt mondhatjuk, hogy néhány „tudatlan” személyről beszélünk, akik egyszerűen nem tudják, mit csinálnak. Valószínűleg nem tudatosan sodorták veszélybe mások életét vagy okoztak kárt nekik, csupán egyfajta félelem motiválhatta őket abban, hogy az észszerűtől eltérően reagáljanak, például elhallgassanak bizonyos információkat a hatóságoktól, elhagyják az otthonukat vagy a karantént.

Ha az emberek életük végességével vagy bizonyos szabadságjogok – például a szabad mozgás jogának – elvesztésével szembesülnek, esetleg azzal, hogy „megbénulhatnak”, egy betegség miatt tizennégy napig négy fal közé szorulnak (amit a helyzettől függetlenül a legtöbben igyekszünk elkerülni), mindent megtesznek annak érdekében, hogy kimentsék magukat ezekből a potenciális helyzetekből.

Nem kell hát félnünk a haláltól vagy a mozdulatlanságtól sem, hiszen ha ezek közvetlenül fenyegetnének, akkor egyszerűbb volna a dolog, tudatosítható félelmek volnának, tehát, könnyebben lehetne őket kezelni. De nem ez a helyzet. Ezek a félelmek mindannyiunk múltjában ott gyökereznek, az idő során olyan ösztönös félelemreakciókká és mechanizmusokká alakultak, amelyekről már-már azt hinnénk, semmi közük magához a kezdeti félelemhez.

Én például, ha beteg vagyok, nem akarom, hogy úgy lássanak, netalántán segítsenek rajtam. Nem bírom elviselni, ha gyengének, kiszolgáltatottnak, „bénultnak” mutatkozom, inkább elbújok, mint egy haldokló macska. Akkor is ezt teszem, ha tudom, hogy a megfelelő segítséggel a lappangási idő sokkal elviselhetőbb lenne, és sokkal másabb annál a morbid valóságnál, amit felépítek a fejemben, viszont a helyzet által előidézett pánik uralja a gondolataimat, az irracionális énem átveszi az irányítást. Már-már azt mondanám, hogy kényelmesebb lenne meghalni, mint egy olyan testben élni, amit egy nyomorult megfázás igázott le.

Nyilván, ez a felelőtlenség nem csak az ember irracionális oldalától függ, hanem attól is, mennyire „edzett” a racionális oldala. Minél kitartóbb ez az edzés, annál könnyebb a helyes döntéshozatal, nem csak a saját, hanem a környezetünk érdekeire nézve is. A kettő összetartozik, hiszen a racionális, egészséges reakciók azt feltételezik, hogy van esélyünk kiismerni és megvizsgálni azokat az irracionális tendenciákat, amelyek kulcsfontosságú pillanatokban tűnhetnek fel.

Rendkívül könnyű lenne csak azokat kérdőre vonni, akik felelőtlenségük által mások életét sodorják veszélybe. Főleg, ha olyan emberekről van szó, mint mi: alsóbb társadalmi osztályból származók, szociális, gazdasági és iskolázottság szempontjából prekáriusok. Hogy „felelőtlenek” és „hülyék” lennének? Őszintén szólva, igen, ez így van, de mi is azok vagyunk, hisz

a „felelőtlenség” vagy „hülyeség” nem velünk született tulajdonságok, hanem mindaddig velünk maradnak, ameddig egy olyan államban élünk, amely szándékosan a hülyeség és a felelőtlenség szintjén tartja lakóit, és nem biztosítja számukra önmagunk és egymás megismerésének eszközeit;

mindaddig amíg esélyünk sincs egy olyan életre, mely során ne kellene állandóan az ismeretlentől, helyhez kötöttségtől vagy járványtól félnünk, vagy mely során az élet lenne a legfontosabb, nem kísértene a személyes vagy szeretteink halálának folyamatos újraélése.

Ahelyett, hogy ezeket az állami és államközi létesítményeket hibáztatnánk, melyek sokunkat ebbe a helyzetbe juttattak, és melyek véres és gazdasági háborúkat vívnak, szegénységben és anyagi kiszolgáltatottságban tartanak, a holnaptól, a munkahelyünk vagy a lakásunk elvesztésétől, a fizikai vagy mentális egészségünk romlásától való örökös rettegésben tartanak, frusztrációinkat gyakran inkább az áldozatokon, az említettek elszenvedőin vezetjük le (ebből adódóan pedig közvetett módon saját magunkon is), elvégre ők sokkal közelebb vannak hozzánk, nem annyira szerteágazóak vagy homályosak, mint az életeinket befolyásoló személytelen erőviszonyok.

Pár évvel korábban olvastam egy fontos esettanulmányt, amely, többek közt, a romániai fiatalok kognitív és viselkedésbeli mintáit vizsgálta. Nem kis meglepetés ért, amikor a 16-29 évesek többsége úgy tűnt fel, mint individualista-hedonista massza, akik szeretik a világot (országukat, a természetet stb.), de mégsem mutatott semmiféle érdeklődést arra, hogy tegyen valamit a közjó érdekében.

Nem várhatjuk el, hogy meglegyen a megfelelő közege a racionális megoldások keresésének, valamint a tudattalan reakcióink tudatosításának, ameddig az oktatás, valamint a társadalmi-gazdasági környezet arra ösztönöz, sőt, kényszerít, hogy individuális és atomizált (pl. család), vagy survival of the fittest jellegű kategóriákban gondolkodjunk, miszerint csak te számítasz, és amit másokért tennél, az csak másodlagos a saját érdekkel szemben.

A „többiekre” nem a „társadalom” absztrakt terminusában kell gondolnunk, elvégre nem áll módunkban mindenkit megismerni, inkább közelebb kell hozni magunkhoz a téma tárgyát, így: a többiek = a közösség, amelynek mi is részesei vagyunk. Akikkel megosztjuk lakásunkat, tömbházunkat, utcánkat, akikkel a munkahelyen, az iskolában, a piacon vagy a konditeremben találkozunk, mind látható, kézzelfogható emberek (egyértelműen léteznek, hisz ott vannak előttünk), akikkel beszélünk, és akik szintúgy látnak, érintkeznek és beszélgetnek másokkal. A társadalom közösségek hálózata, így annak érdekében, hogy egy társadalom egészségesen működjék, közösségeinek is egészségeseknek kell lenniük.

Éppen ezért,

ahelyett, hogy hiperérzékeny módon reagáljunk közösségünk ösztönös reakcióira, tanácsosabb lenne belefogni a közösségépítésbe, mind elemi gyakorlati szempontból, mind pszichológiailag. A társadalmi vagy közegészség nem csak a tagok testi épségétől függ, hanem azok pszichikai egészségétől is.

Egy jól működő közösség, amely a tagok megfelelő pszichikai egészségét segíti elő, mindent elkövet annak érdekében, hogy segítsen az önmegismerésben, feltérképezni saját jó tulajdonságainkat és azokat a belső tartalmakat, amelyek félelmeinket táplálják.

Mindez azért fontos, hogy a közösség megtalálhassa a tagjai számára megfelelő megoldásokat, melyek segítségével közösen túlléphetünk azokon a mindennapi helyzeteken, melyek próbára teszik egészségünket. Röviden, egy jól működő közösség a racionális és megvalósítható válaszokat keresi a pánikkal és az irracionalitással szemben.

Olyan világban élünk, amely tele van rizikóval. Sokan épp ebből a félelemből adódóan hátrálunk meg attól, hogy kockázatot vállaljunk, nehogy egyénileg vagy egészségileg ez a mobilitásunkba kerüljön.

De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a világunkhoz a közösségünkön keresztül kapcsolódunk. Csakis a mi felelősségünk megértően, empátiával viszonyulni azokhoz, akik nem állnak az önmegértés ezen szintjén, megtalálni a közös alternatívákat arra, hogy a jövőben még hatékonyabb önsegítő hálózataink legyenek.

Hiszen valószínűleg mind tudunk róla, hogy a félelemmel együtt élni nem éppen egyszerű dolog, ellenkezőleg, keserves feladat – egyedül érezzük magunkat, gyámoltalannak, kiszolgáltatottnak, célok és eszközök híján, melyek révén kiléphetünk a fejünkben képződő mókuskerékből – még akkor sem, amikor számtalan opció létezik arra, hogy ne kerüljünk válsághelyzetbe. De ahhoz, hogy ezek az opciók valóban létezzenek, mindenekelőtt meg kell teremtenünk őket.

Egy nagyon fontos dolgot azonban meg is tehetünk a világjárvány idején, de ez mindannyiunk érzelmi hajlandóságán múlik.

Ha nagyobb érzelmi hajlandósággal rendelkeztek, elsősorban gondoljatok azokra a körülöttetek élő személyekre, akik hajlamosak ezekben a bizonytalan időkben pánikba esni. Hívjátok fel őket, írjatok nekik, kérdezzetek rá, hogy vannak, mit csinálnak, milyen terveik vannak, milyen szabadidős tevékenységgel foglalkoznának szívesen, bezárkóznak-e otthonukba vagy sem, mit gondolnak arról, ami történik.

Nagyon fontos, hogy a lehető legőszintébben beszélgessetek: ha ezek a személyek valóban jobban megrémültek a helyzettől, maguktól kell ráébredjenek, hogy ez a pánik különböző tudattalan vészreflexek eredménye. Fontos, hogy rendszeresek legyünk, naponta egyszer-kétszer, legalább néhány perc erejéig beszélgessünk egymással. Ezek a beszélgetések jól eső beszélgetések is lehetnek, de főleg reality check-értékük van.

Ha tudjuk, hogy mi magunk is hajlamosak vagyunk pánikolni, tanácsos keresni valakit, aki segíteni tud egy ilyen helyzetben. Tudom, sokunknak nehezünkre esik segítséget kérni, épp ezért akarom kiemelni azt, hogy ebben nincs semmi szégyellnivaló. Aki segíteni tud, az meg fogja tenni, aki nem, az nem. Viszont, mivel ennek a típusú segítségnyújtásnak a két- vagy többszemélyes buddy groupok, baráti csoportok alapján kellene történnie, amely az érintettek közti kölcsönös segítségnyújtást jelenti az érzelmileg megterhelő pillanatokban, hiszen így nem csak kapjuk, hanem tovább is adjuk a segítséget.

Fontos tudatosítani azt is, hogy egy számunkra rémisztő gondolat egyfajta horgonyként működhet akkor, amikor sötét helyekre sodródunk. A probléma létezésének tudatosítása ez a horgony, nem maga a probléma. Ez a tudatosítás juttatja majd eszünkbe, hogy létezik még egy lehetséges forgatókönyv, egy másik narratíva azon kívül, amely csak a pánikot és a félelmet fokozza bennünk.

Ha beszélünk egymással félelmeink tárgyáról, az a közösség tagjai között bizalmat teremt. Ez az első lépés kapcsolataink megerősítése irányába, hiszen sebezhetőbbé válunk azok előtt, akikben megbízunk azáltal, hogy olyanoknak mutatkozunk, amilyenek valójában vagyunk.

Szép dolog csak a legjobbakat tudni a körülöttünk lévőkről, de forradalmi az lehet, ha nyíltan beszélni tudunk egymással, és megértjük azokat a belső tartalmakat is, amelyek a másik emberben lakoznak.

Sokszor a félelem, a pánikroham vagy egy-egy paranoiás állapot eltűnhet vagy intenzitásában csökkenhet abban a pillanatban, amikor ezeket egymás közt verbalizáljuk, és hallunk róla. Ezekből az alkalmakból termékeny kontextus születik egy közösség testi-lelki biztonságához, különösen ezekben a nehéz időkben.

Az írás eredeti változata az Editura Pagini Libere oldalán jelent meg. A magyar fordítás Dóra Mărcuțiu-Rácz munkája, amelyet a szem portál közölt.

 

Kiemelt kép: Viharfelhők Nagykanizsánál; MTI/Varga György