„A politika sok nőben megöli a nőt” – kezdődik a Magyar Nemzet legújabb, ellenzéki szereplőket, azon belül is leginkább nőket gyalázó, Az irtózat hasznáról című cikke. A kormánypárti médiabirodalom vezető napilapjának újságírója, Ágoston Balázs úgy véli, hogy
a feminizmus, különösen, ha közpolitikai szerepvállalással társul, megsemmisíti a nőben a nőiséget.
A cikk több női politikusra utalást tesz, akiknek többnyire a külsejét támadja: Angela Merkellel kezdi („a rosszul szabott, Honecker szagú NDK-s konfekciókosztümben feszülő megkeseredett kudarc”), majd Bangóné Borbély Ildikóra tér rá („a gyurcsányista kampány arcaként a gyalázat nagykönyvébe feljegyzett vörös kofát, aki hol népfrontos földön fetrengést vezényel a köztelevízióban randalírozva, hol patkányoknak nevezi a nála különbeket”), aztán Szabó Tímeára („egykor csinos, benső űzöttsége által mára lombrosói iskolapéldává torzult párbeszédképtelen fiatalasszony, a lelki rútság, a feneketlen magyarellenes gonoszság megtestesítője”), végül Szél Bernadettre („a legújabban viselt lágerfrizurájával Brecht markotányosnőjére, Kurázsi mamára emlékeztető akcionista”).
Az író történelmi példákat is hoz „a feminista ideológia mögött szűkölő keserves gyűlölet” képviselőire: Clara Zetkint (aki a 19. században a nők választójogért vívott harcának egyik legfontosabb szereplője és a nemzetközi nőnap megalapítója volt), Rosa Luxemburgot (aki egész életében a teljes emberiség elnyomás, kizsákmányolás és háborús erőszak alóli felszabadulásáért küzdött), Dolores Ibárrurit (aki a fasizmus ellen küzdött a spanyol polgárháborúban), Hámán Katót (aki a Magyarországi Vörös Segély egyik vezetője volt, majd a Tanácsköztársaságban betöltött szerepe miatt börtönben halt meg) és Duczynska Ilonát (aki a Galilei Kör tagjaként egy olyan Magyarországért küzdött, amely nemcsak az elitnek, de a hétköznapi munkásoknak és földművelőknek is biztosította volna az oktatáson keresztül az emberhez méltó életet)
egyszerűen „kívül-belül zaklatott csúfságoknak” nevezi.
Ezek a nők, akikre egykor „borzongással vegyes szánalommal” tekintettek az emberek, Ágoston szerint még a férfiakat is „tébolydai veszetté rettenetesítik” (itt Tordai Bencét és Jakab Pétert említi példaként), és a „beléjük kódolt gyengédséget önnön izzó gyűlöletükben” elégetik.
„Ezért elmúlt, szabadabb korokban a bölcsek gondosan elzárták a közhatalom grádicsait a zilált, bolygó lelkek elől” – foglalja össze röviden a cikk fő állítását.
A cikkben megfogalmazott gondolatok és a támadás módja egyáltalán nem újszerű: a közszerepet vállaló nőket mindig is elsősorban a külsejükön, a szexualitásukon („mindenféle kielégítetlenségből fakadó sötét életbosszú” – írja Ágoston), a nőiségükön keresztül gyalázták.
Egy tavalyi felmérés például azt találta, hogy Európában aránytalan mértékben éri bántalmazás a női politikusokat, ami általában a nemüket, a származásukat és a külsejüket célozza. Katharina Schulze német politikus szerint például a neki küldött üzenetek 20%-a bántalmazó jellegű, amikben gyakran nemi erőszakkal fenyegetik, vagy arra szólítják fel, ha annyira szereti a „migránsokat”, akkor éljen velük szexuális életet.
A női dühtől való rettegésnek is nagy hagyománya van. Laurie Penny angol feminista újságíró, szerző és aktivista egy teljes könyvet szentelt a kérdésnek (Bitch Doctrine: Essays for Dissenting Adults), a témával rövidebben foglalkozó cikke itt olvasható magyarul.
A nők „mind megtanulták már, hogy a dühük kimutatása felér egy kigúnyolásra, megszégyenítésre való felhívással, vagy okot ad arra, hogy elkerüljék őket. Ezért eltüntetik a mérgüket, megpróbálják csendben elfojtani, mert beléjük sulykolták, hogy a jó lányok nem hisztiznek. A jó lányok nem feleselnek és nem állnak ki magukért. Ez ugyanis úrilányhoz nem méltó viselkedés. Illetlen. És, ami a legrosszabb, a maszkulinitásra nézve is veszélyt jelent”
– írja Penny, aki szerint az lenne a meglepő, ha a nők nem lennének dühösek (hiszen „még mindig harcolnunk kell azért, hogy egész, egyenlő emberi lényekként kezeljenek”).
Szerencsére még nem tartunk ott, hogy a nőket kizárhassák a közhatalomból Magyarországon csak azért, mert hangot mernek adni a dühüknek és kiállnak saját és mások jogaiért, azonban a Magyar Nemzet cikke alig lóg ki különböző kormányzati szereplők, az elmúlt napokban pedig leginkább Kövér László megjegyzései közül. Márpedig ez a tendencia biztosan nem tölthet el bennünket különösebb nyugalommal a kormány nőkkel kapcsolatos hozzáállása tekintetében.
A házelnöknek a hét elején a Bayer show-ban kifejezett gondolatai akár szolgálhattak ihletésül is Ágoston cikkéhez, ugyanis Kövér is pont a düh és a nőiség összefonódását kifogásolta Szabó Tímea kapcsán:
„Én szánalommal tekintek ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik, amikor olyan helyzetbe keverik magukat, amilyenbe Szabó Tímeának is sikerült legutóbb. Nincs annál elszomorítóbb, mint amikor egy gyűlölettől eltorzult női arcot lát az ember férfi létére.”
És persze Kövér véleménye nem egyedülálló a kormánypárti politikusok körében, akik már számos alkalommal egyértelművé tették, mit is gondolnak a nőkről és a társadalomban betöltött szerepükről. A szólás- és sajtószabadság jegyében ezek a véleménynyilvánítások természetesen megengedettek, mind a politikusok, mind a média számára.
Azzal azonban előbb-utóbb valószínűleg számot kell vetnie a kormánynak, hogy az Ágoston Balázséhoz hasonló cikkek megjelenése az általa irányított sajtóban, valamint politikusainak hasonszőrű megnyilvánulásai milyen mértékben szítják a társadalomban a gyűlöletet, és hogy ennek milyen valós következményei lehetnek a jövőben. A nemek közötti egyenlőtlenség már így is rendkívül mély ebben az országban, ha a vezető politikusaink ezt szimplán nyugtázzák, sőt, tovább mélyítik, annak senki sem fogja hasznát látni.
