Gyakran halljuk, hogy a világjárvány és a nyomában kibontakozó gazdasági válság véget vetett „a globalizációs álomvilágnak”, és fényt derített arra, milyen törékennyé és kiszolgáltatottá teszi társadalmainkat a távoli világrészekkel való globális összefonódás. Ha a globális ellátási láncok nem szőnék keresztül-kasul a világot, ha az olcsó légi közlekedés, a mértéktelen nemzetközi turizmus nem kapcsolná egymáshoz a világ minden pontját, ha a tőke, a munka és a fogyasztás nem áramolhatna mérhetetlen sebességgel és akadályok nélkül, a COVID-19 sem terjedhetett volna el ilyen sebességgel, nem érhette volna ilyen felkészületlenül az emberiséget.
Mi több, ha a világgazdaság globalizációja során a fejlődő és kevésbé fejlett országok (a periféria országai) nem váltak volna teljesen kiszolgáltatottá a fejlett országok és a nemzetközi vállalatok kizsákmányolásával szemben, ha a méltánytalan nemzetközi kölcsönök és világkereskedelmi egyezmények nem fosztották volna meg őket de facto pénzügyi autonómiájuktól, ha nem kényszerültek volna arra, hogy szociális védőháló építése helyett gazdasági deregulációval (azaz saját állampolgáraik kiszolgáltatottá, sebezhetővé tételével) csábítsák magukhoz a külföldi befektetőket, úgy nemcsak a járványt tudnák most jobban kezelni, de állampolgáraikat is jobban tudnák védeni a gazdasági válság hatásaitól.
Akik azt remélik, a veszélyhelyzet elmúltával minden visszaállhat a régi kerékvágásba, súlyosan tévednek. A járvány és a válság darabokra zúzták a globális világrend legitimációját.
A globalizáció jobb- és baloldali kritikusai meglepően hasonló következtetéseket vonnak le ezekből a premisszákból. A megoldás a – teljes vagy részleges – visszatérés a globalizáció állapotából a lokalitásba. Egyrészről ritkítanunk kell a globális összefonódás szálait – le kell mondanunk a gyakori utazásról, repülésről, távoli tájak egzotikus termékeiről és csökkentenünk kell függésünket a globális ellátási láncoktól, többet kell helyben termelnünk, sokkal önellátóbbá kell válnunk.
Az államnak nagyobb szerepet kell vállalnia állampolgárai védelmében az olyan külső hatásokkal szemben, mint a világgazdasági sokkok, járványok és egyéb katasztrófák – ennek eszköze lehet például a feltétel nélküli alapjövedelem. Amennyire csak lehet, társadalmainkat önellátó, a külvilággal szemben önvédelemre képes stabil közösségekké kell alakítanunk, amelyeket nem rengetnek meg a nagyvilág rázkódtatásai. A jelszó a globalizációkritika számára egyre inkább ez: cselekedj lokálisan, hogy ne kelljen a globálisra gondolnod.
A kérdés, hogy a termelés és fogyasztás globális struktúrái miként alakíthatók át vagy szabályozhatók úgy, hogy annak eredménye egy igazságosabb globális rend legyen, elvétve vetődik csak fel. Mintha a kérdés nem elsősorban az lenne, miként lehet a globális rend igazságosabb, inkább az, miként lehetne kevésbé globális. A nemzetközi politikai cselekvés gondolata csak halványan csillog a járvány nyomán kibontakozó globalizációkritika horizontján.
Ahol a nemzetközi együttműködés és szolidaritás jelszavai megjelennek – különösen az úgynevezett rendszerkritikus baloldal retorikájában – elsősorban ott is a kölcsönös segítségnyújtás szükségességére utalnak az egyidőben, egyazon problémákkal szemben, de mégis egymás mellett vívott küzdelmekben. Bár a válság globális, azzal mindenki egymaga, a saját szűk körében kell, hogy megküzdjön. Bár együttérzünk egymás megpróbáltatásaival és nehézségeivel, sőt segíteni is készek vagyunk, azok mégsem a mi megpróbáltatásaink és nehézségeink.
Röviden: napjainkban földtől elrugaszkodott fantazmagóriának tűnik a gondolat, hogy lehetséges egy jobb globális rend, melynek kialakítására nemzetközi kollektív politikai cselekvés irányulhat – és ez nemcsak a most zajló világjárványra, de minden más globális kihívásra is érvényes, amelyekkel szembenéz az emberiség, a klímaválságtól a globális szegénységig.
Mindez bizonyos fokig érthető. A globalizációkritika a nemzetközi szabályozás intézményeiben – mint a WTO vagy az ENSZ – vagy a fennálló globális hatalmi hierarchia kiszolgálóit, vagy tehetetlen moralistákat lát, akik az emberi jogok hangzatos jelszavaival igyekeznek elterelni a figyelmet azokról a mélyben meghúzódó strukturális problémákról, melyekről tudják, hogy képtelenek megoldást találni rájuk. Emellett az országhatárokon átívelő, nemzetközi politikai cselekvés, kooperáció joggal tűnhet puszta vágyálomnak egy olyan korban, mikor az ember saját honfitársait, saját szomszédait sem igen tudja felrázni az apátiából és a tehetetlenségérzésből, amely a ránk váró globális kihívások nyomán mindannyiunkra rátör.
Ugyanakkor még az alterglobalizációs mozgalom is úgy vélte a 21. század elején, hogy a fennálló rend globális igazságtalanságaival szemben csakis a globális cselekvés nyújthat megoldást. A szegénység, az elnyomás és a kizsákmányolás mindenki problémája, ezért azt megoldani is csak mindenki számára és mindenki bevonásával lehetséges. Ennyiben e mozgalom a nemzetköziség hagyományának utolsó képviselője volt. E hagyomány a felvilágosodás óta úgy tartotta, hogy az emberi emancipáció programját csakis az emberiség egészének szemszögéből fogalmazhatjuk meg és igazolhatjuk.
E programnak része ugyan az elnyomás, kizsákmányolás és alávetettség elleni lokális küzdelem, ám e küzdelmek elsősorban egy átfogó globális küzdelem mozzanataiként nyerik el értelmüket, amely nem csupán arra irányul, hogy felszámolja az elnyomás és alávetettség minden egyedi instanciáját, hanem hogy magát az emberi emancipációt tegye általánossá és a nemzetközi rendet alakítsa olyanná, hogy az őrködjön az emberi szabadság és egyenlőség felett. A baloldali nemzetköziség mindig is ennek a kozmopolita, világpolgári gondolatnak az örököse volt.
Nem mintha a globalitás önmagában a megoldás kulcsa lehetne. A nemzetköziség hagyománya mindig is tudatában volt annak, hogy a globális kapitalizmus a világpolgári eszmét perverz módon juttatja érvényre: az ember egy országhatárokon átívelő közösség tagjává válik a világgazdaságban, ez azonban nem az egyetemes testvériség és a világpolgári állapot ideálját valósítja meg, hanem az emberiség általános alávetését a társadalmi élet materiális feltételeit uraló, ám senki által nem uralt globális gazdasági folyamatoknak.
De éppen mivel az elnyomás struktúrái immáron globálisak, a nekik való ellenállás is globális kell, hogy legyen.
A lokalitás különféle formaváltozatai – különösen a nemzetállami politika – a világ materiális és ideológiai felparcellázásának részei, melynek funkciója egyrészt, hogy elfedje az elnyomás struktúráinak és mechanizmusainak globális voltát, másrészt, hogy hatékonyabbá tegye azok működését. A lokális politika az emberiség egyetemes emancipációjáért folytatott küzdelemben tehát mindig csak eszköz lehet, de soha nem cél.
Az alterglobalizációs mozgalom bukása után ugyanakkor éles váltás következett be a fennálló globális rend kritikájában. A 2000-es évektől kezdve egyre erősödtek azok a hangok, amelyek a globális igazságtalanságok megoldását a helyi, a lokális felértékelésében, újbóli jogaiba helyezésében látták meg. Ez a lokalizmus számos különféle formában öltött testet. Gondolhatunk itt az őslakos mozgalmak felértékelődésére a zöldpolitikában – ahol a globális erők által fenyegetett helyi közösségek védelme felé kerül a hangsúly az igazságos globális rend kialakítása helyett, és amelybe nem ritkán belevegyül a tisztaság, a romlatlanság (némiképp kolonialista színezetű) retorikája.
Szintén a lokalizmus jellemző megnyilvánulása a municipalizmus mozgalmainak kibontakozása Európa-szerte, amelyek középpontjában a város, a környék védelme áll – megint csak – az ostromló globális erőkkel szemben. Figyelemre méltó, miként jelenik meg a „visszaszerzés”, a birtoklás és a kisajátítás retorikája ezekben a mozgalmakban (lásd: „Zagreb je NAŠ” – Zágráb a MIÉNK). De sok szempontból ide tartozik a 21. századi szociáldemokrácia is, amely a globális kapitalizmus problémáinak kezelését helyi szinten, a jóléti állam újjáépítésével kívánja megoldani, és amely bár érzékeny a világ távoli pontjain zajló elnyomás és alávetés iránt, ezeket mégis elsősorban külpolitikai ügyeknek, nem pedig saját küzdelme mozzanatainak tekinti.
A lokalizmus szelleme abban a régi belátásban gyökerezik, hogy a globalizáció, avagy a globális kapitalizmus az embert olyan struktúráknak, folyamatoknak veti alá, amelyek vele csak külsődleges, véletlenszerű kapcsolatban állnak. Hogy a világgazdaság szövetébe ágyazott egyén képes-e kielégíteni szükségleteit, hozzájutni a céljai megvalósításához szükséges anyagi eszközökhöz, olyan embermilliók közreműködésétől függ, akikkel soha nem lesz alkalma semmiféle kézzelfogható viszonyt kialakítani, és akiket olyan végtelenül komplex viszonyok és mechanizmusok kötnek hozzá, melyeket gyakorta még a szakértők sem képesek átlátni, viselkedésüket előrejelezni. Az egyes ember a világgazdaság vak hullámverésében igyekszik a felszínen maradni, amely vele szemben ellenséges, idegen erőként lép fel.
A kapitalista társadalom ellenséges idegensége a lokalista képzetvilágban összefonódik annak globalitásával, nemzetköziségével. A globális kapitalizmus átláthatatlansága, megragadhatatlan volta összefonódik azzal, hogy térben és időben beláthatatlan méretekre tesz szert, idegensége és megérthetetlensége azzal, hogy olyan embereket, gyakorlatokat, intézményeket hoz kapcsolatba egymással és tesz egymástól függővé, akiknek és amelyeknek semmiféle kézzelfogható, valóságos emberi szükségletekben gyökerező organikus kapcsolata nincs egymással.
A globalizáció megfosztja a környező világot sajátos otthonosságától, lokális jellemvonásaitól, az áruk és emberek folytonos áramlása az idegenség érzetével telíti az egykor ismerős tereket és szituációkat. A globalizációnak immár éppúgy jelképe a tőkéjét adóparadicsomtól adóparadicsomig mozgató üzletember, mint a turista, aki a helyi, autentikus életvilágba erőszakosan behatolva a felismerhetetlenségig eltorzítja és elidegeníti tőlünk azt, ami egykor ismerős és otthonos volt számunkra.
A távoli, a külső, a véletlenszerű, a kiszámíthatatlan, a nem kézzelfogható, az elvont uralma alól a helyi, a lokális konkrétsága, kézzelfoghatósága hivatott felszabadítani; a világgazdaság véletlenszerűségével és kiszámíthatatlanságával szemben a közvetlen, ismerős lokalitás magától értetődősége, a földrészeken átívelő struktúrák átláthatatlan, rejtelmes, baljós működésmódjával szemben az itt és most otthonossága kínálkozik. Ha van még a kapitalizmus- és globalizációkritikának bármiféle utópiája, alternatívája a fennálló globális renddel szemben, az immár nem az életük társadalmi termelését demokratikusan igazgató köztársaságok globális föderációja, hanem a globális gazdaság elidegenítő tendenciái alól kivont, önellátó kisközösség.
Ez a fajta lokalizmus persze nem előzmények nélküli: megelőlegezi Rousseau és Diderot vitája az emberiség egyetemes társadalmáról. Említést érdemel ugyanakkor, hogy a lokalista álláspontot végső soron az a romantikus modernitáskritika és antikapitalizmus dolgozza ki, amely elsősorban nem a fennálló rend igazságtalanságát és kizsákmányoló voltát veti annak szemére, hanem inautentikus, gyökértelen szellemiségét. Ez a romantikus antikapitalizmus nem az emberi nyomorra és a méltányosság sárba tiprására, hanem az ember metafizikai hontalanságára keres gyógyírt a radikális politikában. Ez persze önmagában nem érv a lokalizmussal szemben, ahogy az sem, ha rámutatunk, miként vezetett a romantikus antimodernizmus a Blut und Boden ideológiájához.
A fő kérdés az, miként képzeljük el azt a világot, amelynek létrehozására a jelenkor nagy válságai és kihívásai alkalmat teremtenek.
Ha e válságok rámutatnak a fennálló rend elégtelenségeire és szükségessé teszik a változást, akkor e változásnak milyen irányba kell elindulnia? A globalizáció a kölcsönös nemzetközi függőség viszonyainak kialakításával, az elnyomás és kizsákmányolás rendszerének globálissá alakításával kiszolgáltatottá tett minket, és törékennyé tette az életünk materiális alapjait fenntartó struktúrákat.
Ám éppen ezáltal a globalizáció egyúttal egymásba is fűzte érdekeinket és szükségleteinket, és megteremtette a materiális feltételeit annak, hogy a világ távoli pontjain élő és dolgozó embertársaink jólétét, szociális biztonságát, egészségét a magunk ügyének tekinthessük; kialakított egy olyan globális vonatkoztatási rendszert, amelyben minden korábbinál konkrétabb módon vetődik fel annak az igénye, hogy mindannyiunk közös életét – bárhol is éljünk ezen a földön – igazságosan berendezett struktúrák és intézmények fennhatóságának vessük alá, hogy az emberi emancipációt valóban egyetemessé tegyük.
A lokalizmust és a nemzetköziséget egyaránt az a cél vezérli, hogy a megragadhatatlanná, idegenné és veszélyessé vált globális rendet újra emberi léptékűvé tegye. Ám míg az előbbi ezt azáltal érné el, hogy világot újra ismerőssé, otthonossá és kezelhetővé változtatja, az utóbbi azáltal, hogy igazságossá teszi. A jelen helyzetben minden korábbinál égetőbben merül fel a kérdés: melyik a fontosabb számunkra?
