Mihez kezdett a 2010-ben a rendszerváltó liberalizmusból kiábrándult munkásoktól és nemzeti tőkétől kapott rendkívüli felhatalmazással a Fidesz? Hova jutott a felhalmozó állam politikai gazdaságtani modellje 10 év alatt? Kik a rendszer nyertesei? Mit tudott elérni a gazdaság és társadalompolitika terén nemzetközi összehasonlításban? A háromrészes sorozat a rendszer működése szempontjából kulcsfontosságú területeket tekinti át. Nem törekszik tehát teljes kép kialakítására, hanem a hatalmi viszonyok és társadalmi konfliktusok alakulása szempontjából meghatározó folyamatok összegzésére. A sorozat harmadik része azt elemzi, hogyan alakult a gazdasági dezintegráció, azaz a nemzeti és nemzetközi tőke helyzete, valamint a hosszú távú inkluzív gazdasági fejlődés esélye Orbán Viktor rendszerében.

A cikk első része bemutatta, hogy 2010 óta jelentősen nőtt a foglalkoztatottság, ám ennek ára a munkavállalók kiszolgáltatottságának növekedése, az egyenlőtlenségek megugrása volt. A foglalkoztatás bővülését a kedvező világgazdasági környezet és az EU-s források jelentősen befolyásolták. A 2008-as válságot követően a jegybankok elöntötték a pénzpiacokat hitellel, ami javította a vállalatok pénzhez jutási lehetőségeit is. Emellett jelentős ingatlanár növekedést is eredményezett sok helyütt, többek közt Budapesten is, amit a lakástulajdonos középosztály örömmel vett. A 2008-as válság a transznacionális vállalatokat is rákényszerítette arra, hogy csökkentsék nyugati bérköltségeiket, így fokozták a már meglévő kelet-európai összeszerelő üzemeik termelését.

A globális gazdasági ciklushoz kapcsolódó exportkonjunktúra, valamint az állam megnövekedett beruházási aktivitása az EU-forrásokra támaszkodva jelentős gazdasági növekedést eredményezett. Ez a növekedés ugyanakkor nem kimagasló régiós összehasonlításban, Lengyelország és Szlovákia is gyorsabb ütemben növekedett 2010 és 2019 között átlagban, mint Magyarország.

A magyar gazdaság növekedése és a foglalkoztatás bővülése 2010 óta egyre kevésbé kapcsolódik a transznacionális tőke beáramlásához. 2010 óta a külföldi tőkebeáramlás üteme jelentősen lassult. Igaz, így volt ez valamennyi régiós országban – tehát a függő fejlődés extenzív szakasza mint modell kifulladni látszik az egész régióban, nemcsak Magyarországon. Igazán egyértelmű visszaszorulást azonban csak Magyarország esetében tapasztalhatunk, bár az is igaz, hogy Magyarország indult a legmagasabb szintről. 2009-ben a teljes működőtőke állomány értéke a GDP 76%-át tette ki, ez 2018-ra 57%-ra csökkent.

A működőtőke beáramlása a teljes bruttó állóeszköz-felhalmozás 22,45%-át tette ki 1991–2010 között átlagban, 2011–2017 között ez az arány 6,6%-ra csökkent, ami 71%-os visszaesést jelent, messze meghaladva a lengyel (10%) vagy a cseh (41%) értéket. Hasonló csökkenést mutatnak a zöldmezős beruházások, amelyek száma a 2003–2010 közötti éves 193-as átlagról 96-ra csökkent 2011 és 2017 között, ami 50%-os visszaesést jelent, szintén messze meghaladva a cseh (27%) értéket, amíg Lengyelország enyhén még növelni is képes volt a zöldmezős beruházási projektek éves számát ugyanebben az időszakban.

A magyar gazdaság függősége ugyanakkor nem csökkent érdemben. Egyrészt az állami beruházások döntő részben EU-s, tehát külső forrásokra épülnek, másrészt a külföldi tőke állománya továbbra is kimagasló nemzetközi összehasonlításban.

A magyar cégek továbbra sem tudják a globális termelési láncokban rejlő lehetőségeket kihasználni, a globális láncok magyarországi telephelyein keletkező érték nagy része külföldre vándorol. Ezt a kiszolgáltatottságot jól mérhetjük azzal, ha összevetjük, hogy a teljes magyar exportban mennyi a külföldi hozzáadott érték („backward participation in GVCs”), illetve hogy a többi ország exportjában mennyi a magyar cégek hozzáadott értéke („forward participation in GVCs”). Ez a hányados tehát azt ragadja meg, hogy a nemzetközi termelési láncokban keletkező érték mekkora része áramlik Magyarországra külföldről, illetve mekkora része áramlik külföldre Magyarországról. E mutató szerint Magyarország az OECD egyik legkiszolgáltatottabb gazdasága volt 2010 előtt, ám ez szinte semmit sem változott 2010 után. Összesen 4 százalékpontot javult a mutató, ám közben valamennyi visegrádi országban hasonló javulás következett be, szóval Magyarország továbbra is az OECD egyik sereghajtója e tekintetben.

A transznacionális vállalatok technológiai intenzitása az újonnan beáramló tőke mellett csökkenő tendenciát mutat, miközben a dominanciájuk az exportban továbbra is megkérdőjelezhetetlen. Ezek a transznacionális vállalatok béreket és adót fizetnek, ami távolról sem elhanyagolható tényező, ám ez túl csekély hozzájárulás a helyi gazdasághoz. Ez nem változott 2010-et követően sem. Az export belföldi hozzáadottérték-tartalma változatlanul alacsony (2017-ben 52,7%), semmilyen érdemi elmozdulás nem történt e téren (2009-ben 55% volt). A magyar vállalatok exportképessége, illetve beszállítói potenciálja tehát változatlanul alacsony, továbbra is nagyságrendileg alatta marad a lengyel, szlovén illetve osztrák szintnek.

Ahhoz, hogy a magyar tulajdonú vállalatok termelékenysége, exportképessége növekedni tudjon, arra lenne szükség, hogy olyan sajátmárkás termékekkel és szolgáltatásokkal szálljanak versenybe, amelyek lehetővé tennék az értékláncok magasabb hozzáadott értékű szegmenseiben rejlő lehetőségek kiaknázását is. Ehhez technológiai fejlődésre, termék- és folyamatinnovációra, eredményesebb marketingre és kiemelkedő minőségű szolgáltatásokra lenne szükség. Ez a technológiai fejlődés egy tudás- és erőforrásigényes, hosszú távú folyamat.

Bár a hozzáférést a tőkéhez az állam 2010 óta javította, ám a tudáskomponens és a hosszú távra tervezés szempontjai még inkább háttérbe szorultak a 2010 előtti időszakhoz képest. Az oktatási rendszer szétverése, a felsőoktatás finanszírozása és a hallgatói létszám visszafogása, a kutatóintézetek és egyetemek működésébe való koncepciótlan és erőszakos beavatkozások, valamint a szociális ellátások leépítése csak rombolták a tudásintenzív gazdaság kialakításának lehetőségét. A kormányzat kutatás-fejlesztési kiadásai a GDP 0,47%-ról (2009) 0,42%-ra csökkentek (2017). Magyarország korábban is jelentősen elmaradt e téren Ausztriától, ám 2010-től ez a szakadék csak nőtt. Összevetésképp, Szlovákia és Csehország növelte a kutatásfejlesztési kiadásait 2009-hez képest. Egyértelmű tehát, hogy a hangzatos innovációpolitikai lózungok ellenére, a tudástermelés egyáltalán nem prioritása Orbán Viktor kormányának.

A gazdasági fejlődés hosszú távú alakulása szempontjából kiemelt jelentősége van az oktatási rendszert érintő változásoknak.

A forráskivonás és a hatalmi logika által vezérelt átszervezések hatására, 2010-től az egyébként is rossz állapotban lévő magyar oktatás teljesítménymutatói látványosan romlani kezdtek. Ezzel párhuzamosan egyre kevesebb fiatal jutott el az érettségiig, illetve a diplomáig.

Mindez a 2010 utáni kormány szándékaival teljes összhangban történt, közpolitikai intézkedések sorával segítették elő ugyanis e változásokat és terveznek ezzel e céllal újabbakat is. Ez a mozzanat teszi lényegileg különbözővé a 2010 utáni kormányok politikáját minden korábbiétól.

Az OECD 2015. évi nemzetközi tanulói teljesítménymérése (PISA-felmérés) alapján az olvasási és természettudományi teljesítmény jelentősen romlott 2012-höz képest. A természettudományok terén alacsony eredményeket elérők aránya az EU-n belül Magyarországon növekedett legnagyobb mértékben. Négyből egy tanuló nem teljesítette az elvárt alapszintet az olvasás vagy a matematika terén. A PISA-felmérés szövegértési feladataiban a gyengén teljesítők aránya 2009-ben még jelentősen az OECD átlaga fölé helyezte Magyarországot, a briteket és belgiumiakat is előzve, 2015-re viszont olyannyira megnőtt a gyengén teljesítők aránya, hogy hazánk mélyen az OECD átlaga alá, az utolsók közelébe süllyedt.

A korai iskolaelhagyók aránya 2006 és 2010 között csökkent, 2010-ben a nők körében már megfelelt az EU-s célkitűzésnek: 9,5% volt. Ugyanebben az évben a férfiak 11,5%-a volt korai iskolaelhagyó, mindkét nem körében átlagosan pedig 10,5% volt az arány, amely 2011-től növekedni kezdett, és kisebb ingadozásokkal 2016-ig folyamatosan emelkedett. 2016-ban a nők között 11,8%, a férfiak között 13% volt korai iskolaelhagyó, a két nemre együtt számolva pedig 12,5% volt ez az arány. Ez az arányszám úgy nőtt Magyarországon, hogy a korai iskolaelhagyás mértéke Unió-szerte egyre alacsonyabb.

A kormány tudatos törekvéseinek hatására 2010 óta csökken a felsőoktatási programokba jelentkezők és beiratkozók száma: 2011-ben még 141 ezren jelentkeztek felsőoktatási intézményekbe, 2018-ra ez a szám 108 ezerre csökkent. A Világbank adatai alapján a felsőoktatási beiratkozási ráta a 2009-es 65%-ról 48%-ra zuhant 2017-re. Egy olyan korban, amikor a tudástőke és az innováció közhelyszinten ismételgetett alapja a versenyképességnek és a fejlődésnek, ez a visszaesés az alacsony hozzáadott értékre szakosodott gazdasági szerkezet konzerválásához, a jövő feleléséhez vezető biztos út. A kormány innovációs politikája, melynek lényege eddig az akadémiai kutatóintézetek einstandolásában merült ki, szintén a tudástermelés leértékeléséhez vezetett eddig.

A kormányzat tudástermelés ellenes politikája tükröződik a gazdaság tudásintenzitásának csökkenésében. A magyar tulajdonú vállalatok többsége kis- és közepes méretű vállalat, ezért a KKV-k innovációs tevékenysége jól tükrözi a magyar vállalatok innovációs tevékenységét. A házon belül innováló KKV-k aránya a 2009-es 13,2%-ról 2014-re 10,6%-ra csökkent. Magyarország 50 országból a 49. helyre jutott azon a 200 ezer válaszadóra és több mint 250 mutatóra épített felmérésben, amelyet a CEOWORLD magazin készített arról, hogy mennyire tekinthetők barátságos környezetnek az egyes országok a startup vállalkozások (innovatív, tudományos-technológiai alapokra épülő kisvállalkozások) számára.

Nemcsak a magyar, hanem a transznacionális vállalatok termelési szerkezete is a csökkenő tudásintenzitás felé mozdult el. A ’90-es években még jelentős könnyűipari beruházásokat fokozatosan felváltotta a járműipar, ám a 2000-es évek végére még a járműiparnál is tudásintenzívebb termékek exportja vált meghatározóvá. Ha a magyar tulajdonú vállalatok technológiai fejlettsége nem is változott rohamtempóban, a transznacionális vállalatok exportszerkezete javult tehát. Ez a folyamat azonban 2010 után visszafordult. A gazdaság hanyatló innovációs potenciálja a high-tech termékek arányának csökkenését okozta az exportban 2010-et követően, az elmúlt években a magyar export egyre kevésbé épít a csúcstechnológiára. Ezt a tendenciát mutatja Magyarország folyamatos visszaesése az MIT gazdasági komplexitási rangsorában, amely a tudásintenzív gazdasági ágazatok relatív súlyát méri. Magyarország gazdaságikomplexitás-mutatója (ECI) a 2011-es csúcsról (1,53 pont) folyamatosan csökkent (1,38 pont 2017-ban), egy évtizednyi javulást követően.

A magyar gazdaság dezintegrációját legjobban összefoglaló mutató, a külföldi és belföldi tulajdonú vállalatok termelékenysége közötti különbség 2010 óta enyhén, de nőtt is. Az EU FATS adatbázisa alapján végzett számításaim szerint, a 2010-es 2,96-szoros különbséghez képest 2015-re a termelékenységbéli különbség 3,14-szeresre nőtt, azaz a külföldi tulajdonban álló cégek 3,14-szer annyi hozzáadott értéket állítanak elő alkalmazottakként, mint a magyar tulajdonúak. Az alacsony képzettségű munkaerő kínálatának erőltetett növelése tehát hozzájárulhatott ugyan a magyar tőke jelenlegi termékszerkezetén belüli termelésnövekedéséhez és felhalmozódásához, ám ez csak hátráltatta az érdemi hosszútávú fejlődést. Ezzel a termelési móddal lehet ugyan rövid távon nagy vagyonokat felhalmozni a mezőgazdaságban vagy az építőiparban állami segítséggel, még a bankszektor tulajdonviszonyait is át lehet rendezni, azonban a nemzetközi munkamegosztásban való előrelépéstől, a társadalom széles rétegei számára elérhető fejlődés lehetőségétől, a növekvő életminőséget biztosító gazdasági modelltől így csak távolabb kerül Magyarország.

A felhalmozó állam működése tehát nemcsak a demokráciával, hanem a magyar gazdaság dezintegrációját csökkentő új fejlődési modell kialakításával is ellentétes. A felhalmozó állam apparátusára az uralkodó osztálykoalíció tagjainak – a nemzetközi tőke, a nemzeti tőke és a politikai osztály – túlzott a befolyása, nincs független állami bürokrácia, nincs érdemi belső szakmai szelekció, így az állami karrierutak nem vonzók a magas szakmai teljesítményre vágyók körében. Az államapparátusban a politikai elithez való lojalitás a kizárólagos szempont, ami gyökeresen ellentétes a weberi bürokrácia racionalizmusával és szabálykövetésével, ami pedig a fejlesztő állam gerince. A felhalmozó állam a fejlesztő állam iparpolitikai arzenálját sem alkalmazza oly mértékben, hogy megjelenhetnének a fejlesztő állam gazdasági modernizációs hatásai. Végül a kiszolgáltatott és elnyomott munkaerőre építő humántőke-politikák szintén ellentétesek a fejlesztő államra jellemző komoly oktatás- illetve innovációs politikával. Röviden tehát a hosszú távú fejlődés alapjait rombolja le a felhalmozó állam, hogy rövid távon kielégíthesse a nemzeti és nemzetközi tőke igényeit.

A tőke felhalmozódása önmagában nem fejlődés, a felhalmozó állam pedig nem fejlesztő állam, nem állják meg tehát a helyüket azok az elméletek, amelyek a 2010 utáni fordulatot a fejlesztő állam irányába tett elmozdulásként értelmezik. A felhalmozó állam az adott gazdasági struktúrát konzerválja, bebetonozza az alacsony hozzáadott értéket előállító összeszerelő üzemek és az egyre feudálisabbá váló nemzeti tőke termelési modelljét.

Az eddig rendelkezésre álló és megbízható adatok alapján Orbán Viktor az átlagos és afeletti keresetű családok pénzügyi kiszolgáltatottságának csökkentése, a foglalkoztatás (erőltetett) növelése, valamint a döntően a világgazdasági konjunktúrával magyarázható bérnövekedést leszámítva katasztrofálisan sáfárkodott azzal a példa nélküli felhatalmazással, melyet 2010-ben kapott.

Orbán Viktor tíz éves országlása alatt Magyarország társadalmi és gazdasági dezintegrációja folytatódott, az oktatás és az egészségügy területén jelentős visszalépések történtek, miközben az állami bürokrácia minden függetlenségét elvesztette, a Fidesz pedig egy korporatív állampárttá alakult.

Magyarország újrademokratizálásához az ellenzéknek ezekre a problémákra kell választ találnia, egy olyan társadalmi koalíció születését előmozdítva, mely a városi középosztályok mellett képes megmozgatni az Orbán-rendszer veszteseit is, azaz a rendszerváltó liberális rend által magukra hagyott, dezindusztrializált kisvárosok lakóit, valamint a vidéki munkásokat.