Orbán Viktor tíz éve a rendszerváltó liberális rendből kiábrándult munkások és nemzeti tőke támogatásával került hatalomra. Mihez kezdett ezzel a felhatalmazással? A háromrészes sorozat első része azt elemzi, hogy milyen politikák támogatják Orbán felhalmozó államának nyerteseit, a második rész a társadalmi dezintegráció, a harmadik pedig a gazdasági dezintegráció alakulását elemzi.

A NER felemelkedése

A létezett szocializmus összeomlását követő nemzetközi gazdasági integráció belső társadalmi és gazdasági dezintegrációval járt. A 2000-es évek végére felrobbanó társadalmi és gazdasági feszültségek aláásták az 1990-2010 közötti liberális rend legitimációját, aminek hatására összeomlott a liberális versenyállamot intézményesítő hatalmi koalíció, a technokrata-modernizátor politikusok és a transznacionális tőke szövetsége.

Az egyik tényező, ami kulcsszerepet játszott a liberális kompromisszum összeomlásában, a kapitalista osztály fokozódó polarizációja volt. A rendkívül termelékeny és jövedelmező (technológiaintenzív) transznacionális szektor egyre erőteljesebben különvált a kevésbé termelékeny és kevésbé jövedelmező (munkaintenzív) hazai szektortól. Ezt a szétválást a versenyállam – amelynek politikái egyértelműen a multinacionális tőkének kedveztek – nem tudta sem orvosolni, sem érdemben kompenzálni.

A másik kulcsfontosságú tényező az, hogy a munkások többsége a piaci átmenetet egy mélyen igazságtalan, a rendszerváltó politikusok ígéreteinek szögesen ellentmondó folyamatként élte meg. Ennek a diffúz elégedetlenségnek a politizálódását az egymást követő kormányok szociálpolitikai kedvezmények biztosításával (korai nyugdíjazás), majd a fogyasztás mesterséges felpörgetésével (devizahitelezés) igyekezték meggátolni. Ám ez a modell fenntarthatatlan volt, ami már a 2008-as gazdaság válság előtt is világossá vált.

A munkásosztály ugyanakkor a Fidesznek csak addig kellett, míg hatalomra került. A történelmi győzelmét követően Orbán egy új osztálykompromisszumot hozott tető alá a nemzeti burzsoázia és a transznacionális vállalatok közt, a munkások ismét kívül rekedtek a hatalmi koalícióból.

A transznacionális tőke megtarthatta meghatározó szerepét a technológia-intenzív ágazatokban, de más ágazatokban a Fidesz az erőviszonyok átrendezésére törekedett a nemzeti tőke helyzetbe hozásával. A rendszer vesztesei a kevésbé képzett, alacsonyabb jövedelmű munkások és az alkalmi munkából vagy munka nélkül tengődő szubproletariátus.

Könyvemben ezt a rendszert neveztem felhalmozó államnak, mely a nemzetközileg ismert autoriter kapitalizmusok menedzselésének egyik lehetséges formája.

Mihez kezdett a rendkívüli felhatalmazással a Fidesz? Hova jutott a felhalmozó állam politikai gazdaságtani modellje 10 év alatt? Kik a rendszer nyertesei? Mit tudott elérni a gazdaság és társadalompolitika terén nemzetközi összehasonlításban? A háromrészes sorozat a rendszer működése szempontjából kulcsfontosságú területeket tekinti át. Nem törekszik tehát teljes kép kialakítására, hanem a hatalmi viszonyok és társadalmi konfliktusok alakulása szempontjából meghatározó folyamatok összegzésére. A sorozat első része azt elemzi, hogy milyen politikák támogatják Orbán felhalmozó államának nyerteseit.

A felhalmozó állam nyertesei

	Nemzeti tőke			Nemzetközi tőke
	politikai kapitalisták	feltörekvő és kooptált tőkések	passzívak	nem technológiai szektorok	technológiai szektorok
Közbeszerzés	+	0	0	0	0
Tulajdonjogi intézkedések	+	+	–	–	0
Válságadók	0	0	0	–	0
Forgóajtók és partnerség	+	+	0	+	+
Pénzügyi támogatások	+	+	+	+	+
Olcsó vállalati hitelek	+	+	+	+	+
Alacsony személyi és társasági adók	+	+	+	+	+
Különleges adó- kedvezmények	+	+	0	+	+
Megszorítások	+	+	+	+	+
Alacsony képzettségű munkaerő	+	+	+	+	+/–
Rugalmas mun- kaerő	+	+	+	+	+

A táblázat azokat a legfőbb politikai eszközöket, valamint nyerteseiket foglalja össze, amelyekkel a felhalmozó állam támogatja a nemzeti, illetve nemzetközi tőke különböző csoportjait. Az ábrából világosan látszik, hogy a felhalmozó állam nem írható le pusztán egy korrupt maffiaállamként, sokkal szélesebb hatalmi koalíció támogatja, mint a politikai kapitalista oligarchák szűk köre. Az Orbán Viktor mögött álló tőkéscsoportokról korábban már írtam.

Közismert, hogyan járult hozzá a közbeszerzések rendszere a miniszterelnök legszűkebb környezetének gazdagodásához, illetve a jobboldali médiabirodalom kialakulásához. Fontos ugyanakkor, hogy a közbeszerzési korrupció nem csupán a Fidesz politikai kapitalistáihoz kapcsolódik. Az állami beruházások hatása túlmutat a haveri kapitalizmuson; a csökkenő magánbefektetések ellensúlyozásának lényegi eszközeként szolgál, különös tekintettel a külföldi befektetések csökkenésére. 2009–2018 között az Eurostat adatai alapján a költségvetés gazdasági jellegű kiadásai a GDP 5,9%-áról 7,7%-ára emelkedtek. A 2017-es költségvetési zárszámadás szerint a gazdasági funkciók összességében a kiadások 18,4%-át tették ki, ami 1,7 százalékponttal magasabb, mint a 2016. évi arány, míg a 2018. évi költségvetésben ez 20%, 2019-re is csaknem ekkora, 19,7% a tervezett arány a kormány költségvetési előterjesztése szerint.

A tulajdonjogi intézkedések, melyek „olyan állami intézkedések, melyek meghatározzák és érvényesítik a tulajdonjogokat”, a beavatkozások egy következő formáját képviselik. Ezek magukban foglalják az olyan szabályozó eszközöket, amelyek befolyásolják a tulajdonosi szerkezetet, mint például a versenytörvényeket; a büntető szabályozásokat, amelyek szintén egy szektor tulajdonlási rendszerét hivatottak szabályozni; valamint az államosítást, illetve a privatizációt, amelyek vagy a menedzsment jogokat, koncessziós szerződéseket (például rádiók, víziközművek), vagy a vagyon feletti teljes rendelkezést érinthetik (például bankok államosítása, majd újraprivatizálása). A magyar állami tulajdon értéke 2010 és 2015 között két és félszeresére növekedett. Ezeknek a tulajdonjogi intézkedéseknek az áldozatai egyrészt a nem technológiai ágazatok befektetői (például a média-, energia- és reklámágazatok esetében), másrészt a kisebb magyar befektetők voltak (mint például a takarékszövetkezetek esetében).

A kormány különböző pótadókat vetett ki a pénzügyi intézményekre, a telekommunikációs és energiaszolgáltatókra, illetve a médiaiparra, reklámadó formájában. Ezt a gyakorlatot folytatják a koronaválság kezelés kapcsán is. Ezen adók főként – de nem kizárólagosan – a nemzetközi befektetőket és a nem technológiai ágazatokat sújtották. Ezek az adók egyrészt hozzájárultak a kormány pénzügyi mozgásterének növeléséhez és a költségvetési hiány lefaragásához. A válságadók egy másodlagos, nem hivatalos célja az volt, hogy a kormány tulajdonjogi intézkedéseit támogassák. Ezekkel az adókkal a kormány jelentősen képes az egyes ágazatok jövedelmezőségének, ezen keresztül pedig a tulajdonosok viselkedésének a befolyásolására.

A média- és reklámszakma esetében közeli politikai szövetségesek, a pénzügyi szektorban pedig a kooptált nemzeti tőkések ezeknek az adóknak a haszonélvezői.

A tőkefelhalmozás egy további eszköze a forgóajtók létrehozása és a partnerkapcsolatok kialakítása. A Fideszhez közeli oligarchák alkalmazottjaikat az EU-támogatások elosztásáért felelős minisztériumokban helyezik el. A politikailag kevésbé aktív tőkések ugyanakkor szintén politikai pozíciókat tölthetnek be. Magyarország egyik leggazdagabb befektetője, Wáberer György, a legnagyobb magyar fuvarozó cég, a Waberer’s International alapítója a logisztikai ügyek kormányzati megbízotti pozícióját látja el. Krankovics István, egy jelentős buszgyártó vállalat tulajdonosa, a pénzügyminiszter tanácsadója lett, azé a pénzügyminiszteré, aki elindított egy programot a magyarországi buszgyártás kapacitásának bővítésére. Sem Wáberer, sem Krankovics nem politikai kapitalisták, nem említhetők egy lapon Mészárossal.

Gyakran a törvényhozást magát is a nemzeti burzsoázia irányítja e formális vagy informális csatornákon keresztül. A tőkések számára elérhető egyik kulcsfontosságú informális csatornát a kormány külföldi üzleti promóciós útjai jelentik. Emlékszünk rá, hogy ezeknek Kóka János az egyik büszke résztvevője, aki megint csak nem a tipikus politikai kapitalista. Az állam mindezeken túl stratégiai partnerségi megállapodásokat kötött a legnagyobb, főként transznacionális vállalatokkal. 2018 végéig 79 ilyen megállapodást írtak alá, ebből 75-öt külföldi befektetőkkel, négyet pedig magyarokkal.

A felhalmozó állam mindezeken túl közvetlen pénzügyi támogatásokban részesíti mind a nemzeti, mind a nemzetközi tőkét. Ezek összértéke meghaladja a 2010 előtti szintet, és a nemzeti tőke részesedése ezen belül is lényegesen megnőtt. 2004 és 2010 között a támogatások teljes értéke 130 milliárd forint volt, 2011–2018 között ez 347 milliárdra nőtt. A transznacionális társaságok állami támogatása 2004–2010 között 127,3 milliárd forint volt, szemben a magyar vállalatoknak jutó 2,9 milliárd forinttal, ami az összes kiosztott támogatás 2%-a. Ehhez képest 2011–2018 között a nemzetközi cégeknek jutó állami támogatás értéke megduplázódott (263,2 mrd), a magyar cégek támogatásának értéke pedig 29-szeresére emelkedett (83,6 mrd). Az Orbán-rezsim tehát jelentősen megnövelte a nagyvállalatok támogatását és ezzel párhuzamosan a magyar nagytőke részesedését e támogatásokból. Az egyértelmű nyertesek a feltörekvő és a kooptált kapitalisták, illetve a technológiai ágazatok transznacionális vállalatai. A politikai kapitalisták részvétele e támogatásokban nem jellemző, számukra a közbeszerzési rendszer az elsődleges csatorna.

A tőkefelhalmozás támogatásának egyik új eszköze az olcsó forinthitelek hozzáférhetővé tétele a vállalatok számára, ezen keresztül a belföldi tőkeképződés finanszírozási akadályainak csökkentése. A belső gazdasági dezintegráció egyik oka az volt, hogy a külföldi tulajdonban lévő bankok a megbízhatóbb transznacionális vállalatok hitelezését, illetve a fogyasztói jelzáloghitelezést részesítették előnyben. Emellett a jegybanki alapkamat is magas volt, ami szintén visszafogta a forinthiteleket. Ez jelentősen megváltozott Matolcsy György jegybankelnöki kinevezését követően. A Nemzeti Bank agresszív kamatcsökkentő politikába kezdett, illetve elindította a több lépcsős Növekedési Hitel Programot. A jegybank szerint az NHP hitelei összesen 2-2,5 százalékponttal járultak hozzá 2013–2017 között a GDP növekedéséhez.

Az egyik legfontosabb politikai eszköz a magánvagyonok és a tőke felhalmozására az adócsökkentés. Az Orbán-kormány egyik legemlékezetesebb húzása volt, hogy 2011-ben bevezette a 16%-os egykulcsos személyi jövedelemadót. Ez kb. 500 milliárd forintnyi bevételkiesést jelentett a költségvetésnek, azaz a költségvetés személyi jövedelemadó-bevétele 40%-kal csökkent. Az szja felső kulcsának eltörlésével párhuzamosan a kormány megemelte a legalacsonyabb jövedelmű réteg adóterhét az adójóváírás eltörlésével. Az új személyi jövedelemadó-rendszer nyertesei a felső 20% körében koncentrálódnak, míg az alsó 80% többsége rosszabbul járt. Az egykulcsos adó bevezetése jelentősen növelte az alsóbb rétegekben az elégedetlenséget, így fontos része azoknak a strukturális feltételeknek, amelyek áttételesen kifizetődőbbé teszik a Fidesz számára a demokrácia korlátozását.

Ma már kevésbé emlékszünk rá, de az egykulcsos adó közvetlenül is összefügg a demokratikus intézményrendszer elleni támadásokkal. Az adó bevezetésével keletkező költségvetési lyuk rövid távú betöméséhez ugyanis a kormány egyoldalú lépéssorozattal államosította a magánnyugdíjpénztárakat. Azok, akik a magánnyugdíjpénztárakban kívántak maradni, nyugdíjbefizetéseiknek jelentős részét elveszítették volna, vagyis nem kapnak állami nyugdíjat, ami diszkrimináció és egyben meglehetősen hatékony zsarolás is. Ezt az eljárást számos alkotmánybírósági beadvány támadta, amire válaszul a kormány radikálisan szűkítette az alkotmánybíróság mozgásterét.

Azaz a liberális demokrácia egyik központi intézménye, az Alkotmánybíróság elleni támadás szorosan összefüggött a felhalmozó állam egyik központi gazdaságpolitikai intézkedésével, az egykulcsos adó bevezetésével.

Az egykulcsos szja bevezetése után néhány évvel a kormány eltörölte a társasági adó felső kulcsát (korábban 19%) és 2016-ban 9%-os egykulcsos adót vezetett be. Magyarország ezzel feliratkozott az adóparadicsomok szégyenteljes nemzetközi listájára. A valóságban azonban a legnagyobb társaságok jóval kevesebb adót fizetnek a kormány által kínált különböző kedvezmények révén, így a kormány a 2019-es adóévre 5%-os effektív társasági adókulccsal számolt. A legnagyobb cégek még ennek szintjét is képesek csökkenteni a vállalatok közötti transzferárazáson és más megoldásokon keresztül. A 30 legnagyobb magyar vállalat által fizetett valós társasági adó az adózás előtti bevételük mindössze 3,6%-a.

Végül léteznek kevésbé közvetlen, de ugyanolyan fontos eszközök a tőkefelhalmozás céljára. Ezek közül az egyik legfontosabb a megszorítások által jellemzett makroökonómiai környezet szabályozása. Először is a 2011-ben elfogadott új alkotmány eltörölte a szociális jogok alkotmányos védelmét. Az új alkotmány ezen kívül a GDP 50%-ában maximalizálta az államadósságot, ami azt jelenti, az államadósságnak minden évben csökkennie kell, amíg a plafont el nem éri. A megszorítások legfontosabb célpontjai a közszolgáltatások és a szociális ellátások. A költségvetés egészségügyi ráfordítása a nemzetközileg már eleve alacsonynak tekinthető 2009-es 5,2%-ról 2018-ra 4,7%-ra csökkent a GDP százalékában. A szociális biztonságra fordított kiadások értéke a GDP 18,1%-áról 13,3%-ra csökkent 2009–2018 között.

A kormány ezt azzal érte el, hogy a szükségletalapú rászorultság helyett a munkajövedelmekhez kötött ellátásokra került át a hangsúly, jóléti helyett a munkaalapú társadalmat építve. A munkanélküli ellátás ideje leszűkült 3 hónapra, az álláskeresési járadék jogosultsági ideje a legrövidebb az EU-ban; jóval rövidebb annál, mint amennyire az álláskeresőknek átlagosan szükségük van ahhoz, hogy újra munkát találjanak. A nyugdíjminimum értéke 2008 óta változatlan, ami azt is jelenti, hogy a hozzá kötött támogatások mértéke – pl. családi pótlék – szintén nem változott azóta. Ennek hatására drámaian csökkent a szociális segélyek reálértéke, de ezzel párhuzamosan egyben szűkült az ellátásban részesülők köre is. 2015-ben megszűnt normatív támogatásként a rendszeres szociális segély, a lakásfenntartási támogatás és az adósságkezelési szolgáltatás.

A közmunkások bére is csökkent: a kormány a közmunkásoknak járó bért az addigi gyakorlattal szemben a minimálbér alá csökkentette. Hogy a közfoglalkoztatási bér mégis úgymond vonzó legyen, leszállították azt a támogatást, amelyet tipikusan azok a munkanélküliek kapnak, akiknek már lejárt az álláskeresési járadékuk. Megszűntek a korkedvezményes és korengedményes nyugdíjak, és jelentősen csökkent a rokkantnyugdíjasok és betegek ellátásának értéke is. Összesen nagyjából 100 ezer fő veszítette el a rokkantellátásra vagy nyugdíjra való jogosultságát.

Ezek az átalakítások a kormány autoriter populista politikai stratégiájába illeszkednek, melyek elsődleges célja, hogy morális hierarchiákat állítson fel a munkásosztályon illetve a szubproletariátuson belül, így ellehetetlenítse a rendszer vesztesei közötti széles társadalmi koalíciók kialakulását.

Ezek a morális hierarchiák szembeállítják egymással az „érdemes” és az „érdemtelen” állampolgárokat. Míg az „érdemtelen” állampolgároknak megbélyegzés, addig a felső-középosztályba tartozó „érdemes” állampolgároknak pedig új támogatások sora jut.

A kormány nekik bőkezűen osztja a pénzt elsősorban a pro-natalista családpolitika keretében: gyerekek után adókedvezmények, CSOK, illetve más kedvezményes, államilag támogatott hitelek.

A felhalmozó állam következő fontos politikai eszköze az alacsony képzettségű munkaerő kínálatának növelése. Az állam oktatási ráfordításai a GDP 5,4%-áról 5,1%-ra csökkentek 2009 és 2018 között. Még fontosabb, hogy a kormány az iskolakötelezettség 18 éves korhatárát 16-ra csökkentette, visszavágta a felsőoktatás állami támogatását, ami 2010–2016 között a felsőoktatásban beiratkozottak számának 15%-os visszaeséséhez vezetett. Ezek az oktatási reformok nyíltan a tőke, elsősorban a nemzeti tőke érdekeit szolgálták. A magyar nemzeti tőke túlnyomó részt az alacsony képzettségű munkavállalókat igénylő nem technológiai ágazatokban koncentrálódik: építkezés, mezőgazdaság, kiskereskedelem és a fejlett technológiát nem igénylő ipar. E cégek teljesítményének növeléséhez pedig alacsony képzettségű dolgozókra van szükség.

Végül a kormány jelentősen liberalizálta a munkaviszonyokat. Az új Munka Törvénykönyve 2010-es bevezetésével egyidőben feloszlatta a fennálló háromoldalú érdekegyeztető testületet, és úgy alakította át a sztrájktörvényt, hogy szinte lehetetlenné tette a közszféra szakszervezeteinek a sztrájkolást. Az országból történő jelentős kivándorlás és az ezzel járó munkaerőhiány arra sarkallta a kormányt, hogy 2018 decemberében a vállalatok kérésére újra módosítsa a Munka Törvénykönyvét. A koronaválság „kezelése” ürügyén pedig ezt a már amúgy is rendkívül liberális munka törvénykönyvet is gyakorlatilag felfüggesztette a kormány.

Orbán Viktor saját szociáldarwinista prioritásai alapján kezeli a koronaválságot is. A Matolcsy-féle jegybank értékelhető lépésein túl a kormány gazdaságélénkítő intézkedései messze elégtelenek. A „nagy gazdaságmentő csomag” a bajbajutott munkavállalók szemét a cégeknek csak egy jól körülírt részére vonatkozó, a kieső bérrész 70 százalékát lefedő bérgaranciával szúrja ki. A nacionalista-konzervatív brit kormány például a teljes bér 80 százalékát lefedő programot indított már március 20-án. Magyarországon áprilisban már naponta 4500-an veszítik el munkájukat, az ő kezüket a kormány elengedte. Sőt, még rontja is a helyzetüket azzal, hogy a Munka Törvénykönyvét, ezzel a munkavállalók maradék védettségét, gyakorlatilag felfüggesztette.

Orbán Viktor a világban azzal „unortodox”, hogy utolsó neokonzervatív héjaként foggal körömmel ragaszkodik az ortodox megszorító politikához.

Miközben az amerikai republikánus elitektől kezdve a német konzervatívokig mindenki két kézzel rakja a pénzt a vállalatok és az emberek zsebébe, a magyar kormány ezt a válságot is arra használja, hogy tovább menjen saját, perverz módon lentről felfelé újraelosztó, munkaerőpiacot liberalizáló stratégiájával.

Orbán felhalmozó állama tehát felhasználja a koronaválság lehetőségét, hogy újabb erőforrásokat osszon a számára kedves „felsőközéposztálynak” és nemzeti burzsoáziának, kiszorítson néhány újabb multit a szolgáltatószektorból, az esetleges elégedetlenkedésnek pedig a demokrácia további leépítésével veszi az élét.

A kormány eddig is autoriter megoldásokkal akadályozta meg, hogy az új arisztokráciát feltőkésítő intézkedéseivel szembeni társadalmi elégedetlenség becsatornázódjon az ellenzéki politikai térbe. A felhatalmazási törvény csak egy lépés tovább ezen az úton. Az ellenzéki pártok kivéreztetése az állami támogatás megfelezésével éppen ezért az egyik legveszélyesebb húzás a felhatalmazási törvény kapcsán: egy újabb hatalmas akadály az ellenzék előtt, hogy politikai formát adjon a diffúz elégedetlenségnek. Az önkormányzatok anyagi kivéreztetése pedig nemcsak az ellenzéket hivatott ellehetetleníteni a polgármestereik mozgásterének szűkítésével, hanem a vírus elleni védekezést is megnehezíti. Magyarország már rég nem demokrácia, hanem egy hibrid autoriter államkapitalizmus: a rendszer politikai jellege és gazdasági stratégiája csak együtt érthetők meg.