Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Szociális munkások életét bemutató filmmel debütál a Budapest Távmozi

Április 21-én elindult a Budapest Távmozi, azaz mostantól otthonról nézhetjük a fővárosi filmszínházak repertoárját kedvezményes áron. A művészmozik ezzel gyakorlatilag megalkották a két örök rivális, a tévé és a streaming tökéletes kombinációját: online láthatunk új vagy régebbi sikerfilmeket, de – megtartva az itt és most varázsát – csak abban az időpontban, amikorra jegyet váltunk.

Ha valaki szeretné szeretné kipróbálni a Távmozi-élményt, az kezdheti rögtön A láthatatlanok című filmmel, ami eredetileg március 26-án került volna vászonra, de a megváltozott helyzet miatt most online debütált. A francia produkció négy szociális munkás és egy női hajléktalanszálló lakóinak életébe enged bepillantást, és ott veszi fel a fonalat, amikor a nők lakhelyét felszámolják, mert a hivatalos szervek nem elégedettek azzal, hogy az ott élő hajléktalanoknak csupán a 4 százalékát sikerült integrálni.

A szociális munkások ezután – jobb híján – titokban átalakítják a nappali melegedőt bentlakásos szállóvá, ami olyan erős közösséggé kovácsolja a nőket, hogy az végül a visszakapaszkodásban is segít nekik valamennyire, de persze az odáig vezető út azért ennél jóval rögösebb.

A láthatatlanok sokszor emlékeztet Szilágyi Zsófia 2018-as, Egy nap című filmjére, amelyben egy édesanya átlagos napjait élhetjük át szinte testközelből. Szilágyi filmjéhez hasonlóan A láthatatlanok is arra a fojtogató feszültségre alapszik, hogy a főszereplő nő(k) vajon meddig bírják még a rájuk nehezedő terheket: meddig bírja még az anyuka a folytonos önmaga után szaladást, és munka-gyereknevelés közti zsonglőrködést szinte teljesen egyedül?

És meddig bírják még a magukra hagyott szociális munkások, hogy újra és újra megpróbálják talpra állítani azokat a hajléktalan nőket, akiken épp az a rossz ellátórendszer ejti a legnagyobb lelki sebeket, aminek ők is a részei?

Csakhogy a hasonlóság kulcsa éppen abban rejlik, hogy ezek a nők valójában nem mondhatják azt, hogy „eddig és netovább”. Ahogy egy anya nem fújhat pihenőt, amikor a gyerek minden más gond tetejébe még meg is betegszik,  úgy a szociális munkásoknak is menniük kell az éjszaka közepén, ha a hatóságok éppen akkor dózerolják le a szállóból kitett nők sátortáborát.

Vagyis, A láthatlanokban persze nem lenne muszáj – törvény vagy munkaköri leírás nem kötelezi a szociális munkásokat arra, hogy munkaidőn kívül, erejükön felül is gondoskodjanak a biztonságukról. De a film pontosan azokról a helyzetekről szól, amikor a fizetett munka láthatatlan munkába megy át; arról, hogy valójában akkor sikerül csak előrelépni a hajléktalan nők visszaintegrálásában, amikor olyan eszközöket használnak, amiket hivatalosan nem szabadna; és azokról a kliensekért tett extra erőfeszítésekről, amelyekről mind tudják, hogy nemhogy kifizetni nem fogja senki, de még észrevenni sem.

„Segítek nekik, és se pasim, se pénzem, se életem” – hangzik el a nagyon is jogos panasz az egyik szociális munkástól egy nehezebb pillanatban, ami egyben a lényeget is remekül tömöríti.

A láthatatlanok emellett azt a kérdést is sűrűn pedzegeti, ami valószínűleg minden laikusnak eszébe jut, amikor a szociális szféra dolgozóira gondol: hogyan tudja valaki elválasztani a munkát és a magánéletet, amikor a legkiszolgáltatottabb emberek sorsa van a kezében napi szinten?

Az már a film elejétől evidens, hogy sehogy: a szociális munkásoknak tényleg az állásuk az életük, és a filmnek is ennél ambiciózusabb üzenete van. A láthatatlanokban inkább az lehet újdonság a nézőnek, hogy hiába egy állami, bürokráciával teli szakma a szociális munka, az ellátórendszer hibái miatt valójában szinte mindent, amit a hajléktalan nők és a szociális munkások elértek, „kreatív”, informális kapcsolatokon át kellett véghez vinniük. Menedzser barátok, akik szívességből ajánlólevelet írnak hajléktalanoknak, testvérek, akik segítenek megkeresni egy eltűnt klienst, és ismerősök, akik megengedik, hogy a roncstelepjükről még használható tévéket és szendvicssütőket elvigyék a szállóba.

Habár a film sokkal inkább fókuszál a szereplőkre, és arra a közösségre, amit a szociális munkások a hajléktalan nőkkel közösen építenek, A láthatatlanok súlyossága éppen abban rejlik, hogy ezekből az emberközeli jelenetekből nagyon is kiviláglik az ellátórendszer minden hibája és elégtelensége.

És bár lehet, hogy a cikk eddig egy drámai film látszatát kelti, A láthatatlanok alapvetően egy vígjáték, egy nagyon is vicces vígjáték. A humor a film hatásos eszköze arra, hogy a hajléktalanokat, a szociális munkásokat és a nézőket egyenlő szintre hozza. A szálló lakói egytől egyig vicces, de nem nevetségesnek beállított nők, akik helyzetük ellenére egyáltalán nem sajnálatra méltó pozícióban jelennek meg.

És bár sokszor lehet az embernek olyan érzése a vicces jeleneteknél, hogy „nekem ezen most szabad nevetni?”, ha a filmes karakterek közül osztályhelyzettől és szociális érzékenységtől függetlenül mindenki érti a humorát annak, ahogy az egyik hajléktalan nő minden állásinterjún részletesen elmeséli, hogyan ölte meg a bántalmazó férjét, akkor mi miért ne nevethetnénk velük együtt?

A láthatlanok vetítési időpontjai itt érhetőek el, ezen a weboldalon pedig a Budapest Távmozi teljes műsora megtekinthető. A jegyár egységesen 990 forint. A film magyarországi forgalmazója a Mozinet.