Ez a cikk nem a sajtóban csak felhatalmazási törvényként elhíresült jogszabályról vagy az azt követő „intézkedésekről” fog szólni. Annak ugyanis annyi köze van a koronavírushoz, mint a Reichstag-tűznek hasonló nevű elődjéhez, azaz csak alibit szolgáltatott a demokrácia kikapcsolására.
Ugyanakkor a vírus komoly kérdéseket vet fel: mennyiben engedhető meg, hogy egy szabad és demokratikus országban akár hónapokig tartó kijárási tilalmat vezessenek be? Mennyiben megengedhető, hogy a rendőrség – amely rendszeresen és dokumentáltan él vissza a hatalmával, hogy kiszolgáltatottakat vegzálhasson (és itt persze a tisztesség kedvéért tegyük hozzá, hogy jellemzően nem hozzám hasonló középosztálybeli fehér fiatalokat szoktak vegzálni) – mostantól elvileg dönthet arról, hogy egy bizonyos indok az otthon elhagyására mennyire számít alapvető fontosságúnak.
Ez Magyarországon, ahol egyelőre a fodrász is a megengedett alapvető szolgáltatások közé tartozik, talán még kisebb probléma (bár hangsúlyozzuk újra: a magyar rendőrség rendszeresen forgat ki jogszabályokat pl. romák és más kiszolgáltatott emberek zaklatása céljából), de legyen itt egy példa Angliából.
A northamptonshire-i rendőrség feje éppen azzal fenyegetőzött, hogy ha a lakosság nem tartja be az előírásokat, akkor elkezdhetik a boltokban annak ellenőrzését, hogy az emberek kizárólag „szükséges” dolgokat vásárolnak. Bár később azt állította, hogy félreérthetően fogalmazott, azért árulkodó, hogy egy rendőrnek pont „keménykedve” sikerül „félreérthetően” fogalmaznia.
De persze nem félreérthetően fogalmazott, sőt, nem is össze-vissza beszélt, csak utólag ez tűnt a legjobb érvnek a botrány eloszlatására. És hát épp ez a probléma: súlyos kortünet, amikor egy rendőri vezető már teljes nyíltsággal viselkedik úgy, mint egy közönséges maffiavezér, aki kész tönkre tenni az életünket, ha nem engedelmeskedünk.
Végül a rendőrségnek belső dokumentumban kellett tisztáznia, hogy továbbra sem csak alapvető élelmiszert lehet vásárolni, vagy továbbra sem tilos megállni sportolás közben pihenni egy kicsit. Közben a különféle rendőri intézkedésekbe belefutó, azt dokumentálni próbáló újságírókat bírsággal fenyegetik. (Ez azért Magyarországon valószínűleg kisebb sokkot okozna.)
Ahogy David Allen Green, a Financial Times jogi tudósítója fogalmaz, a rendőrség összes hibája és hülyesége visszavezethető oda, hogy a kijárási korlátozásokra nem mint közegészségügyi, hanem mint közrendi problémára tekint.
Egy másik példa a derbyshire-i rendőrség mára legendássá lett húzása, amikor drónos videókkal alázták meg a helyi nemzeti parkban jellemzően egyedül kutyát sétáltatókat, majd egy helyi tó vizét be is festették feketére, hogy véletlen se akarjon abban senki gyönyörködni. Ezeknek a lépéseknek közegészségügyi szempontból kevés értelme van (már ameddig nem tapossák egymás sarkát a kirándulók, természetesen), de ez nem véletlen, hiszen egy közrendi logikát követnek („ha azt mondom, hogy otthon kell maradni, akkor otthon kell maradni”).
Én addig nem aggódnék egyes kijárási korlátozások túlzott autoritersége miatt, amíg egyértelmű, hogy senki sem hozna ilyen intézkedéseket „békeidőben”. A vendéglátás, a kulturális élet újra fog indulni, újra össze fognak jönni a családok ünnepeken, újra mehetünk kocsmába, focimeccsre, moziba, és nem fogják ok nélkül korlátozni a 2021-es húsvétot.
Persze, Magyarországon a „személyre szabott” vegzálás vagy a kultúrharc megmarad, de hát az koronavírus nélkül is megvolt – és itt azt hiszem, ez a lényeg. A NER hatalmi logikájához most éppen a koronavírus szolgáltat alibit, de attól, hogy most kivételesen nem kell légből kapott válságokra hivatkozniuk, ez továbbra is a NER, és nem a koronavírus sajátja.
Ami viszont itt maradhat velünk, az a rendőrség „jogosultsága”, hogy saját hatáskörben mérlegeljen – látszólagos – közegészségügyi kérdésekben. Az, hogy a dolgokat erőből kell megoldani – ennek legszebb példája, hogy Budapesten még alig-alig voltak korlátozások, de már katonák masíroztak az utcákon.
Kapelner Zsolt írt kiváló cikkében arról, hogyan teheti tönkre az autoriter fordulat a polgári állapotot. De a vírusra adott karhatalmi reakció a társadalmi szolidaritást és a bizalmat is tönkreteheti. Ezt illusztrálta, amikor különféle olaszországi polgármesterek fel voltak háborodva, hogy hirtelen hányan kezdtek el futni a városaikban. Lombardiában simán érthető, ha még a kint végzett testmozgást is korlátozni kényszerültek, és elvárható, hogy valaki a szabad levegőn végzett testmozgást ne arra használja, hogy kijátssza a kijárási korlátozást. Vagyis elvárható, hogy az emberek felelős állampolgárként viselkedjenek.
De az is elvárható, hogy a hatalom képviselői ekként is tekintsenek rájuk. Én viszonylag rendszeres futó vagyok, alapesetben legalább heti két alkalommal szoktam. De most, a brit lezárások alatt lényegesen többet, gyakrabban és hosszabban futok – egyszerűen azért, mert nem annyira jó dolog egész nap otthon ülni.
Ha felelős állampolgárokként tekintünk egymásra, akkor elfogadjuk, hogy az emberek tudatos döntést hoznak – nem mennek el lázasan futni, tartják a kettő-négy-öt-akárhány méter távolságot –, és megértjük, hogy valakinek esetleg most több testmozgásra van szüksége, vagy „jobb híján” jár futni, mert számos más sportlehetőség ellehetetlenült. Sőt, azt is méltányolhatnánk, hogy egyes otthonokban a bezártság különösen nehéz helyzeteket teremtett, és a szabadtéri mozgásnak az egész családra jobb hatása lehet.
Hannah Arendt írt arról, hogy a totalitárius társadalmak kialakulásának egyik előfeltétele a társadalmak atomizálódása és a normális emberi kapcsolatok – így többek közt a szolidaritás és a bizalom – eltűnése. De ez fordítva is igaz: az autoriter társadalmakban nincs helye a bizalomnak és a szolidaritásnak.
Könnyű felháborodni a szigorúbb kijárási tilalmat követelő kommentelők túlzásain, és vannak dokumentált esetei is az önkéntes házmesterkedésnek. De az emberek félnek, és ha a hatalom birtokosai azt közvetítik feléjük, hogy a koronavírust a szabályszegők terjesztik (kiváló példa a párizsi rendőrprefektus botrányos kijelentése, mely szerint akik az intenzív osztályra kerülnek, azok megszegték a szabályokat), akkor talán nem őket kellene hibáztatni az közhangulatért. Különösen igaz ez Magyarországon, ahol az autoriter fordulattól nem függetlenül kezdtük el polgártársainkat migráncstelepítő Soros-ügynöknek vagy szirénázó fideszes néninek látni.
Amíg a koronavírus idején társainkra potenciális bajkeverőként, vagy eszetlen csendőrként tekintünk, amíg nem értjük, hogy közös felelősségünk átvészelni ezt a válságot – nagyjából – egészben, amíg nem vagyunk empatikusak mások problémáival, amíg nem tudjuk méltányolni, hogy jogos, ha valaki szeretne testmozgást végezni, de az is, ha valaki retteg a vírustól – addig nyitva tartjuk a kapukat az autoriter hatalomnak.
És fordítva, amíg az állam az erősíti bennünk, hogy aki nem tartja a két méteres távolságot, az bűnöző (és nem csak a szemmértéke rossz), amíg azt tudatosítják bennünk, hogy az számít elengedhetetlen szükségletnek, amit a hatalom birtokosa annak tart, addig ne csodálkozzunk, ha az emberek önbíráskodni kezdenek, tovább foszlatva a társadalom szövetét.
