Jön? Nem tudjuk. Többször megjósolták már az utóbbi években, hogy hónapokon belül tőzsdei összeomlás következik be, melyet globális gazdasági recesszió követ majd. Ezek a jóslatok mindeddig nem váltak valóra, de nem is bizonyultak teljesen megalapozatlannak és hiteltelennek, mert civilizációnk felszentelt motorja, a gazdasági növekedés többször is meg-megtorpant egy-egy fontos gazdaságban.
A német autóipar válsága, a brexit, az amerikai-kínai és az amerikai-iráni konfliktus mind olyan kisebb válságok, melyek ha elmélyülnek, felerősödő hatásuk láncreakciót indíthat el a világgazdaságban, sorra kergetve a különböző országokat a recesszióba, majd a csődbe, ahogyan az 2008 után is történt. A gazdasági összeomlás romboló hatásait most már azonban az ökológiai válságból fakadó természeti csapások is tetézhetik majd. A rohamos tempójú technológiai fejlődés és a gazdasági növekedés expresszén száguldunk előre az ismeretlenbe, de most mintha egy aknamezőre futottunk volna, ahol már minden mozdulatunk kiszámíthatatlan következményekkel járhat és mikor már szinte minden esemény, ami valóban fontos, egy-egy katasztrófa ígéretével lenne terhes.
A globális kapitalista rendszer és a fogyasztói társadalom nem csak ökológiai szempontból fenntarthatatlan, hanem a pénzügyi rendszere, a rendszer idegrendszere és irányító modellje is rendkívül sérülékeny, ingatag és virtuális.
Inkább ide-oda rángatja a reálgazdaság termelőerőit váratlan impulzusaival, minthogy szabályozná azokat. Ennek oka, hogy a bankszámlákon vagy részvényekben felhalmozott milliárdok névértéke sokszorosa a valóban létező, fizikai valóságban megragadható vagyon és áru névértékének. A globális nagytőke hatalma tehát merőben virtuális természetű. És a virtuális térben lebegő pénznek, tőkének, nemcsak árufedezete, de készpénzfedezete sincs. Ha mindenki egyszerre szeretné kivenni a pénzét a bankból és akarná eladni a részvényeit is, akkor nyomban kártyavárként dőlne be az egész világgazdaság, mert sem a termelő szektort, sem a közszolgáltatásokat nem lenne miből finanszírozni. Lényegében majdnem ez következett be Görögországban 2015-ben. Ám akkor sikerült lokalizálni, karanténba szorítani és elfojtani a helyi szinten jelentkező válságot.
Az azonban világos, hogy a veszély nem szűnt meg. Sok más jellegű esemény esetében lehetséges, hogy láncreakciót szabadít el a pénzügyi rendszerben, mely válságba taszítja a reálgazdaságot is.
Mióta bebizonyosodott, hogy a koronavírus-járvány már nem zárható be Kínába, szabadesésbe kezdtek a világ tőzsdéi. De a befektetőknek már eddig is aggódniuk kellett, hiszen Kína az az ország, ahol már az ipari termelés fizikai része koncentrálódik, hisz a nyugati multik elsősorban ide szervezték ki termelésük munkaerő-igényesebb és egyben környezetszennyezőbb részét. Kulcsfontosságú iparágak (autóipar, informatika stb.) függnek a kínai termeléstől. Ez a tény is rámutat arra, hogy a rendszer végső soron a saját sírját ássa, hiszen a rövid távú profitkilátások hajszolása végül annyira megnyújtotta az ellátási láncot, hogy a termelőkapacitások több ezer kilométerre történő, előre nem látható eseményektől váltak függővé, melyek ezért (is) tőzsdei pánikhoz vezethetnek.
A tőzsdei pánik igazán mégis akkor robbant be, mikor egyértelművé vált, hogy a járvány Kínán kívül több gócpontban és Európában is elkezdett terjedni. Ezt a válságot tehát nem sikerült egyelőre elszigetelni, kontroll alá helyezni. Ahol megjelenik, ott karanténokat kell bevezetni, amely szükségszerűen a termelés és a közlekedés korlátozásával jár, a befektetőknek tehát számolniuk kell azzal, hogy a világon szinte bárhol, bármikor a kínaiéhoz hasonló helyzet alakul ki néhány héten belül.
Más hatásokkal együtt, melyek többnyire szintén a globális világkereskedelmet gyengítik, és szintén a globalizáció sérülékenységéről tanúskodnak (brexit, kereskedelmi háborúk, stb.) súlyos globális recesszióhoz vezethet majd néhány hónapon belül.
Sokak számára talán meglepő, de fontos tény, hogy a járvány miatt kialakult helyzetben, a rendkívüli intézkedések hatására Kínában eddig soha nem látott mértékben csökkent a környezetszennyezés. Február első heteiben a szén-dioxid kibocsátás 25%-kal, a városi légszennyezettségért felelős nitrogén-oxid esetében pedig még nagyobb arányban csökkent.
Szintén érdekes hír, hogy hosszú évek trendje tört meg Magyarországon most februárban: 5%-kal csökkent a most forgalomba helyezett autók száma az előző év azonos időszakához képest, és a vásárlók már nem is a nagyobb, hanem a kisebb járműveket vásárolták.
Ennek fő oka egyértelműen az, hogy az ipar és a közlekedés jelentős része Kínában leállt – és ilyen rövid idő alatt, ekkora javulást még soha, sehol nem sikerült elérni. Mindehhez gyorsan hozzá kell tenni: az emberek utazásának tiltása ökológiai szempontból nem szükséges, ha az vasúton (villamoson, trolin) történik. Ha ezzel a könnyítéssel együtt a bevezetett intézkedéseket fenntartanák, Kína tenné a legtöbbet az éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Rögvest felmerül persze a kérdés, hogy mi lenne azokkal, akik a gyárakban vagy az ellehetetlenült szolgáltatószektorban dolgoztak, de ha Kína a kubai mintájú válságkezelés módját választaná, akkor erre is lehetne megoldás. A mezőgazdaságban ökogazdálkodásra kellene áttérni, amely sokkal munkaerő-igényesebb. A piaci alapú fogyasztás nagyot csökkenne, ám az élet minőségét nem csak ez határozhatja meg. Egészségesebb lenne az élelmiszer, több a szabadidő, jobb és hatékonyabb az egészségügyi és az oktatási rendszer, mint ahogy Kubában ma is az, és ahol az emberek életéből hiányzik ugyan sok minden, ami Nyugaton általában megszokott, ám mégis elégedettek az életszínvonalukkal.
Egy ilyen, tartóssá váló fordulat egészen biztosan a kapitalista világgazdaság összeomlásához vezetne, és más országokat is arra indíthatna, hogy a válságkezelésnek ezt a módját alkalmazzák.
Ökológiai szempontból mindenképp ez lenne a legjobb megoldás, de szinte bizonyos, hogy nem ezt az utat fogják követni, és amint csökken a járvány okozta kockázat (vagy már előbb is) arra fognak törekedni, hogy újból beindítsák a gyárakat és a gazdasági növekedést. Sajnos kizárt ugyanis, hogy a kínai vezetés feladná nagyhatalmi ambícióit az emberiség jövője érdekében. A korábbi kubai zöld fordulat is csak azért történhetett meg, mert ott a pártvezetés csak így tudta megőrizni hatalmi monopóliumát. Egy diktatórikus rendszer eszközei alkalmasak ugyan arra, hogy a megfelelő intézkedéseket megtegyék, de általában nem a jövő iránt vállalt felelősség a döntő a működésében, hanem saját hatalmának fenntartása és növelésének vágya az elsődleges meghatározó tényező.
Ha lesz világgazdasági válság, akkor Kínában és máshol is az eddig általában alkalmazott válságkezelési technikákat alkalmazzák majd. Persze ahány eset és ahány ország, annyiféle konkrét módja volt a válságok kezelésének eddig, de nagyjából mégis két alapvető technika áll rendelkezésre. Az egyik a neoliberalizmus fénykorában (1990 – 2008) elterjedt restrikciós gazdaságpolitika, amely súlyos megszorításokkal, privatizációval jár együtt. A válság terhei alól mentesíti a nagytőkét és szinte minden terhet az alkalmazotti rétegeknek (és főleg a munkanélkülivé válóknak) kell viselniük.
Ez a politika azonban nem csak igazságtalan, de általában inkább sikertelennek is bizonyult, mert drasztikusan visszaesett a fogyasztás, és sokáig nem volt elég a kereslet ahhoz, hogy újra beindítsa a gazdasági növekedést.
Sikeresebb és igazságosabb is volt általában az a válságkezelés, melynek során az állam így vagy úgy (közvetlen beruházásokkal, kötvényvásárlással, a kamatok lenullázásával stb.) pénzt pumpált a gazdaságba, mesterségesen keresletet támasztott és ösztönözte a gazdasági növekedést. Lényegében a legutóbbi válságot is így sikerült legyűrni, miután a megszorítások hullámai eredményteleneknek bizonyultak.
Ma már legtöbben az ökológiai válságot is hasonlóan akarják kezelni. Számolnak azzal a realitással, hogy a fosszilis energiahordozók kivezetése nagyon költséges, és sok gondot okoz, és mindezt a megújulókba történő, jelentős részben állami forrásokból származó befektetésekkel próbálják ellensúlyozni.
Ha a járvány gazdasági válságba torkollik, akkor az elsöpörheti a Trump-kormányzatot az év végén esedékes amerikai elnökválasztáson, és könnyen lehetséges, hogy a – tévesen – radikálisnak nevezett amerikai baloldal kap egy történelmi esélyt arra, hogy a Green New Dealt megvalósítsa. Valószínű, hogy az EU is ehhez hasonló útra lépne. De természetesen jobboldali, szélsőjobboldali kormányok is élhetnek majd ezzel a válságkezelési technikával és ők is ötvözhetik azt „zöld” szempontokkal – csak persze nem a szegényeket, hanem jobb helyzetben lévő társadalmi csoportokat támogatnának gazdaságilag, ahogy pl. az Orbán-kormány is teszi.
Kérdés persze, hogy lesz-e még miből finanszírozni az új projekteket, hogy hova lejjebb lehet még nyomni a kamatokat, és hogy mennyire működőképes ez a konstrukció akkor, ha a gazdasági válság mélyebb lesz az előzőnél és közben már az ökológiai válság hatásai (pl. természeti csapások) is súlyosbítják azt.
Lehet, így is sikeres lesz ez a politika gazdaságilag, rövid távon, de most sem fogja a rendszer sérülékenységének mélyebb okait felszámolni, az ökológiai válságot pedig biztosan nem fogja megoldani. Már csak azért sem, mert eleve csak az éghajlatváltozásra koncentrál, az ökoszisztémák összeomlásának és a termőföld kimerülésének problémájával nem is foglalkozik.
Lehet, hogy újra sikerül majd beindítani a gazdasági növekedést – bár ennek esélye most már kisebb, mint volt, mert már túl sok ezt hátráltató tényező halmozódott fel. A nemzetközi feszültségek pl. most már kiélezettebbek, mint egy évtizeddel ezelőtt, és soha ilyen mértékben nem függött még a világgazdaság a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatoktól, hisz egy-egy termék gyártása ma már sokszor egy tucatnyi országban van szétszórva. De ha sikerül is beindítani a gazdasági növekedést, a válság mélyebb oka – a virtuális pénz túltermelése – most sem fog megszűnni. Tulajdonképp az előző válságból való kilábalás során is mesterségesen gerjesztették ezt a folyamatot (az államok nem készpénzt nyomtattak, hanem virtuális pénzt injekcióztak a pénzügyi rendszerbe), ezért a probléma még nagyobb, mint 2008-ban volt, és paradox módon még nagyobb lesz, ha ezt a válságot is sikeresen kezelik.
Ha sikerül beindítani a gazdasági növekedést ismét, akkor bizonyos, hogy nem fogunk előrébb jutni még az éghajlatváltozás elleni küzdelemben sem. Mert hiába sikerülhet az energiatermelésünk egy jelentős részét megújulóra cserélni majd, az újból fellendülő fogyasztás okozta károk ellensúlyozni fogják ezt a nyereséget. Az átállás pedig előreláthatóan el fog akadni, mert nem tudjuk tárolni a megújulók által megtermelt energiát. A többi technokrata javaslat (e-autó, műhús stb.) pedig álmegoldás, amely nem csökkenti lényegesen a kibocsátást. Viszont sok pénzt, energiát és időt fordítunk mindezekre, miközben az időnk egyre fogy…
Egy álzöld gazdaságélénkítő program tehát rövid távon még talán sikeres lehet, de hosszabb távon, a 21.században már több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz – mert a civilizációnk összeomlását készíti elő. Valódi rendszerkritikusoknak ezért nem szabad kisebb rosszként sem támogatni az ilyen programokat, inkább a valódi alternatívák kidolgozásába, megismertetésébe és bázisának felépítésébe kellene fektetniük az energiájukat, a munkájukat, az idejüket.
De könnyen lehet, hogy ez a válságkezelés most már, a megváltozott körülmények közt nem fog működni vagy olyan mély lesz a válság, hogy sokak számára nem lesznek érzékelhető hatásai. Magyarországon például ismét tömegessé válhat a vidéki munkanélküliség, és a helyzetet csak tovább súlyosbíthatják a vízhiány, az aszályok, a hőhullámok vagy az újabb járványok.
Ez esetben viszont az ökológiai szempontból kívánatos megoldásnak már gazdasági és társadalmi realitása is lesz.
Amíg ugyanis az emberek jelentős része jelentős mennyiségű elkölthető jövedelemmel rendelkezik, addig a közeljövőben biztosan ragaszkodni fog a fogyasztói társadalom „áldásai”-hoz, és nem fogadja el a fogyasztás korlátozását – ez azonban megváltozhat, ha a válság milliókat dönt nyomorba, és ha van alternatíva, amely nem a gazdasági növekedés és a fogyasztói társadalom visszaállítását ígéri (az utóbbi válság idején előretörő jobb- és baloldali radikálisok is ezt tették), hanem a globális kapitalista rendszer felszámolását, a megélhetésüket elvesztett tömegeknek pedig nem az újra beinduló iparban és szolgáltató szektorban ígér munkahelyeket, hanem az ökogazdálkodásra átállított mezőgazdaságban és a globális termelési láncoktól független helyi gazdaságban.
A cikk eredetileg a Zöld Csillag blogon jelent meg.
