Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A régi világ terroristái: 100 éve ölték meg a Népszava újságíróit

100 éve, a baloldali forradalmi kísérletek összeomlásával egy időben az országban megkezdték működésüket a régi, tekintélyelvű rendszert erőszakos eszközökkel visszaállítani kívánó, ellenforradalmi, jobboldali különítményes csapatok. A Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó Kérdések és válaszok a Horthy-korról című kötetében számos egyéb téma mellett a fehérterrorról és az „ébredő magyarokról” is olvashatunk. Ebből a könyvből közlünk szemelvényeket.

Mit nevezünk fehérterrornak?

Amikor 1919 májusának végén az előrenyomuló román csapatok elől a gróf Károlyi Gyula vezette önjelölt kormány a francia megszállás alatt álló Szegedre menekült, a hadügyminiszteri posztot Horthy Miklósra bízták. Horthy a Tanácsköztársaság elleni harcra „Nemzeti Hadsereg” létrehozását határozta el, amelynek – mikor augusztus 9-én (tehát már a Tanácsköztársaság bukása után) létrehozták a Fővezérségét – a főparancsnoki tisztét is magára ruházta.

A Nemzeti Hadsereg megalapításának hírére Szegedre igyekeztek a Monarchia felbomló hadseregének kommunistaellenes tisztjei, köztük Gömbös Gyula, számos kétes kalandor és szerencselovag, a románok által felmorzsolt Székely Hadosztály, vagy éppen a Tanácsköztársaság ellen szervezkedő irreguláris csapatok tagjai. Horthy – egy tényleges hatalom nélküli kormány hadsereg nélküli hadügyminisztere – örömmel üdvözölt minden harcra kész jelentkezőt. Prónay Pálnak megbízást adott, hogy a forradalom ellen tenni akaró tisztekből szervezzen fegyveres különítményt, úgymond „a rend fenntartására és helyreállítására”.

A francia megszálló hatóságok hallgatólagos egyetértésével az ellenforradalmi kormány pénzén – amelyet a Bécsben gróf Bethlen István vezetésével szervezkedő Antibolsevista Comité (ABC) és a legitimisták egy csoportja kalandos úton, a bécsi magyar nagykövetségről rabolt el – Prónay mintegy másfél száz jelentkezőből szervezte meg viszonylag kicsi, de elszánt és lelkes haderejét. Őrségeket szervezett a Szegedre vezető utakra, az elfogott gyanús embereket kivallatta, és sor került az első gyilkosságokra is. Az áldozatokat egyszerűen a Tiszába hajították. Hamarosan kiderült, hogy a fegyveres erő megszervezésével a meglehetősen súlytalan politikusok mellett egyre inkább Horthy kezében összpontosul a hatalom, de ezzel párhuzamosan Prónay is egyre inkább külön utakon járt. Az önjelölt kormány egyre kevésbé tudta ellenőrizni a hadsereg főparancsnokává váló Horthyt, és Horthy is egyre kevésbé tartotta a markában Prónayt és öntörvényű különítményeseit.

Hamarosan ők alakították a szegedi politikát – a legitimitásukat biztosító Károlyi-kormány tulajdonképpen a különítményesek túszává vált, hiszen csak azok voltak képesek ideig-óráig biztosítani a fennmaradását. Horthy az antant beleegyezésével Siófokon rendezte be főhadiszállását, és különítményesei is vele mentek. Prónay, Héjjas Iván, Ostenburg-Moravek Gyula és társaik a „rendcsinálást” saját szájuk íze szerint értelmezték.

Napirenden voltak a kínvallatások, kivégzések a Tanácsköztársasággal rokonszenvezőkkel, zsidókkal vagy egyszerűen olyanokkal szemben, akiknek a vagyonára, feleségére, lányára a különítményesek szemet vetettek.

Horthy előkelően nem vett tudomást a történtekről (bár nem is adott írott utasítást azokra). Mikor a Nemzeti Hadsereg bevonult Budapestre, a különítményesek a fővárosra és az ország más részeire is kiterjesztették tevékenységüket.

Somogyi Béla; forrás: Wikimedia Commons

1919 novemberében a kecskeméti Héjjas Iván vezetésével került sor az orgoványi mészárlásra, majd 1920. február 17-én az Ostenburg-különítmény tagjai meggyilkolták a fehérterrort lapjában leleplező Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét és az őt a fenyegetések miatt kísérő fiatal kollégáját, Bacsó Bélát. Bár a gyilkosságra valószínűleg Horthy tudtával került sor, a kormányzóválasztás előtt az esemény híre nem jött jól a fővezérnek, akit az antant és a külföldi közvélemény is egyre jobban bírált a vérontások miatt.

1920. március 1-jén, mikor Horthyt fővezérből kormányzóvá választották, még a fegyveres különítményesek őrködtek a nemzetgyűlésben az esemény zökkenőmentes lebonyolítása felett, de ezt követően a kormányzó már – hogy hatalma konszolidálását biztosítsa – különféle indokokkal feloszlatta a különítményeket, ugyanakkor amnesztiát biztosított számukra a fehérterror során elkövetett bűncselekményeikért. A különítmények vezetői és tagjai közül sokan feltűntek később a „lajtabánsági” eseményekben, a két „királypuccsban”is; utóbb többen – így Prónay Pál, Ostenburg- Moravek Gyula, Francia Kiss Mihály – a nyilasok között bukkantak fel újra. (Konok Péter)

Mire ébredtek rá a „magyarok”?

1918 novemberében arra ébredtek, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiával együtt elvesztették a háborút, a Habsburg Birodalom felbomlásával az ország ugyan független lett, ám hamar kérdésessé vált területi épsége is. S ha mindez nem lett volna elég, lényegében összeomlott a közigazgatás, anarchiára emlékeztető jelek mutatkoztak, az országban sokfelé fegyveresek garázdálkodtak.

Ahogy egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a vereségnek súlyos következményei lesznek, és mind egyértelműbb, hogy az új népköztársaság radikális, baloldali ihletettségű társadalmi átalakításra is kísérletet tesz, ezzel párhuzamosan megnőtt az igény a felelősök felkutatására, a bűnbakokra és vele a tehetetlenség érzésének levezetésére.

Politikatörténeti Intézet és a Napvilág Kiadó könyve: Kérdések és válaszok a Horthy-korról

A területi egység védelmében, a baloldali politikával szemben már 1918 végén megindult a társadalmi szervezkedés olyan egyesületek formájában, mint a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE), a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége (MANSZ) és az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME). Az ún. ébredők, akik között katonatisztek (így a későbbi fehérterrorban is aktív Héjjas Iván, Francia Kiss Mihály) és polgári résztvevők is voltak, a liberalizmus és a szerintük ezzel együtt járó zsidó előretörés elfogadhatatlanságára „ébredtek rá”, ezt „magyar újjászületéssel” akarták ellensúlyozni.

Tevékenységük 1919 márciusa után fordult az aktív erőszak felé, hasonlóan a későbbi Nemzeti Hadsereg törzsgárdáját biztosító MOVE-hoz. Az ÉME tagjai és vezetői augusztustól aktív résztvevői voltak a fehérterrornak, Budapestet pedig utcai összecsapásokkal, zsidóverésekkel akarták visszahódítani a „vörösöktől”.

Mindez egy nagyszabású antiszemita mozgalom része volt, ami a zsidóság (vagyis a mozgalom által zsidónak minősített személyek, tekintet nélkül önazonosságukra, vallásukra) társadalmi, gazdasági szerepének jogi korlátozására, mindenekelőtt a numerus clausus meghirdetésére irányult.

Ennek érdekében a demonstrációk mellett az erőszaktól, zsidóverésektől, politikai merényletektől sem riadtak vissza. Hamar kiderült az is, hogy a területi revízió mellett szinte ez az egyetlen olyan cél, ami összetartja ezeket a sokféle politikai színezetet mutató szervezeteket. A Budapest után országosan is megszerveződő ÉME 1921-ben még általános helyeslés közepette toborzott önkénteseket a nyugat-magyarországi harcokhoz. A királypuccsok azonban 1921 márciusában és októberében feltárták a királykérdésben mutatkozó mély  megosztottságot. A tagság egy része ún. szabad királyválasztó volt, és harcolt IV. Károly ellen, más része legitimistaként az uralkodót támogatta. A politikai élet lassú  normalizálódásával, a konszolidációval a kormány és a MOVE-díszelnök, ÉME-dísztag Horthy Miklós számára is kellemetlenné kezdett válni az erőszak, ami elvezetett az ÉME működésének ideiglenes felfüggesztéséhez is. Ezzel együtt ezek a szervezetek a Horthy-korszak fontos szereplői voltak, és részben maradtak is.

Programjuk szociális elemei: földreform, szövetkezetek létrehozása, a háborúban szerzett – vagyis értelmezésükben zsidó – vagyon terhére végrehajtott újraelosztás korán megmutatták, hogy a jobboldalon is új szelek fújnak, fontos szerepet kap egy, a nemzeti-keresztény forradalomban megújult, igazságosabb Magyarország víziója.

Emellett pedig társadalmi szervezetként vezetőik és tagjaik számára lehetőséget adtak a közéleti szereplésre, kapcsolati tőkét biztosítottak és elvezethettek a politika csúcsaira is. Gömbös Gyula a MOVE és a tiszti különítmények tagjaiból alakult kör segítségével intézte az Egységes Párt ügyeit az 1922-es nemzetgyűlési választások előtt, és hatalomra kerülve is velük képzelte el az őrségváltást – immár Bethlen István szemükben konzervatív híveivel szemben is. (Egry Gábor)

Egry Gábor, Ignácz Károly, Konok Péter, Sipos Balázs: Kérdések és válaszok a Horthy-korról; Napvilág Kiadó.

Címlapkép: Uitz Béla: Fehérterror