Múlt hét szombaton fontos dolog történt Budapesten. Lassan két évtizede folyik össze minden év ezen szakaszában Európa politikai csatornaleve a magyar fővárosban, de most a megszokottól eltérően alakultak az események. Történt ugyanis, hogy a katonák tízezreinek értelmetlen vesztét gyilkos eszméik népszerűsítésére felhasználni akaró halálszekta idén először számottevő ellenállásba ütközött. Végre színre lépett ugyanis a tettre kész militáns utcai antifasiszta mozgalom és az eddig tetszhalott hazai radikális baloldal.
Nade miért is fontos ez? A centrista olvasó bizonyára először csak legyint a hír hallatán, úgy gondolja, hogy ha két szélsőséges csoport egymást hergeli és veri össze a Városmajorban, ő már csak egy kávét kér.
Az úgynevezett Becsület napjának szinte minden ismert részlete arról árulkodik, hogy a politikai paletta legelvetemültebb figurái gyűlnek rajta össze. Az eseményt a sajtó rendszeresen „szélsőjobboldali megemlékezés” néven tálalja, ami tényszerű ugyan, de félrevezető. A szélsőjobboldal ugyanis elég tág fogalom, különösen abban a korban, amihez hasonló mértékben reakciós talán csak a Szent Szövetség korában volt utoljára a világ (a két világháború között ugyanis a politikai horizonton lebegett az emancipatív szocialista forradalmak lehetősége, ami egyben megmagyarázza azt is, hogy miért sorolt be a nemzeti nagyburzsoáziák egy része a fasizmus mögé).
Igaz, hogy a Becsület napja résztvevői szélsőjobboldaliak, de szélsőjobboldali még Orbán Viktor, valamint ellenzékének egy része is, szélsőjobboldali a magyar sajtó számottevő hányada, szélsőjobboldali az amerikai, az orosz és a török elnök, szélsőjobboldali a brit bulvársajtó és az indiai miniszterelnök – a listát még sajnos nagyon sokáig tudnám folytatni. Még a Salazart és Mussolinit magába foglaló fasiszta fogalom sem elég szűk az esemény pontos leírására, ugyanis annak szervezői nem csak a német nemzetiszocializmus, illetve a magyar hungarizmus eszméit vallják magukénak (vagyis nyíltan azonosulnak azokkal a politikai mozgalmakkal, melyek az európai és magyar zsidóság és egyéb kisebbségek legyilkolására esküdtek össze), de még a nyíltan neonáci szcénán belül is a legveszélyesebb arcok képviseltetik itt magukat.
Az első „megemlékezést” az azóta rendőrgyilkos nyilas terroristává előlépett Györkös István kezdeményezte, és az utóbbi években részt vettek rajta többek között a Combat 18-nak (A 18-as szám Adolf Hitler nevére utal) a tagjai, mely szervezetet azóta betiltottak Németországban Walter Lübcke (kereszténydemokrata politikus) meggyilkolásában játszott szerepük miatt. Rendszeres német vendégek még a Die Rechte (A Jobb) párt képviselői, akikről sokat elárul, hogy miután 2015-ben több tagjuknál lőfegyvereket, robbanóanyagot és horogkeresztes zászlókat foglalt le a bajor rendőrség, a párt nem tartotta indokoltnak a szóban forgó tagok elleni fegyelmi eljárás indítását vagy a szervezetből való kizárásukat.
A tavalyi összejövetel első szónoka Simon Lindberg volt, a pán-skandináv Nordic Resistance Movement vezetője, akinek egyes gondolatai feltűnően egybecsengtek Orbán Viktor tavalyi évértékelő beszédének sorosozós szakaszával. Erről a szervezetről még azt érdemes tudni, hogy alapítója bankrablásért és emberölésért ült börtönben, és három tagja 2017-ben bombamerényletet követett el több menekültszállás és egy baloldali könyvesbolt ellen. A svéd ügyészség szerint ketten közülük katonai kiképzést kaptak Oroszországban. A tavalyi felszólalók között volt még a korábban a Jobbik majálisán is fellépő Romantikus Erőszak nevű zenekar énekese. Ők azok, akik dicsőítő dalt írtak arról a Kun páterről, aki rablóbandájával pont a Városmajorban gyilkolta le a közeli zsidó szeretetotthon védtelen lakóit. Ahhoz, hogy valakinek egy ilyen személy ihlesse meg a zenei kreativitását, valóban mélyen beteg lélekre van szükség. (A szóban forgó dalra egy másik zenekar melegek meggyilkolására felbujtó és azt lövéshangokkal is illusztráló számával együtt körülbelül fél éve hívtam fel a Spotify figyelmét, de mivel még mindig elérhető mindkét nóta, úgy látszik, a „platform” számára valóban mindegy, hogy dallamos jazzt vagy náci rockot tölt fel valaki, amennyiben pénzt tudnak belőle csinálni.)
Kijelenthető tehát, hogy a Becsület napja nem csupán egyszerű náci rendezvény, hanem egy olyan esemény, amihez ezer szállal kötődnek neonáci terroristák, közönséges gyilkosok és a gyilkolást erényként ünneplő „kulturális influenszerek”.
Ez az az esemény, ami a Hír TV szerint „antifasiszták által megzavart békés megemlékezés”, és amelynek a főszervezőjével kritikus kérdéseket mellőző barátságos interjút közölt a Hir TV-hez hasonlóan szintén közvetetten közpénzből működő 888.hu.
Idén szerencsére ez a politikai mocsok méltó ellenfelére talált az erőre kapó antifasisztákban. Az ellentüntetők láthatóan többen voltak, mint a náci megemlékezésen részt vevők (amennyiben a „túrázókat” nem számítjuk ide). Az ellentüntetők dobolása és füstbombái kifejezetten militáns hangulatot eredményeztek. Újdonságszámba ment, hogy míg régebben a Budapest Pride résztvevőit kellett erőszakos szélsőjobboldaliaktól védeni, most a neonácik szorultak nagy erőforrásokat és rengeteg kordont mozgósító rendőri védelemre. Erre a párhuzamra a tüntetők egy „undorító a másságotok” feliratú molinóval reflektáltak, ami azt a jelenetet elevenítette fel, amikor pár éve Budaházy György pont ugyanezt írta egy matracra azzal a céllal, hogy a Pride résztvevőit provokálja. Ez igazi fordulópont a kortárs, valódi magyar baloldal történetében.
Az antifasiszta és baloldali csoportok kiegészültek liberálisokkal is, de az esemény talán legfelemelőbb aspektusa az volt, hogy a roma közösségek látványosan és nagy számban képviseltették magukat az ellentüntetésen. Ez arra utal, hogy a cigányság képes és hajlandó mobilizálni magát, amennyiben támadás éri. Jómagam és több nem roma barátom egy körülbelül száz fős, főleg romákból álló csoportban a cigány himnuszt énekelve sétáltunk át a Moszkva térről a tüntetés helyszínére. Remekül illusztrálja ez, hogy
a szombati ellendemonstráció és általában az antifasiszta cselekvés legfontosabb értéke és mozgatórugója a szolidaritás.
Nem romák szolidaritást vállaltak romákkal, nem LMBT személyek szolidaritást vállaltak LMBT személyekkel és nem zsidók szolidaritást vállaltak zsidókkal, hogy együtt belevessék magukat a szimbolikus politikai térbe és vállvetve farkasszemet nézzenek az újra gyilkolni akarókkal.
Ez a szolidaritás a rendszerkritikai baloldal számára nem csak erkölcsi értelemben fontos, hanem stratégiai jelentősége is van. Amíg ugyanis a Kovácsok a Kohnokban és a Kolompárokban látják saját boldogulásuk akadályát, addig a zsarnokok és az oligarchák nyugodt álmot alhatnak palotáik tágas hálótermeiben. Amikor azonban mind ráébrednek, hogy valódi érdekellentétük nem egymással, hanem a Csányikkal, a Mészárosokkal és a Gattyánokkal akad, akkor lehetőség nyílik mélyreható emancipatív társadalmi és politikai változások beindítására.
Az ellentüntetők példát mutattak szolidaritásból, de tagadhatatlan ugyanakkor, hogy volt egy-két apró részcselekmény, aminek a megítélésében talán még a tüntetés résztvevői között sincs teljes egyetértés. Történt ugyanis, hogy antifasiszták egy csoportja sörösdobozokkal dobált meg egy husánggal hadonászó bőrfejű úriembert, akit még jól hátba vágták egy Hitler öngyilkosságát ábrázoló „Follow your leader” vagy „Kövesd a vezéred” feliratú transzparenssel. Bár talán nem ez volt az ellentüntetés legemelkedettebb pillanata, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tölt el valami perverz örömmel az eseményről a Fidesz házi fasiszta hírportáljára, a Vadhajtásokra „Hazafit akartak lincselni az antifasiszták” címmel feltöltött videó sokadszori végignézése.
Ugyan annak a megítélése, hogy a nácikergetés és -dobálás vulgáris vagy szórakoztató, esetleg vulgáris és szórakoztató, méltó vagy méltatlan tevékenység-e, egyéni ízlés kérdése, ugyanakkor az esemény felvet egy sokkal érdekesebb kérdést, mégpedig azt, hogy
mikor és milyen körülmények között elfogadható etikai (tehát nem jogi) értelemben az antifasiszta indíttatású erőszak?
(Az erőszak kifejezést itt a lehető legtágabban értelmezem, hogy az magában foglaljon minden hipotetikus eshetőséget a szélsőjobbos politikus epres shake-el való leöntésétől az épp népirtást végrehajtó fasiszta rezsim elleni fegyveres felkelésig.)
Ez az eset van, akinél kiverte a biztosítékot. Itt alapvetően a fizikai erőszak intuitív vagy érzelmi alapú ellenzése mellett kétféle érveléssel találkozunk.
A pacifista érvelés szerint az erőszak kategorikusan rossz, tehát minden esetben elítélendő, még akkor is, ha egyébként nemes, hosszabb távú politikai cél érdekében követik el. Az eszköz rossz, és a cél nem szentesíti az eszközt. Ezzel az érveléssel az a gond, hogy az erőszak pontatlan definícióján és a fasiszta aktivizmus mibenlétének félreértésén nyugszik. Először is erőszak nem csak szándékos fizikai behatás lehet. A láthatatlan erőszakok rendszere valójában teljesen átszövi a társadalmat. Erőszak a lakbéremelés, melynek fizikai erőszakkal is járó következménye a kilakoltatás, erőszak a munka és a munkanélküliség, erőszak az államosítás és a privatizáció, erőszak a törvény és erőszak a törvényszegés. Még akkor is sántít a fent felvázolt pacifista erőszakfogalom ezen kontextusban történő alkalmazása, ha lekorlátozzuk azt a fizikai erőszakra és eltekintünk a rendszerszintű erőszakról szóló bölcsészkedéstől. Ha elítéljük ugyanis a fizikai erőszakot, például rossznak találjuk, ha Pista egy bottal fejbe vágja Gézát, akkor nem csak abban a pillanatban kell elítélnünk Pistát, amikor suhintásra emeli a karját, hanem azt is, amikor az előző nap kiválasztotta a fejbe verésre legalkalmasabb botot annak ellenére, hogy a két cselekmény nem egyenértékű.
Na most, aki a fasisztákban békés megemlékezőket látott szombaton csak azért, mert épp nem akartak aznap verekedni, az félreérti a náci politikai mozgósítás mibenlétét.
A Városmajorban „megemlékezők” többször nyilvánvalóvá tették, hogy tevékenységük célja – beleértve ebbe a propagandát is – egy olyan társadalom, amiben nincsenek zsidók, romák, nincsenek olyanok, akik nem fehérek, nem ciszneműek és nem heteroszexuálisok.
Az ehhez a csodás utópiához vezető utat az olvasó fantáziájára bízom. Aki tehát békés megemlékezőkre támadó erőszakos antifasisztákat vizionál, az úgy tesz, mint aki az előző példánál elítélné Gézát, amiért megpróbálja erőszakkal kicsavarni Pista kezéből a botot, mielőtt az suhintásra emelné a kezét, annak ellenére, hogy Pista már korábban elhíresztelte, hogy mire készül. A különbség annyi csupán, hogy a nácik nem botot használnak, hanem propagandát, és nem fejbevágni akarnak valakit, hanem népirtást elkövetni. A náci propaganda tehát nem pusztán beszéd, hanem közvetetten az etnikai alapú gyilkolás eszköze.
Ezzel az eszmefuttatással szemben felhozható érv, hogy a nácik jelenleg nem jelentenek valós veszélyt. Egyrészt azonban a genocídium indításában való sikertelenségük nem menti fel őket, másrészt pedig ne felejtsük el, hogy amennyiben neadjisten a közeli vagy távoli jövőben nagymértékű politikai összeomlás következik be Magyarországon, ezek még mindig itt lesznek ugrásra készen, mint ahogy a szomszédos Ukrajnában is szervezett romaellenes pogromok követték a forradalom körüli káoszt. Annak tudatában, hogy a náci propaganda egy eszköz, amely eszköz használatának végső célja többek között ezen cikk írójának és még sok millió embernek olyan tulajdonságai miatt történő fizikai megsemmisítése, amin ha akarna se tudna változtatni, a pacifista érvelés csak akkor fenntartható, ha az annyira szigorú, hogy még az önvédelemből elkövetett erőszakot sem engedi meg.
A fizikai antifasizmus ellen érvelő liberálisoktól valami ehhez hasonló gondolatmenetet hallhatunk gyakran: „Bármennyire is visszataszító az, amit mondani akarsz, az életemet adnám, hogy megvédjem a jogodat arra, hogy elmondd.” Ahelyett, hogy megpróbálnák elhallgattatni, vagy legalább bizonyos platformoktól megfosztani a fasiszta propaganda terjesztőit, sok liberális inkább hagyná, hogy a „gondolatok szabad piacán” kialakult versenyben alulmaradjanak a „rossz gondolatok”. Azt, hogy ez a gyakorlatban mekkora ostobaság, a történelmi precedens elég tisztán igazolja, és ezt már többek között Karl Popper is belátta, annak ellenére, hogy maga is liberális volt.
A fasiszták szabadságjogait védő liberális érvelésnek a legnagyobb hibája, hogy jóhiszeműen félreérti a fasiszta beszéd mibenlétét. Amikor ugyanis egy náci nyilvánosan mond valamit, például azt állítja, hogy a zsidók ellen irányuló ipari mértékű népirtás soha nem történt meg, egyáltalán nem lehetünk benne biztosak, hogy ő maga komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak azért mondja, hogy siker esetén újabb ipari mértékű emberirtásban kicsúcsosodó politikai projektjét előremozdítsa. Ha pedig valakinek nem számít a mondanivalójának igazságtartalma, az tisztességtelen előnyhöz jutna a „gondolatok szabad piacán” zajló versenyben, ha tényleg létezne ilyen piac egyes liberálisok túlbuzgó fantáziavilágán kívül.
Ezek szerint az erőszak ideológiája az antifasizmus? Bizonyos értelemben igen, de csupán olyan mértékben, mint az összes létező politikai ideológia.
Minden politikai ideológia kijelöli ugyanis, hogy mikor, milyen körülmények között és ki ellen megengedett a fizikai, sőt esetenként halálos mértékű erőszak.
Egyesek még odáig is elmennének ebben az értelmezésben, hogy a politikai fogalma nem más mint annak meghatározása, hogy ki ellen alkalmazható fizikai erőszak.
A liberalizmus és a konzervativizmus például egyetért abban, hogy egy éhező családja megsegítése érdekében kenyeret lopó tolvajt fizikai erőszakkal kényszeríthet a rendőrség a lopott étel visszaadására. Sőt, amennyiben az illető ellenállást tanúsít, akár a halálos mértékű erőszak is megengedett vele szemben ezen világnézetek szerint. Szintén nagykoalíciót alkot a legtöbb mai fősodorba tartozó világnézet abban, hogy lakbérfizetés elmulasztása esetén rendőri erővel az utcára dobható az ember még akkor is, ha ez a fagyhalál kockázatának teszi ki.
Nincs az égvilágon semmi meglepő abban, hogy bizonyos körülmények között minden ideológia fizikai erőszakra vagy annak lehetőségére szorul, a politika ugyanis olyan dolog, ami végső soron a testtel történik. Amikor „politikainak” nevezhető szóbeli viták folynak a parlamentben vagy az önkormányzatban, az igazgatótanácsban vagy a szakszervezetben, a szalonban vagy a kocsmában, az nem helyben maradó, önmagáért való és privilegizált szférát betöltő beszéd (ha az lenne, ahogy azt egyes liberális és konzervatív gondolkodók értelmezik, akkor az nem lenne politikai beszéd), annak a végső célpontja továbbra is az emberi test, tétje ugyanis a test fázása vagy nem fázása, a kimerültsége vagy a kipihentsége, a helyben maradása vagy a deportálása, valamint a beteg test gyógyítása vagy magára hagyása és még nagyon sok minden, beleértve az ember továbbélése vagy meghalása közötti különbséget is. Ennek tudatában a szimbolikus poltikai kakaskodások során időnként megfigyelhető testek testeknek feszülésében nincsen semmi rendkívüli vagy meglepő (attól, hogy egy harc szimbolikus, persze még lehet nagy jelentősége).
Mi következik a fenti sorokból? Az semmiképp, hogy mindenki induljon el fejbevágni a hozzá legközelebb eső nácit, de még arra sem tudok választ adni, hogy helyes vagy helytelen cselekedet volt-e táblával hátba vágni azt a kopasz fiatalembert, aki bomberdzsekiben őrizte a hagyományt a Városmajorban. Csupán annyit állítok, hogy ennek a megítélése elsősorban nem etikai, hanem taktikai kérdés.
Vannak persze az antifasiszta tevékenységnek más „erőszakmentes” formái is, amik szintén vita tárgyát képezik és annak ellenére törvénybe ütköznek, hogy nem alkalmaznak fizikai erőszakot. Ilyen például a fasiszta demonstráció útját ülve és összekapaszkodva elálló, tehát a fasiszták „szabadságjogait” önkényesen korlátozó blokád, vagy a fasiszta aktivisták személyes adatait közzé tevő „doxing”.
Annak a megítélése, hogy mikor milyen taktika és stratégia a célravezető, túlmutat ezen cikk terjedelmén, és nem is célom ítélkezni a felett, hogy ki milyen kockázatot vállal, illetve milyen cselekvést lát helyesnek vagy célravezetőnek. Én személy szerint intuitívan egyfajta arányosságot alkalmaznék, tehát például egy népirtó rezsim ellen indokolt a fegyveres népfelkelés, de egy nagypofájú rasszista troll ellen egy vaníliás shake vagy egy torta is bőven megteszi.
Egy dologban azonban biztos vagyok, az pedig az, hogy
a nácik utcai térhódítása elleni fellépés nem állhat le. Békésen vagy békétlenül, de ne hagyjuk szó nélkül, hogy köztereinket a gyilkos eszméik terjesztésére használják. Csak így tovább, antifa!
Az antifasiszta küzdelemben a fasiszta utcai jelenlét elleni fellépés szükséges, de nem elégséges. Stratégiai szempontból még fontosabb azoknak a gazdasági viszonyoknak az átformálására való törekvés, amelyek végső soron a fasizmust mint társadalmi jelenséget kitermelik. A rendszerkritikai baloldal egyik legnagyobb felelőssége az, hogy az újkapitalizmus Kelet-Európájában oly nagy mértéket öltő elidegenedést, talajvesztettséget, atomizáltságot és létbizonytalanságot a testükön érző fiatalokat ne tudják behálózni a náci szervezetek, hanem a „bolondok szocializmusa” (antiszemitizmus) helyett legyen egy növekvő mozgalom, ami igazabb világmagyarázatot kínál nekik, és emberbarátabb célok érdekében csatornázza be teljesen jogos és érthető frusztrációikat és valódi, de nem elnyomó közösséget formál egyének sokaságából.
A magyarországi antifasizmus története különböző meggyőződésű, de a szabadságért és egy emberibb világért a legnagyobb áldozathozataltól sem visszariadó hősöket foglal magában. Közéjük tartozik a kommunista Ságvári Endre, aki töltött revolverrel várta az érte érkező csendőröket, a nacionalista Bajcsy-Zsiniszky Endre, aki fajvédő nézetei ellenére lett végül antifasiszta ellenálló és a cionista költő, Szenes Hanna, aki brit ejtőernyősként tért vissza Palesztinából, hogy Magyarországon maradt szeretteiért harcba szálljon a háború legsötétebb szakaszában. Ők nagyon mást gondoltak ugyan a világról, de a magából a történelemből következő félreérthetetlen erkölcsi parancs az esetükben már nem csak szimbolikus politika lövészárkának ugyanazon oldalára állította őket. Vezessen minket is példamutatásuk új, győztes csatákba!
