Kell-e nekünk Ságvári Endre?

Amikor 2015-ben a kormány elhatározta, elveszi a szegedi Ságvári Endre Gimnázium nevét, a diákok nagyszabású tiltakozásokat indítottak. Öregdiákként tudtam, a felülről jövő intézkedéssel egyben az iskola szellemiségéhez kötődő “márkanév” is kockán forgott. A tiltakozók azonban akkor teljesen nyilvánvalóvá tették, nem csupán ez az ok. Ahogyan írták:

„Antifasisztaként tanúsított áldozat- és kockázatvállalása révén felnézünk Ságvári Endrére. Mert bár Ságvári Endre kommunista volt, az ő élete alatt a kommunizmus Magyarországon még nem követte el azokat a bűnöket, amik miatt most egyesek elítélik”

Ságvári Endre 1939-ben / Kép: Wikimedia Commons, Egyenlítő Blog

Tizenegynéhány éves fiataloknak akkor ilyen rémesen egyszerű volt a képlet: aki 1944-ben Magyarországon a szélsőjobboldal ellen fellépett, ezért a tényért már önmagában tiszteletet érdemel.

A baloldaliaknak pedig kínos Kádár-kori kultuszától megfosztva érdemes Ságvárira és két kevésbé ismert társára, Levin Tiborra és Uhrin Istvánra emlékeznie, hiszen az életüket adták a háborúellenes, antifasiszta mozgalomban.

Lehetünk-e büszkék egy kommunistára?

Ságvári Endre éppen ma száznégy éve született, és hetvenhárom évvel ezelőtt ölték meg egy budai cukrászdában, elnagyolt piedesztálra emelték a szocializmusban, 2010 után pedig rohammunkában tüntetik el a nyomait. Vele és társaival azonban a magyar antifasiszta történelem is eltűnne körülöttünk.

Amikor 1913. november 4-én Spitzer Endre Budapesten megszületett, még állt a Monarchia, őt pedig kellemes polgári környezet fogadta ügyvéd apja révén. Húsz évvel ezután mindez semmivé vált, és a kitaszított, üldözött Ságvárinak a munkásmozgalom maradt az egyetlen otthona. Így volt ezzel már sok százezer magyar ember akkoriban.

Ságvári Endre sohasem akart nemzeti hős lenni, nem vágyott ilyen babérokra. Hivatásos kommunista forradalmár volt, és ez egészen más helyzet.

Érdekes, és némileg elfeledett ember a hivatásos forradalmár. A mozgalomba bekerülhet mint munkás, mint tuberkulózisos, nyomortanyán tengődő munkások gyógyításában radikalizálódott orvos, mint üldözött szocialistákat védő ügyvéd, vagy akár mint tudós is. Az eredeti motivációk általában feloldódtak az akkor nagyon erős szociáldemokrata mozgalomban. Trianon és a gazdasági világválság után egyre másra jelentek meg az erőszakos szélsőjobboldali milíciák, és a kormánypolitika is folyamatosan tolódott jobbra, majd nácibarát irányba az országban. Néhány különutas nacionalista, vagy polgári szembenálló mellett nálunk is a megtépázott, de még mindig eleven munkásmozgalom szállt szembe leghatározottabban ezekkel az erőkkel.

Ságvári végülis csak a Magyarországon korán fasiszta programot hirdető Gömbös Gyula miniszterelnökségének végén, 1936-ban kapcsolódik be a munkásmozgalomba, akkor sem rögtön kommunista, hanem azokkal szimpatizáló szociáldemokrata ifjúmunkás lesz. Az MSZDP a kor megcsonkított parlamenti ellenzékeként közjogilag keveset tudott elérni, ezért utcai akciókkal és tüntetésekkel próbálták azt baloldalibb elemei radikalizálni.

A fiatal Ságvári, Szabó Miklós eredetileg szóbeli-apokrif párttörténete szerint (ki is adták, más nagyobb, hiteles párttörténettel jelenleg nem is rendelkezünk a magyar mozgalomról) az illegális kommunisták (KMP) egyik legfontosabb tagja volt, a titkos ellenállás belső elhárítását is valószínűleg ő felügyelhette. A szocdem gyűléseket védő R-Gárda tagjaként több társával ötlik ki a Tompa utcai nyilas pártház elleni erőszakos támadást, ahol a nyilaskeresztes gyűlésen résztvevők közül számos embert vernek össze. Az esetért Ságvárit le is tartóztatják, és 8 hónapi katonai munkaszolgálatra viszik be. Nem bukik viszont le illegális kommunistaként.

Azonban, ha a történészekre is hallgatunk, azonnal kiderül, Uhrin, Levin és Ságvári olykor ki is beszéltek a pártból. A háborúellenes agitációt például Sztálin és Hitler 1939-es kiegyezése idején sem hagyták abba, emiatt később Ságvári két társát el is hurcolják: a szlovák származású Uhrin büntetőszázadban hal meg a Don-kanyarnál, az ugyancsak zsidó származású Levin pedig Dachauban veszti életét.

Ez az esemény még tovább radikalizálhatta Ságvárit, aki a béketüntetések, tiltakozó akciók szervezése után csak az 1944 március 19-i német megszállás után ragadt fegyvert a hatóságok ellen. Ez okozta halálát is, amikor a csendőrökkel került tűzpárbajba, 1944. július 27-én. Az, hogy pontosan mi történt a budai cukrászdában, egy, a megölése miatt a szocializmusban távollétében elítélt, majd posztumusz, 2006-ban rehabilitált csendőrtiszt, Kristóf László ügye miatt eléggé kitárgyalt dolog. Ölt is, mielőtt megölték, mivel ez volt az illegális párt szabályzata: titkos kapcsolatát védenie kellett bármi áron, információt pedig nem adhatott át a szerveknek, nem fogathatta tehát el magát élve.

Újra elhallgatunk

Kritika a Jobbik és Fidesz-KDNP felől főleg azért érte Ságvárit, mert mint ahogy azt a szegedi középiskola ügye környékén Szávay István állította, Ságvári “proletárdiktatúrát akart Magyarországon”. Az események 1938 után a zsidóellenes törvényekkel, a nyilasok sikereivel egyre inkább elmérgesedtek, ez pedig Ságvárit is meggyőzte arról, itt az egyszerű baloldali politikai aktivizmus már nem segít, sokkal keményebb ellenállást kell szervezni.

Közkeletű még, hogy Ságvárit egyenesen sztálinistának, moszkvai bérencnek tartják, akinek e szerint a magyarázat szerint semennyire nem számított Magyarország jövője, csupán szovjethatalmat akart, és úgyis valami kegyetlen komcsi funkcionárius lett volna belőle. Ez viszont egyértelmű visszavetítés és pontatlanság.

Ha semmiféle módon nem teszünk a közbeszédben különbséget a magyar munkásmozgalom és a szélsőjobb, a fasizmus  között, a hazugságok világába jutunk el. Eltagadjuk, elmossuk ugyanis, hogy a szocializmus eszméje, még ha a bolsevizmusban diktatórikus formát is öltött, függetlenül a szovjetek rémtetteitől mégis a humanizmus gondolatának hordozója volt Európában. Egy, a második világháborúban ellenálló kommunista semmi szín alatt nem vethető össze az emberellenes eszmék hirdetőivel. Ha ugyanis a szocialistákat, kommunistákat ki akarjuk hagyni a magyar antifasiszta ellenállás – egyébként sokszínű, jobboldaltól szélsőbalig terjedő – körképéből, újabb szembenézést kerülünk ki, és újabb kínos elhallgatásokba menekülünk bele.

A politikai elit szinte 1988-tól, a szabad közbeszéd kezdetétől szívesen bocsátkozik történészkedésbe, és az orbáni hegemónia előtt mind a jobb-, mind a baloldal előszeretettel folytatott szimbolikus dzsungelharcot történelmi figurák és jelképek körül. Ennek mindig kisajátítás lett a vége. Ságvári Endre, bármennyire is kommunista volt, nem szerepelhet egy polcon a későbbi elnyomó Péter Gáborral vagy Kádár Jánossal, hiszen fogalmunk sem lehet róla, hogyan viszonyult volna Ságvári az 1945 utáni rendszerhez, és történelmietlen is ezt latolgatni.

Ott van ezzel szemben a helye Ságvárinak, Levinnek és Uhrinnak is Demény Pál, Weishaus Aladár és Bajcsy-Zsilinszky Endre mellett. Ők mind látták, Magyarország lelkéért és becsületéért is küzdenek, amikor a nácik és csatlósaik ellen ragadnak fegyvert.

Mint ahogy látják ezt ma a szegedi középiskolások is. Talán érdemes rájuk is hallgatnunk.