Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A színházon belüli erőszakról

A legújabb formába öntött és lendületesen megkezdett kulturális tarvágásnak az égvilágon semmi köze nincs a Katonában, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SzFE) vagy az Újszínházban történtekhez: a bírvágyhoz van köze – bármiről is hazudoztak a sorra megszólaltatott potentátok.

Az összefüggés hiánya ellenére persze firtathatták volna az adott intézmény felelősségét, ha egy fikarcnyi morális alapjuk is lenne, mert mondjuk megszólaltak volna, vagy tettek volna bármit is a fentiekhez hasonló esetben (netán dolgoztak volna az Isztambuli Egyezmény ratifikálásán), de ilyen véletlenül sem fordult elő.

Mivel ennek a rendszernek éppen az a sajátja, hogy az elesetteket, bajban levőket nem megsegíti, hanem még avatottan beléjük is rúg.

A légből kapott ürügyekre tényleg nincs is mit, mást mondani: kapóra jött valami, amivel megpróbáltak terelni – ez azonban egyáltalán nem vált be, hiszen a meglepően nagy létszámú, a szakma javát is megmozgató demonstráció (amely mellé szimbolikusan rengeteg vidéki és határon túli társulat is odaállt) nyomására azonnal puhítottak a szándékaikon.

Arról, hogy mi történt az utóbbi hetekben a két színházon belüli zaklatási ügyben

A budapesti Katona József Színházban erős spéttel, de végül lefolytattak egy eljárást, aminek a végén eltávolították a zaklató rendezőt. Mivel Gothár Péter az SzFE tanára is volt, az Egyetem szinte azonnal reagált: az etikai bizottság megvizsgálta az ügyet, és egyhangúlag úgy döntött, hogy szerződést bont a rendezővel. Az előbbi folyamatban – az ügy első szakaszában lehet kifogásokat találni, mint ahogy arról Máté Gábor is beszélt, de végül csak sikerült megnyugtatóan lezárni az ügyet, az SzFE pedig korrektül járt el. Az Egyetem folyosóit egyébként gátlástalanul szimatoló propagandisták lepték el, akik hirtelen kíváncsiak lettek a magyar színházi szakmára.

Kár, hogy olyan hirtelen múlt el ez a kíváncsiságuk, ahogy támadt, mert jól jött volna az államilag dotált sajtófigyelem az Újszínházban, hiszen az intézmény felügyelő bizottsága lefolytatott ugyan egy vizsgálatot az ott játszó, szexuális zaklatással megvádolt Mihályi Győző ellen, de az eljárást a főváros fenntartóként nem találta elfogadhatónak.

Mihályi Győző egyébként a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnöke, ahol szintén történt az üggyel kapcsolatban eljárás, aminek az eredménye mindössze annyi volt, hogy a szakszervezet ügyvezető titkára, dr. Rihay-Kovács Zita felállt. Ő az egyik kezdeményezője, és szakmai szervezetekkel együttműködő kidolgozója, illetve felkészült képviselője annak a 2017-ben induló programnak, amelyet a Független Előadóművészeti Szövetség kötelékében hoztak létre.

Ez az ajánlás, illetve az elődje már legalább másfél éve hozzáférhető, amelyről egyébként van tudomása a szakmának, lévén széleskörűen, folyamatosan, több csatornán is kommunikálták és kommunikálják ezt, ám egyelőre olyan sűrű a hallgatás körülötte, mintha nem is akarnának róla tudomást venni.

Máté Gábor például azt nyilatkozta a fenti interjúban: „Az igazság az, hogy nincsen rutinunk ebben. Komoly szemléletváltás zajlik a világban, amit most tanulunk meg kezelni. Nincsenek sablonok, és a bőrünkön érezzük, hogy ez a folyamat milyen küzdelmekkel jár.

Történetesen sablonok is vannak, mint ahogy a témában jelentős mennyiségű, könnyen hozzáférhető irodalom és képzések is. Vagy mondok még kézenfekvőbbet: a #metoo óta (néhány helyen azelőtt is) szinte minden szaklapban jelentek meg vonatkozó szövegek, nem is kis terjedelemben és változatosságban.

Ha addig nem – és ez már nem csak Máté Gáborról szól, hanem tulajdonképpen mindenkiről –, akkor legalább azóta el kellett volna kezdeni ismerkedni a témával. Az utóbbi években egyébként született néhány olyan független előadás is, amelynek alkotói alámerültek a témában, és már korábban jelentős munkákkal álltak elő – ezek azonban alig voltak észrevehetők a nagy színházi marketing-versengésben.

Arról, amivel még mindig nem szeretne foglalkozni a magyar színház nagyobb fele

A szakma erősebb, hangosabb, és a hozzájuk tartozó nagyobb, hallgatagabb része valahogy inkább megmakacsolta magát, sőt, ignorálja a fentiekről szóló szakmai-kritikai diskurzust – az erre tett kísérleteket többször, többen is úgy állították be, mintha a színházakban előforduló erőszak és/vagy zaklatás bulvárpletyka lenne, vagy mások magánéletében való intim kutakodás. A ki nem mondott szakmai egyezség szerint tehát a színházon belüli strukturális erőszakot hallgatás övezi.

Így a fenti esetek után

még mindig csak ott tartunk, hogy a történteket egyéni eltévelyedésnek kezelik, nem pedig rendszerproblémának – ami mindenkit érintő kérdéseket ad fel, és válaszokat, megoldásokat vár. Amíg pedig a színházi közösségek szakmai fórumokon nem állnak le erről gondolkodni, beszélgetni, addig rengeteg ilyen történet lesz még,

hiszen a legtöbb kifogásolható eset a hatalommal, a hatalommal való visszaéléssel, illetve a kiszolgáltatottsággal függ össze (ahol pedig az intézmény sem hajlandó érdemben foglalkozni az adott esettel, ott a sajtóra marad annak feltárása).

Arról, hogy milyennek tűnik a hatalom, a hatalommal való visszaélés a színházban

A szakmai viszonyok hagyományosan erősen hierarchia-alapúak. Az előíró, büntető, jutalmazó vezető éthosza kevés kivétellel elég általános – ez néha képes olyan erősen infantilizálni a közeget, ami tulajdonképpen zavarba ejtő. A munka iránti és a munkát vezető személy iránti alázat és az alávetettség nagyon keveredik.

Az egyik legszilárdabb szakmai közhely, hogy a színházi működés szükségszerűen nem tud demokratikus lenni – aminek révén nagyon sok szembeötlő furcsaságot lehet rendben levőnek találni. A hatalomgyakorlás kontrollal, kényszerekkel jár, ami akkor is táptalaja az erőszaknak, ha egy ügyesen manipulatív, nem nyíltan erőszakos ember rendelkezik mások felett.

Ráadásul rettentő torz szakmai minták szerint működnek meghatározó helyzetek: sok fiatal színésztől hallottam, hogy az egyetemen megtörték, a szakmára „alkalmassá tették” őket.

Egy ilyen rendszerben pedig keveseknek adatik meg olyan fokú önállóság és tudatosság, hogy a hatalmukkal ne éljenek vissza. A hatalomgyakorlás minden eleme döntés kérdése. Aki leplezve vagy leplezetlenül keresi és/vagy előállítja azokat a helyzeteket, hogy mások felett rendelkezzék, az azért teszi, mert előnye származik ebből. Emberi, művészi.

A színházi struktúrában ez azt jelenti, hogy a rendező személyisége és művészete úgy érvényesül, hogy minden más résztvevő aláveti magát (az összes mozgósítható tudását és érzékenységét) annak – bevett gyakorlat például, hogy egy próbafolyamat során a színészek nem tudják előre, mikor mi történik, miben vesznek részt – a rendező ezzel szemben tudja, hiszen jellemzően ő alakítja, de addig hallgatja el, amíg jónak látja. A hatalomgyakorlásnak nem a fiatalkori szocializációhoz, nem az érzelmekhez, hanem a gondolkodáshoz és a szándékokhoz van köze, ahhoz, hogy az illető mit akar, és mire jogosítja fel magát ennek véghezviteléhez.

Akik hatalmat gyakorolnak, uralkodnak egy közegben, azok egyszerűen mások fölé pozícionálják magukat, és ezt a jogosultságot mindenáron fenntartják. Ehhez képesek másokat sértegetni, lenézni, megfélemlíteni, kihasználni olyan módon, hogy a hangjukat sem emelik fel.

Például elég, ha úgy tudják változtatni a hangulatukat, hogy azt képtelenség követni és érteni, ekként senki nem sejti, valójában milyen ember, hol vannak a határai, és hogyan lehet hozzá viszonyulni. Ha egy ilyen vezető konfliktusba keveredik, mélyen meg van győződve a mentségei és magyarázatai jogosságáról, és úgy tud mások számára rettenetes diszkomfortos helyzeteket is védeni, hogy a hárításaival kicsinyli, bagatellizálja a kifogást emelők állításait, érzéseit. Aki így alakít ki egy munkahelyzetet, annak csak néha, apró jellel kell emlékeztetni a többieket, hogy ki határozza meg, mi történik másokkal.

Egy hierarchizált színházi munkahelyzetben normatívnak számít, ha az alárendelt személyek negatív módon motiváltak, korlátozva vannak, és nem érzik magukat biztonságban – a bizonytalanságban tartás lényegi eleme ennek a szituációnak. Ezzel szemben a felettük hatalmat gyakorlóknak megkérdőjelezhetetlen kiváltságaik vannak, amelyekről az a közvélekedés, hogy a munka eredményessége érdekében van így.

Faktum, hogy zártan szokás próbálni, minden külső tekintettől mentesen: ez is részben a fent tárgyalt viszonyok háboríthatatlan működését szolgálja. A hatalmat gyakorló rendezőt lesik a munkatársai, azzal vannak elfoglalva, hogy minél pontosabban kitalálják, neki mi tetszene – ami igencsak megkérdőjelezi, illetve rontja a többiek önálló és a választott témával integráns szakmai munkáját.

A hierarchia csúcsán levő személy akkor él vissza a helyzetével, ha a jogosultságtudata ezt indukálja, ha használja a különleges jogait, kiválságait, és mások felett (fizikai, pszichológiai, gazdasági és akár szexuális) kényszerítő kontrollt gyakorol – a hiedelmek szerint, vagy tényleg a munka sikeressége érdekében.

Ez a fajta működés olyan kapcsolati struktúra, ami beazonosíthatóan maszkulin, amelynek módszere a dominanciára törekvéssel, az erővel, a kényszerrel való hatás. A megaláztatások számos esetben szakmai módszertanként vannak keretezve. A színházban semlegesnek mutatnak számos fenti viselkedésmintát, miközben olyan mintákat sulykolnak ezekkel, amelyekkel a patriarchátust erősítik. Pedig a színházban kellene a leghamarabb felismerni és kritika tárgyával tenni mindezt, szakmai alapon.

Ezt erősítik a klasszikus alapanyagok óvatoskodó színrevitelei is, amelyek rég lejárt hierarchiákat mutatnak fel mintaként, természetesnek beállítva, miközben ma már tudjuk, abszolút nem szükségszerűek, pláne nem igazságosok az efféle erősen elnyomó társadalmi konstrukciók.

Az áldozatok esélyeiről egy idejétmúlt rendszerben

Rengeteg fiatal nő leghőbb vágya, hogy színésznő legyen, hiszen a társadalom valamiért még mindig ezt honorálja magasan, aztán színésznőként valami olyannak lesznek a részei, aminek valójában kiszolgálói és kiszolgáltatottjai. A szakmai sikerek azonban kárpótolnak ezért. Egy darabig.

Sok negyvenes színésznő már sejti, de nem beszél róla, hiszen amíg a munkához jutás esélye múlik a lojalitáson, okosabb hallgatni. Az ötvenesek közt már alig vannak, akik ne látnák át a rendszer igazságtalanságát. De ki az a hülye, aki az addig elérteket – azt a teljesítményt, hogy színésznő – ki akarja hajítani azzal, hogy elkezd beszélni a rengeteg kellemetlenségről, rossz érzésről, elszenvedett erőszakról, amit a siker, a szakmához tartozás érdekében tűrt el.

Ha egy hatalmi státussal bíró személy akként dönt, hogy egy neki kiszolgáltatott emberhez úgy közeledik, ahogy azt az illető egyébként nem szeretné, akkor azt vagy eltűri a helyzetre való tekintettel, vagy nem. Ha nem, akkor nagyon komolyan fel kell készülnie, mit lép, kihez fordul segítségért. Ha a kisebb vagy nagyobb nyilvánossághoz fordul – hiszen egész természetes, szinte bármilyen közösségben jogos vélelem, hogy ez a bántalmazottat megvédi a bántalmazótól –, de ilyenkor szinte mindig akad valaki, aki hangosan az ártatlanság vélelmét emlegeti, és adott esetben jogerős bírósági ítéletet hiányol. Pedig  az sokkal komolyabb probléma, hogy áldozatok nem nagyon tudnak hova fordulni tényleges és azonnali segítségért úgy, hogy eleve ne veszítsenek a szakmai és személyes elfogadottságukból.

Sajnálatos persze, amikor a közhangulat olyan érzékeny a zaklatással megvádoltak ártatlanságnak vélelmére, ellenben a bántalmazottakkal, illetve a segítségkérőkkel sokkal kevésbé empatikus, miközben egy jelentős szakmai, illetve társadalmi megbecsültségű személyt ok nélkül nagy eséllyel senki nem fog megvádolni. Hiszen a közvélemény és a magyar intézményrendszer ezirányú felkészületlensége, továbbá a jobbára sikeres, erős, jellemzően véletlenül sem nyíltan bántalmazó mellé álló közhangulat okán nem éri meg.

Ráadásul a rendelkezésre álló adatok szerint pont annyira kis arányban vádolnak hamisan ezekben az ügyekben, mint bármilyen más bűncselekményben. A szexuális zaklatással a rendőrség és a bíróság sem tud mit kezdeni – hiszen az ilyesmire szinte soha nincs szemtanú, és az egy állítással és egy tagadással a magyar hatóságok abszolút képtelenek mit kezdeni – így nem is szoktak ítéletet hozni, legfeljebb a következő perben, hamis vád miatt.

Persze nem mindenki, nem mindig, nem mindenhol dolgozik így, amikor hatalmi helyzetben van – nem mindenki él vissza a hatalmával. Van, aki egyáltalán nem. De akadnak olyanok is, akik annyira effektív módon zaklatnak másokat, amit egy erre különösebben nem is felkészült bizottság is tarthatatlannak, elviselhetetlennek minősítene. Annak ellenére is,  hogy ez senkire nincs ráírva, semmilyen pszichológiai teszttel, vizsgálattal nem kimutatható, hiszen ahogy korábban írtam, teljesen racionális döntés eredménye.

Arról, hogy mennyire messzire vagyunk a jó gyakorlatoktól

Ha a színházi szakma nem alakítja át ezt az idejét múlt, kontroll nélküli személyi hatalmakra építő rendszert (hiszen a világ boldogabb fele már túl van ezen, az emberek nemcsak komfortosabban, de hosszútávon hatékonyabban is dolgoznak kooperatív formákban), akkor tömegesen továbbra is bárki követhet el visszaéléseket, akár úgy is, hogy azt senki nem problematizálja.

És most aljas módon iderángatok példaként egy elképzelést, amelyet annak az egyébként mindig szabadságot és igazságosságot képviselni igyekvő színháznak a vezetője fejtett ki, ahol csodálatraméltó művészek dolgoznak: „Ezt az ügyet el is sumákolhattunk volna, de mi az összes következményt vállalva úgy döntöttünk, hogy megtesszük a szükséges lépéseket, és a nyilvánosság elé lépünk.” Ez a mondat még mindig a nem értésről, illetve a végtelen kiszolgáltatottságról tanúskodik.

És ez nem Máté Gáborról, nem egy szerencsétlen megfogalmazásról szól, hanem a rendszerről, arról, hogy egy színésznő jogos sérelme ennyi gittevés után is viszonylagos, hogy neki nem jár feltétel nélkül a személyes biztonság – a színház működésének biztonsága ellenében (mármint ha komolyan akarjuk venni a hatalom képviselőinek blöffjeit). És ez akkor is rémes, ha éppen ők léptek most elvárható módon, és nem sumákolták el.

Számtalan példát tudok arra, ahogy a hierarchizált színházi rendszer kizsákmányolja, elhasználja a kiszolgáltatott tagjait; a kedvezményezettjeit, a hatalomgyakorlóit ellenben aránytalan előnyökhöz, sikerekhez segíti. A hierarchizáltság úgy osztja el a munkát, hogy a legnagyobb áldozatot a függelmi rendszer alján levők hozzák, a sikert pedig mindenekelőtt a hierarchia csúcsán levők zsebelik be – jellemzően mi, kritikusok is tökéletesen reflektáltalanok vagyunk erre, amikor róluk, színházcsinálókról beszélünk.

 

Olvass tovább!