2018 végén Magyarország ismét a nemzetközi sajtó figyelmének középpontjába került. December 12-én, a parlamentben zajló kaotikus jelenetek közepette, miközben az ellenzéki képviselők a szavazási eljárás akadályoztatására törekedtek, a kormányzó Fidesz képviselői módosították a Munka Törvénykönyvét. Az új rendelet a túlórák maximális számát 300-ról 400 órára emelte, és a munkaadók számára lehetővé tette, hogy akár három évvel késleltessék a túlórák kifizetését. Erre válaszul a szakszervezetek utcai tiltakozásokat szerveztek, a fővárosban és néhány vidéki városban jelentős számú embert mozgósítva.

A váratlanul magas részvétel részben annak volt köszönhető, hogy a szakszervezeti vezetők legalább ideiglenesen félretették politikai nézeteltéréseiket. De fontos volt az is, hogy egy rendkívül találó keretezéssel („rabszolgatörvény”) sikerült a törvénymódosítás lényegét széles társadalmi csoportok számára érthetővé tenni, és ezzel a kormányt magyarázkodásra és védekezésre kényszeríteni. Az utcai mozgalom döntő szerepet játszott a széttagolt parlamenti ellenzék egyesítésében, ezzel új löketet adva az ellenzéki politizálásnak.

Habár a tiltakozáshullámnak további löketet adtak a Franciaországban párhuzamosan zajló „sárgamellényes” tüntetések, karácsony közeledtével az utcák elcsendesedtek. Az új évben a szakszervezeti vezetők megpróbálták a tiltakozásokat újraéleszteni, azonban ezirányú erőfeszítéseik – mind saját taktikai hibáik (elsősorban az eleve kudarcra ítélt általános sztrájkra való felhívás), mind a Fidesz sikeres manőverezésének köszönhetően – végül nem vezettek sikerre. A kormánypárton érezhetően csökkent a nyomás, és ez lehetővé tette a vitatott reform keresztülerőszakolását. Miközben a francia mozgalom elérte közvetlen célját (meghátrálásra kényszerítve Macron-t a tervezett dízeladóval kapcsolatban), a magyar tiltakozásoknak végül nem sikerült a kormánypártot számottevő engedményekre kényszeríteniük. És míg Macron legitimitásán jelentős csorbát ejtettek, addig a Fideszét nem kezdték ki a tüntetések.

A túlóratörvénnyel szembeni tüntetések hatástalanságának egyik legszembetűnőbb jele a legutóbbi EP választások eredménye. Míg a Fidesz fölényes győzelme nem okozott meglepetést, az MSZP és a Párbeszéd által létrehozott baloldali szövetség kiábrándító szereplése (együtt összesen a szavazatok 7%-át szerezte meg a pártszövetség) és az alternatív-zöld LMP megsemmisítő veresége (2%) sokként hatott. A választáson két liberális színezetű párt – a DK (16%) és a Momentum (10%) – erősödött meg és került az ellenzéki politika élvonalába. A legutóbbi önkormányzati választások ezt az új erőviszonyt konzerválták, bár a Párbeszéd talán kapott egy utolsó esélyt egy zöld-baloldali alternatíva megszervezésére. Ennek hiányában az új főpolgármesteri pozíció jelentette előnyök az ellenzéki térfélen a liberális dominancia bebetonozódásához fognak hozzájárulni.

Noha még korai volna a „lengyel forgatókönyv” megismétlődéséről beszélni (hiszen a liberális pártok vezető szerepe még nem teljesen eldöntött kérdés), a baloldal egyértelműen mély válságba került. Ahogy a szakszervezeti mozgalom is, amely a túlóratörvény életbelépésével jelképes vereséget szenvedett, és a jövőben sem várható, hogy politikaalakító tényezőként látjuk viszont.

Ebben a cikkben a baloldali politika hanyatlását igyekszünk megvilágítani. Mivel ez a hanyatlás fokozatos volt, olyan politikai-gazdasági folyamatokra fogunk összpontosítani, melyek hosszabb idő alatt fejtették ki hatásukat: az államszocializmus során felülről félig-meddig sikeresen egyesített munkásosztály fokozatos fragmentációjára; a dolgozói elégedetlenség létrejöttére, majd felerősödésére a neoliberális kormányzás időszakában; a szolidaritás nacionalista keretek között történő újraértelmezésére; végül pedig arra a „tekintélyelvű populista” stratégiára, amely a munkateljesítmény (főleg) ideológiai és (kisebbrészt) anyagi felértékelése, a kispolgári értékrend rehabilitációja, valamint a fizikai biztonság garantálása révén legitimálta széles dolgozói csoportok körében a jobboldali kormányzást.

A baloldali politika – és tágabb értelemben az osztálypolitika – hanyatlásának elméleti kidolgozásában Polányi Károly (2004[1944]) munkájára támaszkodunk. Különösen fontosnak véljük a „kettős mozgás” fogalmát, amivel Polányi azt a folyamatot kísérelte meg leírni, ahogy a társadalom a piacosítás negatív következményeire reagál. Polányi szerint a gazdaság „kiágyazódása” (azaz a piaci logika kiterjesztését akadályozó szabályok, gyakorlatok és intézmények fokozatos lebontása) szükségszerűen védekezést vált ki a társadalomból, és ez különféle formákat ölthet. Míg Polányi életében a fasizmus, a szocialista tervgazdaság és a keynesiánus kapitalizmus voltak a védekezés meghatározó formái, a neoliberális kormányzás elterjedésével a visszaszoruló szociáldemokrácia szerepét egyre inkább a tekintélyelvű populista nacionalizmus veszi át.

Korábbi munkáinkban igyekeztünk megmutatni, hogy Polányi elmélete alkalmazható az Európa keleti perifériáján kialakult függő kapitalizmus feszültségeinek megvilágítására (lásd Scheiring 2016; Szombati 2018). Ebben az elemzésben Polányi elméletét az új-gramsciánus hatalmistruktúra-elmélettel ötvözzük annak érdekében, hogy rávilágítsunk az államhatalom megszerzéséért versengő hatalmi tömbökre, továbbá a tőkés és dolgozói csoportokkal szemben alkalmazott stratégiájukra. Ezzel egyben csatlakozunk a magyar politika válságáról adott politikai gazdaságtani elemzések sorához (Antal 2019, Éber et al 2019, Fábry 2019, Pogátsa 2016, Sebők 2019).

Okfejtésünk alátámasztására az elmúlt öt évben végzett kutatásainkra, valamint más kutatók munkáira támaszkodunk. Először röviden felvázoljuk azt a folyamatot, amelynek során a „liberális versenyállam” fokozatosan felélte tartalékait és a társadalomra kényszerített neoliberális reformok a dolgozók széles rétegét idegenítették el a regnáló balliberális elittől és politikától. Ezután felvázoljuk a Fidesz tekintélyelvű „visszaágyazási” stratégiáját, amely a politikai elnyomást a „tekintélyelvű populizmussal” ötvözi. Amellett érvelünk, hogy a kormánypárt számára ez a kettős stratégia teszi lehetővé, hogy a dolgozói érdekek saját jogon való politikai kifejeződését meggátolja és a dolgozók jelentős részét a táborába integrálja. Végül amellett érvelünk, hogy ez a kormánypárti stratégiája egy feloldhatatlannak tűnő strukturális csapdába ejtette a baloldali politikát.

A neoliberális konszenzus összeomlása

Miután az államszocialista import-helyettesítési stratégia kimerült, a közép- és kelet-európai politikai döntéshozók a gazdasági liberalizmus felé fordultak. Az azonnali liberalizáció és privatizáció hívei tudatában voltak annak, hogy ez az ipari kapacitások leépüléséhez (dezindusztrializáció) fog vezetni, de úgy vélték, hogy ha a piacok működésének feltételeit rövid idő alatt megteremtik és a nemzetközi tőkét sikerül a régióba vonzaniuk hamarosan új, a korábbiaknál hatékonyabb vállalkozások fogják az előzőek helyét átvenni.

Az újonnan létrejött állami struktúra a „versenyállam” volt, amelynek intézményi berendezkedését a transznacionális vállalatok, technokrata politikusok és a liberális értelmiség által alkotott hatalmi tömb hozta létre (Drahokoupil 2008). Ennek a berendezkedésnek a legfőbb célja a külföldi tőke bevonzása volt, legfőbb eszközei pedig: a nagyvonalú adókedvezmények, a közvetlen támogatások, a dereguláció, a rugalmas munkaügyi normák, továbbá alacsony bérek fenntartása egy viszonylag jól képzett munkaerő számára.

Az egyik tényező, ami kulcsszerepet játszott a neoliberális kompromisszum összeomlásában, a kapitalista osztály fokozódó polarizációja volt (Scheiring 2019). A rendkívül termelékeny és jövedelmező (technológiaintenzív) transznacionális szektor egyre erőteljesebben különvált a kevésbé termelékeny és kevésbé jövedelmező (munkaintenzív) hazai szektortól. Ezt a szétválást a versenyállam – amelynek politikái egyértelműen a multinacionális tőkének kedveztek – nem tudta sem orvosolni, sem érdemben kompenzálni.

Már Szalai Erzsébet korábbi kutatásai is feltárták a transznacionális tőke, a bankszektor és a technokrata politikusok közötti erősödő összefonódást (Szalai 2001). Míg a transznacionális vállalatok (tovább az elenyésző számú hazai vállalkozó által birtokolt sikeres technológiai vállalat és a szolgáltatási szektorban dolgozók, akik a transznacionális vállalatok jelenlétéből közvetlenül profitáltak) nagyrészt elégedettek voltak a liberális versenyállammal, addig a nemzeti tőkések túlnyomó többsége az ezredforduló után egyre inkább elfordult a regnáló balliberális elittől és a „nemzeti tőke” támogatását zászlajára tűző Fideszhez fordult. A balliberális hegemónia összeomlásához azonban nem volt elegendő a nemzeti tőkések átpártolása. Ehhez arra is szükség volt, hogy a dolgozók jelentős része is átpártoljon a jobboldalhoz.

A reformerek azon reménye, hogy a privatizáció és liberalizáció majd elősegíti olyan hatékony vállalkozások létrejöttét, amelyek képesek lesznek felszívni a szabaddá váló munkaerőt, meddőnek bizonyult.

Miközben Magyarország a külföldi tőke bevonzásának régiós bajnoka volt, hazánkban volt egyúttal az egyik legalacsonyabb a foglalkoztatási ráta: 2009-ben mindössze a népesség 55%-a volt foglalkoztatott. A munkahelyteremtés nélküli növekedés („jobless growth”) meggátolta a bérek nyugat-európai színvonalhoz való közeledését. A magas munkanélküliség és inaktivitás mellett a gazdaság kettős szerkezete is hozzájárult a bérek stagnálásához. Noha a bérek a transznacionális szektorban magasabbak voltak, a nemzetközi tőke szigetszerű beékelődéséből kifolyólag ennek nem volt hatása a hazai szektor bérszintjére. Az alacsony bérszínvonal konzerválódásában az is szerepet játszott, hogy a hazai tőkések nem támogatták a bérnövekedést, mivel vállalkozásaik az olcsó, alacsony képzettségű munkaerőre épültek.

A dolgozók többsége az átmenetet egy mélyen igazságtalan, a rendszerváltó politikusok ígéreteinek szögesen ellentmondó folyamatként élte meg. Ez különösen azokra igaz, akik tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról vagy rosszul fizetett munkahelyeken rekedtek meg. Az új rendszer azonban nem csak körükben volt népszerűtlen: a kapitalizmust helyeslők aránya drámai módon csökkent 1991 és 2009 között. Ennek a diffúz elégedetlenségnek a politizálódását az egymást követő kormányok szociálpolitikai kedvezmények biztosításával igyekezték meggátolni. Míg a rendszerváltás első évtizedében a viszonylag bőkezű munkanélküli ellátások és a korai nyugdíjba vonulás lehetőségének felkínálása állt ennek a pacifikációs politikának a homlokterében, a második évtizedben a hangsúly áttevődött a bérnövekedés hiányának kompenzálására a családok lakástulajdonhoz jutásának támogatása és a magánfogyasztás fellendítése révén. Ebben a kormányok a nyugati bankokra támaszkodtak, amelyek viszonylag olcsó jelzálogkölcsönöket kínáltak a lakosságnak.

Bár a szociálpolitikai kedvezmények és a fogyasztás mesterséges felpörgetése révén valóban sikerült az elégedetlenségek kirobbanását megakadályozni, a 2000-es évek végére mindkét stratégia kimerült. A korai nyugdíjazás és a magas munkanélküliség lelassította a növekedést és megterhelte az államháztartást, és amikor a globális gazdasági válság elérte Magyarországot, ezek a problémák hirtelen akuttá váltak. A gazdaságra kiváltképp a hitelek elapadása és a nemzeti valuta leértékelődése volt negatív hatással. Ez utóbbi az államadósság és a jelzáloghitelek kamatát (amelyeket svájci frankban és euróban kölcsönöztek a bankok) az egekbe röpítette, ez pedig az államot és több százezer családot lökött adósság-spirálba. Ilyen körülmények között már nem lehetett meggátolni a gazdasági problémák politizálódását. 2009-ben összeomlott a Gyurcsány-kormány, 2010-ben pedig a választók tömegesen átpártoltak a Fideszhez, amely 2002 óta nem volt hatalmon, és így képes volt az elhibázott gazdaságpolitikáért viselt felelősséget a balliberális táborra hárítani.

Mivel a Fidesz látványos felemelkedése egy mára már ismerős történet, itt annak elemzése helyett csupán azt szeretnénk érzékeltetni, hogy ez a „neoliberális kiágyazódás” és az illiberális politika felfutásának tágabb nemzetközi trendjébe illeszkedett. Ennek a trendnek az egyik legmarkánsabb eleme a dolgozók körében terjedő harag és ressentiment a „gyökértelen, nemzetietlen” kozmopolita elitek és a „dologtalan, bűnöző” csoportokkal szemben. Jonathan Friedman (2003) véleményünk szerint találóan mutatja be, hogy a dolgozóknak ez a lázadása egy „kettős” – „vertikális” és a „horizontális” – polarizáció kölcsönhatásának eredménye.

A „vertikális polarizáció” az osztályok közötti polarizáció új dimenzióira utal, amelyek meghökkentő mértékben növelték a kevésbé képzett szellemi és fizikai dolgozók és az elit közötti távolságot. Friedman kiemeli a speciális tudással rendelkező magasan képzett dolgozói csoportok (szakképzett munkások, ügyvédek, könyvelők, vállalati középvezetők stb) szerepét. Míg ez a csoport korábban az „alatta lévő” dolgozókkal – akiktől az életformája nem állt túl távol és akikkel közösen érdekelt volt a jóléti szolgáltatások fenntartásában – volt szolidáris, addig a globalizáció során egyre távolabb sodródott a helyi kulturális és termelési hálózatokba ágyazott sorstársaitól és fokozatosan integrálódott a globális termelési és fogyasztási hálózatok csúcsán álló kozmopolita rétegekbe. Ennek a hosszú történelmi folyamatnak az eredménye egyfajta deszolidarizáció. A kozmopoliták egy neokoloniális gesztussal (Gagyi 2014) leértékelik az „etno-nacionális népet” (Kalb 2018), amely szerintük civilizációs szempontból hátramaradott, egyfajta jobbágymentalitás hatja át és ösztönösen az illiberalizmus felé orientálódik. Ennek a folyamatnak a tükörképe a kevésbé képzett szellemi és fizikai dolgozók deklasszálódása és közösségeik eróziója a dezindusztrializáció és a jóléti állam leépülésének folyományaként.

Magyarországon ez a folyamat legsúlyosabban azokat a városokat érintette, ahol az állami tulajdonú vállalkozásokat bezárták (például a „fém-” és a „cukorvárosokat”), illetve azokat a mezőgazdasági vidékeket, amelyek a leginkább megszenvedték a szovjet exportpiac összeomlását. Kutatásaink során azt tapasztaltuk, hogy a dezindusztrializáció és mezőgazdaság összeomlásának folyamatait az ipari és mezőgazdasági dolgozók az életük feletti kontroll elvesztéseként és általuk ellenőrizhetetlen erőknek való kiszolgáltatottságként élték meg. Másik domináns érzületük a globalizáció gyümölcseit élvező kozmopolita réteggel szembeni ellenérzés, valamint a korábban megbízhatónak tartott politikai elittől szembeni elidegenedés és harag. Erre a jelenségre elsőként David Ost (2006) mutatott rá, aki a lengyel szakszervezeti vezetők és a liberális politikusok közötti szakadékra összpontosít. A Trump- és a Brexit-sokkok nyomán végzett kvalitatív kutatások is arra mutatnak rá, hogy az USA-ban és az Egyesült Királyságban a munkások populizmusa az ipari munkahelyek elvesztésével függ össze, illetve azzal, hogy a dolgozók úgy érzik, a neoliberalizmussal szövetséget kötő politikusok cserbenhagyták őket (Koch 2017; Mcquarrie 2017).

A „horizontális polarizáció” a termelés földrajzi decentralizációjára és azokra a kialakuló kulturális szakadékokra utal, amelyek az egységesként elképzelt nemzeti szolidaritás széteséséhez vezettek. Ahogyan a munkások és a kozmopolita réteg között életmódbeli és értékrendbeli szakadék jön létre, úgy a többletmunkára kényszerülő és a munka világából kieső szubproletariátus között is súrlódás keletkezik. Magyarországon történelmi okokból, továbbá az etnikai szegregációs, diszkriminációs és kirekesztési mechanizmusok továbbélésének és a jóléti juttatások leépítésének következtében a romák sodródtak tömegesen az ipar és a mezőgazdasági leépülése által sújtott térségek margójára a rendszerváltást követő két évtizedben. A „többletnépesség” marginalizációjának negatív következményeit – például a lopások elszaporodását, illetve az állami oktatás színvonalának esését – leginkább a velük egy település(rész)en lakó dolgozók érezték meg.

Ennek a folyamatnak a következménye a „dologtalanokkal”, illetve az őket támogató csoportokkal és politikusokkal szembeni ellenérzések elmélyülése, amely jellemzően az etnikum és a rassz nyelvén fejezi ki a „lentiekkel” és „fentiekkel” szembeni ellenérzést.

A kettős polarizáció így teremt kedvező feltételeket a dolgozók mozgósításához a „gyökértelen, nemzetietlen” kozmopolitákkal és a „dologtalan, bűnöző” népességcsoportokkal szemben. Ennek a mozgósításnak a jellemző formája a társadalmi feszültségből spontán kipattanó, de a jobboldal által meglovagolt és felerősített „morális pánik”, amely Magyarországon kulcsszerepet játszott a „cigánybűnözők” támogatásával vádolt balliberális elit delegitimálásában (Feischmidt és Szombati 2017, Szombati 2018). Hasonló mechanizmusokat figyelhetünk meg a kirekesztő populizmus térnyerésében az Egyesült Államok déli részén, ahol fehér dolgozók azzal vádolták a szövetségi kormányt, hogy a náluk kevésbé méltó feketék és latinók érdekeit helyezi az övék elé (Hochschild 2016).

Míg Magyarországon ennek a mozgalomnak az élére a dolgozókat és az utóparasztságot a romákkal szemben mozgósító Jobbik állt a gazdaságilag hátrányos helyzetű térségekben, az ország egyéb térségeiben a mérsékeltebb Fidesz egy valamivel befogadóbb nacionalizmus zászlaja alatt, az ellenállás és a szolidaritás rituáléin keresztül mozgósított sikeresen a dolgozói becsület helyreállításának és a (balliberális kormány által privatizálni tervezett) közszolgáltatások megvédésének ígéretével. Fontos megjegyezni, hogy a nemzeti szolidaritási sorsközösség helyreállításának nem volt baloldali versenytársa. A szakszervezeti mozgalom súlyosan meggyengült, szétaprózódott, és hiányoztak a szellemi és szervezeti erőforrásai ahhoz, hogy a dolgozók világnézetileg magához tudja vonzani, a Szocialista Párt pedig Gyurcsány Ferenc 2004-es hatalomra jutása után egy harmadikutas programot és stratégiát követett. Ezeknek a tényezőknek az eredménye, hogy a dolgozók 2010-ben a Fideszt választották a szocialistákkal szemben.

Tekintélyelvű visszaágyazás

A történelmi győzelmét követően a Fidesz egy új osztálykompromisszumot hozott tető alá a nemzeti burzsoázia és a transznacionális vállalatok közt. Utóbbiak megtarthatták meghatározó szerepüket a technológia-intenzív ágazatokban, de más ágazatokban a Fidesz az erőviszonyok átrendezésére törekedett. Ehhez a versenyállamban megszokottnál erősebb fúzióra volt szükség a gazdasági és az állami hatalom közt, és új, a tőkefelhalmozást támogató intézkedéseket is be kellett vetni. Ennek az átrendezésnek az eredményeként a multinacionális tőke mellett a nemzeti tőke a korábbinál jobban beépült a hatalmi tömbbe.

Az állam átalakításának ezt a folyamatát máshol a „felhalmozó állam” kiépítéseként jellemeztük (Scheiring 2019). A felhalmozó állam fogalmát először Alan Wolfe (1977) használta a Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a 18. és 19. században, a földtulajdonos osztály és a születő kereskedő és ipari polgárság kompromisszumán alapuló képződményekre. Wolfe fogalmát mi annak a konfliktusos viszonynak az értelmezésére alkalmazzuk, amely a külföldi és hazai tőke, valamint a politikai elitek közti kapcsolatot jellemzi a félperifériás államokban. Magyarország esetében a földtulajdonos osztálynak a nemzeti tőkésosztály felel meg, míg a multinacionális tőke a korai felhalmozó állam kereskedő és ipari burzsoáziájának szerepét játssza el.

A felhalmozó állam azáltal nyújt politikai megoldást a függő fejlődés viszonyai közt jellemző belső feszültségekre, hogy mindkét tőkés frakció számára lehetővé teszi a gyors tőkefelhalmozást. A külföldi tőkének azáltal kedvez, hogy megtartja és tovább fokozza a versenyállam számukra kialakított politikáit, miközben új eszközökkel elégíti ki a hazai tőke és az Orbán körül csoportosuló politikai osztály igényeit. Az új osztálykompromisszum részeként a tőke rövid távú igényeit a jóléti kiadások csökkentésével, a szakszervezetek elnyomásával és a mindkét tőkés frakció számára felkínált közvetlen és közvetett támogatásokkal elégíti ki. A legmeghatározóbb eszközök a következők (részletesebb elemzésért lásd Scheiring 2019):

1. Kliensrendszer a közbeszerzésekben: A Fidesz 2010 után az EU-s forrásoknak egy jelentős részét a hazai tőke javára csoportosította át, a közbeszerzésekhez kapcsolódó korrupció pedig jelentősen megnőtt. A folyamat felügyeletére hivatott európai uniós mechanizmus hiánya lehetővé tette a Fidesz számára, hogy forrásokkal lássa el klienshálozatát és magához kösse a „nemzeti burzsoáziát”.
2. A tulajdonjogokat érintő intézkedések: Olyan eszközök, amelyeket a tulajdonjogok befolyásolására és átszervezésére léptettek életbe (mint például a magánvagyonok állami kisajátítása és újraprivatizálása). Ezek jelentős szerepet játszottak a nemzeti vagyonnak a nemzeti tőkésosztály számára kedvező újraelosztásában, különösen a pénzügyi szektorban.
3. Adócsökkentések: A Fidesz 16%-os egykulcsos jövedelemadót és 9%-os egykulcsos társasági adót vezetett be. Míg az előbbi a felső középosztálynak kedvezett, az utóbbi a hazai és a transznacionális tőkét hozta helyzetbe. A kormány – folytatva elődei gyakorlatát – jelentős adókedvezményekkel támogatja a külföldi vállalatokat. A 30 legnagyobb vállalat effektív adókulcsa 3.6%. Vagyis a Fidesz szép csendben adóparadicsommá változtatta Magyarországot.
4. Megszorítások: Az adócsökkentéseket a kormány a költségvetés egyensúlybahozása érdekében a kiadások megnyirbálásával és az alacsony jövedelmek adójának emelésével ellensúlyozta. A 2011-ben elfogadott új alkotmányba beépítettek egy korlátot, amely tiltja a hiányköltést mindaddig, amíg az államadósság 50% alá nem csökken. A GDP-arányos jóléti kiadásokat a 2009-es 18.2%-ról 14.3%-ra csökkentették 2016-ra, a közegészségügyi kiadások aránya 5.2%-ról 4.8%-ra csökkent, míg oktatásra a korábbi 5.4% helyett már csak a GDP 4.9%-át költi a kormány.
5. Az alacsony képzettségű munka kínálatának növelése: Az oktatási rendszer teljes átalakításának részeként a kormány 18-ról 16 évre csökkentette az iskolakötelezettség felső határát és csökkentette a felsőoktatásra költött állami kiadásokat. Ennek következtében 2010 és 2016 közt 15%-kal csökkent a felsőoktatásba beiratkozók száma.
6. A munka rugalmasságának fokozása: A 2012-es új Munka Törvénykönyve kiüresítette a háromoldalú egyeztetés intézményrendszerét. A Fidesz emellett szigorú sztrájktörvényt vezetett be, amely a közszférában csaknem teljesen ellehetetlenítette sztrájk szervezését. A kormány 2018 decemberében, válaszként a 2010 utáni kivándorlási hullám okozta súlyos munkaerőhiányra, a túlórák felső korlátjának 300-ról 400 órára emelésével módosította a Munka Törvénykönyvét (Gagyi és Gerőcs 2019).

Milyen következményekkel jártak ezek az intézkedések? Bár a külföldi tőke beáramlása összességében drasztikusan visszaesett, a technológia-intenzív termelést folytató transznacionális vállalatok, különösen az autóipar szereplői, további termelőkapacitásokat költöztettek Magyarországra, hogy kihasználják az ország által kínált viszonylag olcsó, rugalmas munkaerőt. Ezek a vállalatok új munkahelyeket teremtettek, amelyek magasabb jövedelmeket biztosítanak mint a hazai tőkés vállalatok. Ugyanakkor ez utóbbiak is kénytelenek voltak emelni a béreket, miután a fiatalabb munkások körében nőtt a kivándorlás Nyugat-Európa irányába. Az egyre súlyosabb munkaerőhiány következtében 2010 és 2017 közt 4.3%-kal nőttek a reálbérek.

Az átlagérték mögött azonban hatalmas eltérések bújnak meg. Míg az alsó 10% valós jövedelme lényegében nem változott, a felső 10% jövedelme jelentősen emelkedett (Hcso 2018). A dolgozó szegények (a medián bér 60%-ánál kevesebbet keresők) száma 2010 és 2017 között 6.8%-kal nőtt, ami az egyik legjelentősebb növekmény az egész EU-ban. Az egyenlőtlenségek növekedéséhez közvetlen módon járult hozzá a kormány által folytatott politika. 2009 és 2017 közt a lakosság alsó 40%-ának társadalmi jövedelme 6-12%-kal csökkent, míg a felső 10%-nak jutó társadalmi jövedelem 42%-kal nőtt. A számok világosan mutatják, hogy az elszegényedett népesség társadalmi reprodukciójának támogatását a Fidesz nem gondolja feladatának. Mindeközben a túlóratörvény világosan megmutatta, hogy a regnáló elit a tőke érdekeit a dolgozóké elé helyezi.

Noha a rezsimhez kötődő burzsoázia mesés meggazdagodása miatt érzett düh alkalmanként a felszínre tört, ez a harag mindeddig nem vert éket abba az osztályokon átívelő (a dolgozók, a polgárság és a nemzeti burzsoázia csoportjait összekötő) szövetségbe, amely a Fideszt hatalomra juttatta.

Noha a kormánypárt dolgozói támogatása időszakonként csökken (ennek lehettünk tanúi a túlóratörvény bejelentését követő rövid időszakban), a Fidesznek eddig rendre sikerült ezt a támogatás visszanyernie.

A nemzeti burzsoázia meggazdagodása által keltett ellenérzéseket részben az – elmúlt pár évben – emelkedő reálbérek tartották féken. Vidéki munkásokkal készített interjúink során világossá vált, hogy a dolgozók különbséget tesznek a Fidesz és a balliberális kormányok gazdasági teljesítménye között. Saját tapasztalataik egybevágnak a kormánypárt vezetőinek azon állításával, miszerint a Fidesz az össztársadalmi érdeket szem előtt tartva kormányoz, még akkor is, ha az is világos számukra, hogy a csúcson lévők különleges elbánásban részesülnek. A történeti emlékezet ugyancsak lehetővé teszi az elit előjogainak normalizálását. Végső soron a szocialista nómenklatúra is exkluzív előjogokat élvezett az államszocializmus idején.

Ez az érvelés mégsem ad magyarázatot a rendszerellenes mozgósítás hiányára a szegények körében (akik az az új rezsim nyilvánvaló vesztesei). Ahogyan arra sem kínál magyarázatot, miért nem kísérte széleskörű dolgozói ellenállás a túlóratörvény elfogadását. Állításunk az, hogy a kudarcok megértéséhez az uralkodó párt „tekintélyelvű visszaágyazáson” alapuló stratégiájára kell összpontosítanunk. Az átfogó stratégia jogi-intézményi és adminisztratív-kényszerítő eszközöket egyaránt magában foglal, amelyekkel az új felhalmozó stratégiával szükségszerűen együttjáró elégedetlenség politikai kifejeződését igyekszik megakadályozni. A stratégiának ezt a részét „megelőző elnyomásnak” nevezzük. A rezsim mindeközben arra is kísérletet tesz, hogy a dolgozók körében megalapozza legitimitását. A stratégiának ezt a részét „tekintélyelvű populizmusnak” nevezzük. A továbbiakban röviden kifejtjük, mit is értünk ezeken.

A „megelőző elnyomás” stratégiájára elegendő címszavakban utalnunk, hisz ezek már jól ismertek itthon. Gondolunk itt a politikai intézményrendszer elfoglalására és a fékek és ellensúlyok kiiktatására, a közvetlen demokrácia intézményeinek leépítésére, a végrehajtó hatalomnak egy a miniszterelnök személye körül szerveződő szűk csoport kezében összpontosítására; a média fokozatos elfoglalására, a nyilvánosság refeudalizálására és egy központosított propagandagépezet kialakítására; a választási szabályok átírására és az ellenzéki pártok és politikus önkényes megbírságolására; a szegény választópolgároknak a helyi polgármesterek által irányított és hatalmi brókerek által működtetett klientúra-hálózatokba integrálására; a kritikus civil társadalmi szervezetek stigmatizációjára és vegzálására, valamint kormányhű civil szervezetek létrehozására; a szakszervezetek pénzügyi mozgásterének és jogi lehetőségeinek jelentős korlátozására. Ezek az eszközök együttesen hatékonyan akadályozzák a tőkefelhalmozás vesztesei sérelmeinek artikulációját, a sérelmek közvetítését és társadalmi programmá formálását.

A megelőző elnyomás ugyanakkor csak a Fidesz stratégiájának egyik eleme. A kormánypárt egy olyan tekintélyelvű populista stratégiára is hagyatkozik, amely az emberek mindennapi problémáit olyan diskurzusokba ágyazza, amelyek szisztematikusan a jobboldal politikái és osztálystratégiái mellé sorakoztatja fel őket” (Hall 1979: 20). Erre jó példa a miniszterelnök által bemutatott 7 pontos „családvédelmi program”, amely a társadalmi reprodukcióhoz kötődő problémák közül szinte kizárólag a termékenységre koncentrál – ezáltal a homályba vonva egy sor egyéb problémát mint például a külföldre szakadt apák és anyák és az otthon maradt családtagok közötti kapcsolatokban keletkező feszültséget és hiányt, továbbá annak a társadalmi közegre gyakorolt hatásait – de az anyaság felértékelése révén mégis széleskörű elismerést generál a „családbarát” kormány számára. Mindezt oly módon teszi, hogy az összhangban álljon a kormányzás általános elvre emelt szociáldarwinista logikájával, amely a társadalmi elismerést és az anyagi támogatást kizárólag a népesség gazdaságilag produktív és biológiailag reproduktív tagjai számára biztosítja, miközben ugyanezt megvonja az „érdemtelenektől”: az egyedülálló anyáktól, fogyatékos emberektől, munkanélküliektől stb.

Ugyanezt a furfangos stratégiát követte a kormány másik igen népszerű programja: a központi forrásból finanszírozott, de helyben irányított közmunka-program, amelyet azzal a céllal hoztak létre, hogy a válságrégiókban biztosítsa a munkaerőpiacról kiszorult szegények megélhetését. De tette ezt oly módon, hogy az „engedetlen” (cigány) népesség fölötti kontrollt egyúttal (a polgármesterek segítségével) helyreállítja, ezáltal lehetővé téve, hogy a kormánypárt a balliberális kormányzás során megbomló rend helyreállítójának szerepébe léphessen (Szombati 2018). És úgy, hogy a családpolitikával összhangban a „munkaalapú társadalom” építésében segédszerepet játszó közmunkásokat az elismerés és támogatás rendjébe csak részlegesen integrálja, miközben a nemzeti közösség felé fennálló kötelességeiket megtagadó „dologtalanokat” stigmatizálja és kizárja.

A harmadik tekintélyelvű populista stratégia, amely kulcsszerepet játszotta a Fidesz kormányzásának legitimálásában a déli határ „megvédése” volt az „illegális” bevándorlókkal szemben. A határkerítés a „civilizáció” és a „barbárság” közötti szimbolikus különbségtétel felállításával a miniszterelnököt az Európát védelmező keresztes hadjárat vezetőjének szerepébe helyezte. A szent háború természetesen nemzeti egységért kiáltott, és ezen felül alkalmat kínált a szükséghelyzet kezeléséhez kívánatos különleges jogrend felállításához. A hatodik alkotmánymódosítás lehetőséget teremt arra, hogy a kormány terrortámadás veszélye esetén veszélyhelyzetet hirdessen ki és rendkívüli intézkedéseket foganatosítson. Emellett a rendkívül népszerű határkerítés és az ezt övező védelmi diskurzus a belpolitkai feszültségeket (mint az Orbán-Simicska háborút, a klientúraépítést szolgáló földprivatizációt, az egészségügy krónikus alulfinanszírozottságát) a politika partvonalára sodorta és ezáltal is jelentősen hozzájárult a Fidesz 2018-as újraválasztásához.

Míg a magyarok többsége kritikusan szemléli azokat a tendenciákat, amelyeket mi a felhalmozó állam keretében tárgyaltunk, a fent tárgyalt politikák széles rétegek számára tették kívánatossá vagy legalább elviselhetővé Orbán uralmát. Ez hatványozottan igaz a dolgozókra. Az állam jóléti szegmensének term(el)ékenység-elvű átalakítása találkozott a „keményen dolgozó” rétegek elvárásaival, amelyek „dologtalan, tolvaj cigányok” és „hazaáruló liberális elitek” szorításában érezték magukat.

Miután a Fidesz a szolidaritást szociáldarwinista alapokon – a „hasznos” népességet a „haszontalannal” szembeállítva – fogalmazta újra, az egész ország számára ajánlotta fel óvó karját a bevándorlás, kiváltképp az iszlám világból érkező bevándorlás veszélyével szemben.

Ez a lépés lehetővé tette Orbán számára, hogy immáron az egész „nemzeti közösség” védelmezőjeként lépjen fel. Ez a politika az államot tette a társadalmi átalakulás központi szereplőjévé – a technokrata-liberális államot egy szuverén, ideológiailag elkötelezett, voluntarista állammal helyettesítve. És ami szintén lényeges, mindezt egy vagy-vagy választásként – neoliberalizmus vagy etno-nacionalizmus: tessék választani! – tálalta, ezáltal még inkább megnehezítve az ellenzék dolgát abban, hogy elkerülje a korábbi politikával való azonosítás csapdáját.

Következtetések

Elemzésünk egy hosszú válasz a cikkünk elején feltett rövid kérdésre: mivel magyarázható a túlóratörvény elleni tüntetéshullám kudarca és a baloldali politika válsága? Mielőtt összefoglalnánk az elemzés tanulságait, úgy véljük először érdemes kiemelünk néhány olyan tényezőt, amelyek nem politikai-gazdaságtani jellegűek, hanem inkább a szervezettség problémaköréhez sorolhatók.

A túlóratörvény elleni tüntetések kitörését követően minden ellenzéki párt részéről látható volt a szándék az ügy felkarolására és meglovagolására. Ugyanakkor a szakszervezetek és a baloldali pártok szűkös erőforrásai nem tették lehetővé a mozgalmi lendületben tartását. A szakszervezeti vezetők többsége most ismerkedik azzal a harciasabb, aktivista működésmóddal, amely meghaladja szocializációjuk bürokratikus kultúráját. A szakszervezeti mozgalom ezen felül széttöredezett és megosztott. A munkaügyi konfliktusok jelentős része üzemi szinten történik, a cégeknél zajló bértárgyalásokba ritkán kapcsolódnak be az iparági szervezetek. Emellett jelentős eltérés mutatkozik a szakszervezeti lefedettség tekintetében a külföldi tulajdonú gyárak és a hazai tőkésosztály által birtokolt vállalkozások viszonylatában.

Miközben a külföldi tulajdonú gyáregységekben működő szakszervezetek az utóbbi egy-két évben több sikeres sztrájkot is szerveztek, addig a hazai vállalkozásokban működőek nem tudták kihasználni a munkahelyi szervezkedés számára egyébként kedvező munkaerőpiaci helyzetet. A két csoport közötti szakadék ad magyarázatot az egységes országos szakszervezeti mozgalom, és a dolgozói érdekek szisztematikus politikai képviseletének hiányára.

A szakszervezetek emellett az osztálypolitizálás szimbolikus aspektusait is sokszor figyelmen kívül hagyták: nem fordítottak kellő figyelmet politikai oktatásra, kutatásra és más olyan tevékenységre, ami hozzájárulhatna a dolgozók politikai identitásának megerősítéséhez. (Ez természetesen gyenge pénzügyi helyzetükből is következik, de nem kizárólag abból fakad.) Egyetlen tüntetés nem pótolhatja a baloldali kultúra felépítésének évtizedes hiányát.

Ha a szakszervezetek kudarcot vallottak, akkor a baloldali politikai erőkről ez kétszeresen is elmondható. A Magyar Szocialista Párt a rendszerváltás után nem fektetett kellő energiát a dolgozók illetve egy tágabb baloldali politikai kultúra megszervezésébe és fenntartásába. A szocialista állampárt utódjaként az MSZP egy olyan szervezeti kultúrát örökölt, amely a párt létezését készpénznek vette. A pártelit, követve az angol munkáspárti Tony Blair példáját, fokozatosan a médiapolitizálás felé fordult. Emellett, ahogy azt már korábban említettük, az MSZP a neoliberalizmus ideológiáját is magáévá tette. 2010 után a túlélési vágy egyes pártvezetőket megbénított, míg mások a Fidesszel való tartós együttélésre rendezkedtek be, ahelyett, hogy maradék energiáikat az egyre inkább vergődő párt megújításába fektették volna. Ezek együttesen vezettek a legutóbbi EP-választási fiaskóhoz. Számunkra úgy tűnik, hogy az MSZP ebből a gödörből már nem fog tudni kimászni, bár még egy ideig elvegetálhat.

A Lehet Más a Politikának megvolt a lehetősége a szocialisták által hagyott politikai űr betöltésére. Ám a párttagság ezt nem támogatta, az MSZP-től és a Fidesztől való egyenlő távolság megtartására kényszerítve a pártvezetést. Ez a köztes pozíció sokakban azt az érzést keltette, hogy az LMP hallgatólagosan támogatja a Fidesz politikáját – és ez a látszat a Fidesz jobbra tolódásával és a tekintélyelvű politizálás előretörésével párhuzamosan egyre tarthatatlanabbá vált. Az LMP-vel 2012-ben szakító Párbeszéd Magyarországért vezetői új pártjukat egyértelműen a baloldalra pozícionálták. Azonban ők sem fordítottak kellő figyelmet a közösségépítésre, ehelyett inkább a párt rövid távú túlélését biztosító szövetségépítésre koncentráltak. A Párbeszéd tagjai között továbbra is vannak népszerű politikusok mind a parlamentben, mind pedig fontos új önkormányzati pozíciókban. Az önkormányzati választások talán az utolsó esélyt adták egy életképes zöld-baloldali politikai formáció megszervezésére. Ugyanakkor az ellenzéken belüli erőviszonyok tartósan átrendeződtek, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció megszilárdította az ellenzéken belüli vezető szerepét, őket követi szorosan a szintén vezető szerepre aspiráló Momentum. Bár mindkét utóbbi formáció politikai stratégiájában érezhető az elitista piaci fundamentalizmussal való szakítás igénye, ám egyelőre nyílt kérdés, hogy mekkora sikerrel járhat a liberalizmusnak ez az emberarcú újracsomagolása.

Összességében elmondható, hogy ezen pártok egyike sem volt képes életet lehelni a baloldalba. A mozgósítási akciók és az alulról szerveződő kezdeményezések hiánya részben magyarázatot ad arra, hogy az olyan események mint a túlóratörvény elleni tiltakozások miért nem szolgálhattak ugródeszkaként egy a munka pártját fogó baloldali alternatíva felépítéséhez. Az önkormányzati választások azt mutatták, hogy a legnagyobb városokban, leginkább a fővárosban továbbra is jelentős tartalékai vannak az ellenzéknek és a baloldalnak. A civil új baloldal bekapcsolódása az önkormányzati kampányba szintén előrelépés volt. Az előválasztás és az új főpolgármester átélhető progresszivizmusa szintén energetizálta az ellenzéki szavazókat. Ugyanakkor a fővároson kívül továbbra sem látszanak a baloldali politizálás társadalmi gyökerei. A baloldal nagyobb bajban van, mint az ellenzék.

Noha ezek a szervezeti tényezők már önmagukban is súlyosak, a tágabb környezet és az autoriter politika egy ennél is súlyosabb strukturális csapdát állít a baloldali politika elé. Ahogy azt már bemutattuk, Orbán tekintélyelvű visszaágyazási stratégiájának egyik kulcseleme a megelőző elnyomás, és ezt az eszközt a kormánypárt egyre bátrabban használja. Itt elsősorban természetesen az Állami Számvevőszék által a Jobbikra és a Párbeszédre kiszabott súlyos pénzbírságokat emelnénk ki, amelyekkel mindkét pártot sikeresen lehetetlenítették el anyagilag, csökkentve a választási esélyeiket. A Jobbik EP-választási kudarca rámutat arra, hogy a Fidesz (amelynek médiabirodalma teret kínál a Jobbikból tavaly kivált szélsőjobboldali Mi Hazánk Mozgalomnak) képes egy mégoly jól szervezett politikai erő megsemmisítésére.

Orbán tekintélyelvű visszaágyazási stratégiájának másik eleme, az általunk tekintélyelvű populizmusként meghatározott eszközrendszer elsődleges célja a Fidesz politikájának legitimációja. Rámutattunk, hogy a kormány család- és közmunka-programja valós problémák orvoslását tűzi célul, de oly módon, hogy az más problémákat homályba fedjen és egyúttal legitimálja a szociáldarwinista kormányzást, amely kizárólag az „érdemes” polgárok számára biztosít elismerést és támogatást, és amely ily módon kényszeríti az állampolgárokat az egyre szűkösebben rendelkezésre álló közjavakért folytatott versenyre. A jóléti megszorítást a megbélyegzés mikropolitikájával vegyítő „felülről folytatott osztályharcot” egy az egész nemzeti közösséget egységbe kovácsoló etno-nacionalista külpolitika egészíti ki. Ennek legfontosabb jelképe a déli határkerítés, amelynek felhúzásával Orbán a keresztény Európa és Magyarország védelmezőjeként állíthatta be magát. Ez a kombináció sikeresen tartja (mások mellett) a Fidesz táborában a dolgozók széles csoportjait.

Az a családpolitikában és a munkapolitikában testet öltő narratíva, miszerint az újonnan felépülő állam visszaállítja a munka becsületét és szavatolja az „érdemes” polgárok biztonságát a deprivált lakosság mindennapi tapasztalataiból és érzelmi világából építkezik, és egyúttal kihasználja a globalizációból profitáló városi rétegekkel és a még távolabbi nagyvárosokban élő liberális elitekkel szembeni ellenérzéseik. Elemzésünkben igyekeztünk rámutatni arra, hogy ez a fajta periferikus plebejus nacionalizmus a gyarapodó globális városok és a dezindusztrializáció és a mezőgazdaság összeomlása által sújtott hagyományos térségek közötti növekvő szakadékból táplálkozik.

Az „érdemtelenekkel” és a velük szolidáris „kozmopolitákkal” szemben tudatosan táplált ressentiment azonban homályba fedi azt a tényt, hogy ez az új, igazságosnak beállított magyar állam nem tesz érdemi kísérletet ezen strukturális szakadék csökkentésére (a fejlesztéspolitika eszközein keresztül), illetve nem nyújt érdemi segítséget az egyéni sorsuk javításáért küzdő állampolgárok számára ezen szakadékok átugrásában (a társadalmi mobilitás előre mozdításával).

Orbán csupán fizikai biztonságot és minimális szociális védelmet kínál a „periféria perifériáján” élők számára. És bár ez nem sok, de még így is több mint amit liberális elődjei tettek ezekért az emberekért.

Az európai parlamenti választások tovább erősítették azt a tendenciát, hogy a jobboldali populista nacionalisták egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a deprivált vidékeken élő (korábban a szociáldemokraták táborát erősítő) dolgozók szavazataiból, miközben a nagyvárosi szavazatok jelentős részét a zöld és liberális pártok szerzik meg. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a baloldal sikeresebben küzd pozíciói megtartásáért Skandináviában, illetve még tartja magát néhány dél-európai bástyában. És bár a liberalizmus új hulláma sikeresen tartóztatta fel a jobboldali hullámot a magországokban, ugyanezt nehéz elképzelni egy olyan országban, ahol a vidéki lakosság körében a mai napig erős a liberalizmussal szembeni ellenérzés. A nemzetközi kozmopoliták és a társadalmi protekcionisták közötti erősödő törésvonal azt a csapdahelyzetet hozza magával, amit Szalai Erzsébet is megírt, mégpedig hogy a baloldal ellenfele a jobboldali kapitalizmus- és liberalizmus kritika, amivel szemben egyre nehezebb baloldali többséget konstruálni.

Ahogy az önkormányzati választások utáni lelkesedés közepette írtuk, szép, hogy az ellenzék visszahódította Budapestet és néhány vidéki nagyvárost, ám a közepes vidéki iparvárosok többsége, amelyek korábban a baloldal országos hálózatának gerincét adták, fideszes irányítás alatt maradt. A Fidesz vesztett szavazatokat a dolgozók körében, ám nem eleget. Ha a német gazdaság lassulása tovább folytatódik, akkor ez a német ipar magyarországi bázisait is érzékenyen fogja érinteni és tömeges elbocsátások is elképzelhetőek. Ez lehetőséget teremthet arra, hogy az ellenzék további szavazókat szakítson le a Fideszről. Ezeket a dolgozókat ugyanakkor nem lehet ugyanazzal a stratégiával megszólítani mint amivel a legnagyobb városok urbánus rétegeit visszanyerte az ellenzék. Ha ez utóbbi értékvilága, a rendszerváltás nyerteseinek nyelve újra felülkerekedne az ellenzéki oldalon – amire a Momentum és DK megerősödése utalhat –, akkor nagyon nehéz lesz a cikkben vázolt strukturális csapdából kilépni, és a jobboldali hegemónia tartósan konzerválódhat Magyarországon.

Hivatkozások

Antal, A (2019) Orbán bárkája. Budapest: Noran-Libro Kiadó.

Drahokoupil, J (2008) The rise of the competition state in the Visegrád Four: Internationalization of the state as a local project. In: van Apeldoorn, B., Drahokoupil, J. and Horn, L. (eds.) From Lisbon to Lisbon: Contradictions and limits of neoliberal European governance. Basingstoke: Palgrave.

Éber, MÁ, Gagyi, Á, Gerőcs, T és Jelinek, C (2019) 2008–2018: Válság és hegemónia Magyarországon. Fordulat 2019(26).

Fabry, A (2019) The Political Economy of Hungary: From State Capitalism to Authoritarian Neoliberalism. London: Palgrave Pivot.

Feischmidt, M és Szombati, K (2017) Understanding the rise of the far right from a local perspective: Structural and cultural conditions of ethno-traditionalist inclusion and racial exclusion in rural Hungary. Identities 24(3): 313-331.

Friedman, J (ed) (2003) Globalization, the State, and Violence. Walnut Creek: AltaMira Press.

Gagyi, Á (2014) Az antipopulizmus, mint a rendszerváltás szimbolikus eleme. Fordulat 21(6): 298-316.

Gagyi, Á és Gerőcs, T (2019) The Political Economy of Hungary’s New „Slave Law”, Lefteast blog, criticatac.ro, 1 January 2019.

Hall, S (1979) The great moving right show. Marxism Today 23(1): 14-20.

Hochschild, AR (2016) Strangers in Their Own Land: Anger and Mourning on the American Right: New Press.

Kalb, D (2018) Upscaling Illiberalism: Class, Contradiction, and the Rise of the Populist Right in Post-socialist Central Europe. Fudan Journal of the Humanities and Social Sciences 11(3): 303–321.

Koch, I (2017) What’s in a vote? Brexit beyond culture wars. American Ethnologist 44(2): 225-230.

McQuarrie, M (2017) The revolt of the Rust Belt: place and politics in the age of anger. The British Journal of Sociology 68(S1): S120-S152.

Ost, D (2006) The Defeat of Solidarity: Anger and Politics in Postcommunist Europe. New York: Cornell University Press.

Pogátsa, Z (2016) Magyarország politikai gazdaságtana – Az északi modell esélyei. Budapest: Osiris Kiadó.

Polányi, K (2004[1944]) A nagy átalakulás. Budapest: Napvilág.

Scheiring, G (2016) Sustaining Democracy in an Era of Dependent Financialization: Karl Polanyi’s Perspectives on the Politics of Finance. Intersections: East European Journal of Society and Politics 2(2): 84.

Scheiring, G (2019) Egy demokrácia halála: Az autoriter kapitalizmus és a felhalmozó állam felemelkedése Magyarországon. Budapest: Napvilág.

Sebők, M (2019) Paradigmák fogságában: elitek és ideológiák a magyar pénzügyi kapitalizmusban. Budapest: Napvilág.

Szalai, E (2001) Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest: Aula Kiadó.

Szombati, K (2018) The Revolt of the Provinces: Anti-Gypsyism and Right-Wing Politics in Hungary. New York and Oxford: Berghahn Books.