Bizonyosak lehetünk benne, hogy egy adatfelvétel vonatkozó kérdésére a válaszadók a 2019. évi voksolásokat – önkormányzatit és EP-megmérettetést – tekintenék az esztendő legfontosabb eseményeinek. Utóbbival megkezdődött, és egyelőre lezártnak tekinthető az ellenzéki átrendeződés is. Egyelőre sem Nagy-Britanniában, sem a kontinentális Európában nem látszanak a választói keresletek az új baloldali kínálatra, és a várakozásnak megfelelően nálunk sem az intézményesült újbaloldal ideje jött el, számos ehelyütt nem részletezendő ok miatt a liberális Momentum, illetve a balközép Demokratikus Koalíció képezi pártszinten az ellenzék centrumát. Ez utóbbit óvatosan írjuk le, mert az ellenzékiek támogatottságának aránya nem indokolja a „centrum” kifejezést. Viszont minden bizonnyal a már ismert pártokkal megy neki az ellenzék 2022-nek.
A 2019-es évben az önkormányzati választáson létrejött a kvázi kétpártrendszerű versenyhelyzet, azaz a kormánypártival egy ellenzéki állt szemben. Számos szempont ellenére is a Fidesszel és/vagy Orbán Viktorral kapcsolatos protestszavazásról beszélhetünk, mely megállapítás egyelőre inkább a kormányzó párt jövőjére nézve lehet súlyosabb.
Az önkormányzati választások győztes ellenzéki formációit viszont nem lehet „technikai koalícióknak” nevezni, pedig feladatukat tekintve akár helytálló is lehetne a kifejezés. Esetükben nem egy katonai értelemben fegyelmezett politikai közösség próbál meg szakpolitikai teljesítményt felmutatni, mint azt a Fidesz-KDNP kapcsán láthatjuk. Ez jól látszik abból is, hogy szemben az egypárti struktúrákkal, vannak súrlódások, legyen szó személyi kérdésekről vagy éppen szakpolitikai mikéntekről. Sokan – érthető módon leginkább a kormánypárti nyilvánosságban – úgy tesznek, mintha ez nem lenne a normális politika normális része. Nyilván egy társadalmi szereplőkkel történő egyeztetésre igényt nem tartó, így (köz)politikai értelemben előzetes visszacsatolások nélkül működő kormányzat(i felfogás) – melynek valós működéséről és belső hatalmi viszonyainak aggregálásáról az ellenzékbírálatból „életműveket” felépítő jobboldali/fideszes nagyonmegmondóknak sincs tényleges tudása (nem is igénylik) – nem ismeri az egyet nem értés, majd utána a megállapodás logikáját. Nem is nekik játszanak az új lokális kormányzók, hanem a választóknak, akik a (köz)politikai kudarcok megelőzését egyelőre fontosabbnak tarthatják, minthogy különböző ellenzéki egyeztetéseket hogyan kereteznek a kormánypárti médiumok.
Az új lokális kormányzóknak biztosított türelmi idő ellenére ugyanakkor, 9 évnyi „ilyen” ellenzéki teljesítmény után a kormányzóképesség bizonyítására politikai értelemben nem lesz elegendő idő. Azaz hamarosan kell teljesíteni. Ennek súlyát éreznie kell a kampányban szocializálódott, sokszínű szereplőkből álló közegeknek is. Ehhez utóbbiaknak továbbra is egységet kell mutatniuk.
Már eddig is nyilvánvalóvá vált, hogy a választások után is maradnak olyan törésvonalak a DK és a Momentum, vagy éppen az MSZP és az LMP között, illetve az MSZP és mindenki más között, amelyek ilyen rövid távon nem áthidalhatóak. Fura lenne, ha nem így lenne.
A nyilvánossá vált belső harcok viszont tisztíthatják a jövőben a terepet, és a cselekvőképesség benyomását erősíthetik. Ezzel pedig lassan kialakulhat a hitelességnek a kormánypártoktól független definíciója. A normaszintű vagy szimbolikus politikai kérdésekben képviselt álláspontok viszonylag gyorsan tisztázhatják ugyanis azokat az ellentéteket, amelyek egy későbbi együttműködést akadályozhatnának. Ez ma még hátránynak is tűnhet, később viszont hozzájárulhat egy következő választásokra készülő együttműködés belső összetartásához.
Előremutató, hogy az egymás közötti ügyek intézésére vonatkozó átláthatóságban már léteznek intézményes protokollok az ellenzéki oldalon. Ezen a téren igényesebb és sikeresebb is volt az ellenzék őszre fordulva, mint addig bármikor. Aztán az is játszik, hogy manapság egy tanácsadói szerződéshez vagy egy közbeszerzés dokumentációjához könnyebben lehet majd hozzájutni az ellenzék által vezetett településeken, mint bármikor a rendszerváltás óta – legalábbis reméljük.
A jövőben a választások után felpörgött politikai vitáknak végre nem az lehet a haszna, hogy a városainkat felvértezzük egy nem létező migrációs nyomásra, hanem azzal foglalkozunk, ami valóban meghatározhatja a hétköznapjaink minőségét.
Ahogyan 2015 nyarán, a menekült- és migrációs válság közepette a Fidesz saját támogatottságára nézve eredményesen változtatta meg a politika értelmezési tartományát, úgy ez már nem érvényes 2019 végére. Mindebből nem következik, hogy a Fidesz-tábor dezintegratív állapotba kerülne – a vezér integrálja továbbra is – annyi azonban mindenképpen, hogy a héjszavazók megtartásához az eddigi politikai értelmezések nem elégségesek. Hogy a migrációs keret üresedik, azt az MTVA hírszerkesztői fogják utoljára észrevenni, de majd nekik is szólnak egyszer.
Az utóbbi hetekből viszont kiviláglott, hogy a kormányzati konszenzusorientáltság egy készülő konfliktus előfeltétele. Október 13 után kérdés volt, képes-e (kíván-e) egy konfliktusra szocializált politikai üzem konszolidálódni (jelentsen ez bármit, mondjuk úgy, együttműködni). Egyelőre a kormányzati kommunikációban nem látszik a szándék, hogy ezzel a bizalomgerjesztő stratégiával élnének.
Direkt nem követtük elemzésünkben azt az utat, hogy a 2019-es részév-értékelésünkben és rövidtávú előre tekintésünkben az ellenzék pártpolitikai jövőjével vagy az országgyűlési munkára vonatkozó viszonyával foglalkozzunk a „pofa be” szigorítás tükrében. Megjegyezzük azért, hogy szerintünk a parlamentben továbbra is van értelme politizálni (már csak azért is, mert nem egy, és nem kettő parlamenti felszólalással sikerült ebben az évben is „megmozgatni” a fideszes többség kormányzóképességének imázsát).
2019-cel egy lassan 10 éves korszak új szakasza indult el. Ez, amilyen közhelyes állítás, olyan sok várakozással és bizonytalansággal teli. A szerzők csak arra tettek kísérletet, hogy előbbi beteljesítésének maximalizálása, illetve utóbbi minimalizálása kapcsán tegyenek pár megjegyzést.
