Bolívia az egyetlen olyan latin-amerikai ország, ahol az őslakosok többségben vannak, ennek ellenére az októberben legalábbis kétséges tisztaságú választáson újraválasztott, majd lemondásra kényszerített bolíviai Evo Morales volt az első őslakos elnök. Morales egy hatalmas, utcai harcokban („Háború a vízért”) megedződött társadalmi mozgalom vezetőjeként jutott az elnöki székbe 2005-ben, a MAS (Movimiento Al Socialismo – Mozgalom a Szocializmushoz) párt színeiben. Bolíviában a szocialista és őslakos kozmológiák, életformák egyfajta kombinációjából kialakult forradalmi kísérlet a világ egyik legprogresszívebb alkotmányának megteremtéséhez vezetett. Radikális társadalmi átalakulást ígért, és részben hozott is. Ennek a folyamatnak egy szakasza most lezárult.
Latin-Amerika „forró őszét” nem lehetséges attól a szereptől függetlenül megérteni, amit a térség országai az USA „hátsó udvaraként”, szuverenitásukért folytonosan küzdve, a helyi elitek és globális nagytőkés szövetségeseik ellenében vívnak, nagy mértékben kiszolgáltatva a domináns globális szereplők ideológiái, a nyersanyagok világpiaci ára és egyéb változók mellett alakuló geopolitikai környezetnek. Bolívia, mint a világ legnagyobb lítiumlelőhelye geopolitikai szempontból semmiképpen nem elhanyagolható. Evo Morales Kínával kötendő üzletei bizonyára nem nyerték el az USA tetszését.
Ahogyan Chiléről szóló cikkemben is írtam, a latin-amerikai helyzet megértéséhez „egyszerre kell látni és ismerni a helyi politikai konjunktúrát, a belföldi hatalmi harcokat és a nagy játékosok geopolitikai érdekeit. A komplex összefüggések felismerése legfőképpen azért szükséges, hogy lehetőség nyíljon a konkrét kritikára és szolidaritásra azokkal a társadalmi és politikai erőkkel, amelyek a szabadság és a méltóság feltételeit igyekeznek megteremteni.”
Bolívia többnemzetiségű projektje
A társadalmi mozgalomnak, amely Morales pártjának bázisát képezi, először sikerült Latin-Amerikában az őslakosok marginalizációja és kizsákmányolása, illetve a bányászok kizsákmányolása elleni küzdelmet egy átfogó dekolonizációs politikai álláspont és gyakorlat köré szerveznie.
Morales elnöksége alatt Latin-Amerika második legszegényebb országa a leggyorsabb növekedési rátát mutatta, miközben a mélyszegénység felszámolásában, ami elsősorban az őslakosokat érintette, elképesztő sikereket ért el.
Politikája megteremtette a feltételeit az őslakos etnikumok és kultúrák elismerésének. A régi elitek legnagyobb megrökönyödésére őslakosok korábban elképzelhetetlen tereket foglaltak el, megjelentek a bevásárlóközpontokban, a kulturális és politikai intézmények élén. A mozgalom (vagy mozgalmak) győzelme és Evo Morales elnöksége teremtette meg a lehetőségét annak, hogy új szervezetek, mozgalmak és forradalmi ideológiák, utópiák (Buen Vivir) jöjjenek létre, amelyek kritikusak a hatalommal szemben, Morales szerepével szemben is akinek, személye ugyanakkor időközben az őslakos és dekolonizációs küzdelmek egyik szimbólumává vált.
Bolívia 2009-ben elfogadott Többnemzetiségű Alkotmánya egyike a világ legprogresszívebb alkotmányainak. Az állam hivatalosan több nemzetiségűként van elismerve, és a természet mint jogalany jelenik meg, aminek védelmében így pert lehet indítani, megnyitva a lehetőségét annak, hogy a természet saját jogon követeljen a bíróságokon. Ennek az alkotmánynak az elfogadása a mozgalom és az őslakos népesség győzelme.
Evo Morales bukásához közvetlenül az vezetett, hogy egyik legnagyobb győzelmét, a Többnemzetiségű Alkotmányt árulta el. Az alkotmány ugyanis csak kétszeri újraválasztást engedélyezett Bolívia elnökének. Annak érdekében, hogy „legálisan” újra indulhasson, 2016-ban népszavazást írt ki arra vonatkozóan, hogy újra elindulhat-e az elnöki székért. Nem sokkal, de elbukott. Ennek ellenére újraindult a Legfelsőbb Bíróság engedélyével (ez azt mondta ki, hogy Moralesnek éppen olyan joga van elindulni mint bárki másnak, hiszen minden nagykorú bolíviai polgár választhat és választható), és megnyerte a választásokat.
Az óriási politikai hiba azonban előbb-utóbb meg kellett, hogy bosszulja magát. Az idei októberi választások tisztasága minimum kétséges volt: gyanús körülmények közt hirdették ki Morales első körös győzelmét, miközben félő volt, hogy a második körben – ahol már koncentrálódhattak volna az ellene leadott szavazatok – elveszíti a választásokat. A tiltakozások a választás körüli furcsaságokkal vették kezdetüket.
A fehér istenek visszatérnek
Annak ellenére, hogy számos társadalmi mozgalom és bolíviai (a populáris szektorokból is) ment ki az utcára, hogy szembeszálljon Morales hatalmának egyre látványosabb megszilárdításával, az őslakos – szocialista projektet megpuccsolták, ez akkor is így van, ha az októberi választások nem voltak tiszták, és akkor is, ha a katonaság nem bombázta az elnöki palotát. November 10-én, Bolívia-szerte zajló tüntetéseken felbátorodva a hadsereg főparancsnoka azt javasolta Moralesnek, hogy mondjon le. Mielőtt a helyzet idáig fajult volna, Morales felajánlotta új választások kiírását is. Előző, legitim mandátuma pedig csak januárban járt volna le. Az elnök a hadsereg kérésnek eleget tett.
Beszédes, hogy a lemondáshoz vezető fejlemények leglátványosabb előzményei a rendőri felkelések voltak, amelyek ugyan már követeltek halálos áldozatokat azelőtt is, hogy Morales lemondott, a katonaság rendszer védelmében való bevetése nem merült fel, ameddig az elnök hatalmon volt. (Szemben mondjuk Chilével, ahol nem haboztak a katonaságot bevetni a tüntető lakossággal szemben.) A MAS funkcionáriusai országszerte életveszélybe kerültek, több képviselő házát felgyújtották és nyilvános megaláztatásnak voltak kitéve, hajszál híján kerülve el a lincselést. Miután az elnök és a párttitkár – engedelmeskedve a katonaság nyomásának – lemondott, hatalmi vákuum alakult ki, melyet az ellenzéki Jeanine Áñez átmeneti elnökké nyilvánítása töltött ki, bár kinevezése nem felelt meg minden alkotmányos követelésnek, valóban ő volt hivatott ebben a helyzetben az államfői feladatok átvételére. A MAS vezetőinek lemondása így a reakciónak hagyta hátra a teret.
Jeanine Áñez nem sokkal ezután, könnyes szemmel, Bibiliával és kereszttel az oldalán beszélt a társadalmi béke szükségességről és arról, hogy „mi, bolíviaiak mind egy nép vagyunk”.
A kijelentés nyíltan szembemegy a 2009-es alkotmány többnemzetiségi definíciójával, amely kimondja, hogy Bolívia több nép hazája egy állam területén.
Az átmeneti elnök, miután hangsúlyozta, hogy legfőbb célja a béke helyreállítása, dekrétumban mentette fel a rendvédelmi szerveket a felelősségre vonás terhe alól munkájuk végzése közben.
November végéig a tüntetések 33 halotthoz, 804 sérülthöz és 1511 letartóztatáshoz vezettek (ezek epizódjairól a Mérce is beszámolt, lásd itt és itt). A kikényszerített lemondás után Morales támogatói, a coca termesztők, az őslakos csoportok szintén az utcára vonultak. Ezek a csoportok olyan útvonalakat képesek blokkolni, melyek a főváros ellátását biztosítják, így erejük nem alábecsülendő. Mindeközben a volt kormánnyal szemben kritikus, de a reakciót szintén elítélő csoportok nehéz helyzetbe kerültek. Az egyik kezdeményezés ezen a vonalon a Nők Parlamentjének összehívása volt, ahol a cél a politikai viták békés lefolytatása és a lakosság szomszédsági alapú anarchista-feminista megszervezése az önvédelem és napi ellátás érdekében.
A bolíviai helyzet kísértetésen hasonlít a venezuelaihoz: a puccs szemben a katonai diktatúrák első hullámával – nem annyira nyers katonai hatalomátvétel útján zajlik, ahol junták alakulnak az ország teljes körű irányítására. A rendvédelmi szervek Guaidó és Jeanine Áñez-féle „demokraták” önjelölt elnöksége mögé állnak be, akik a népet, a „valódi” népet képviselik, és a szabadságért küzdenek az elnyomással szemben, ha kell kereszttel, Bibliával és a Whipala, azaz Bolívia többnemzetiségű zászlajának felgyújtásával. Nem mintha a venezuelai politikai elit nem érett volna meg a bukásra, még sokkal inkább, mint Morales kormánya.
A gyarmatosítók retorikáját idéző fehér istenek ezúttal nem a katolikus, hanem az evangélikus vallási fundamentalizmus hullámán térnek vissza, hogy elhozzák a rendet és a prosperitást. A brazil Bolsonaro is ebbe a trendbe illeszkedik.
A mélyen rasszista fehér elitből kikerülő Santa Cruz-i vallási fundamentalista csoportok a kezdetektől fogva igyekeztek a populáris rétegekben az átláthatóságra és demokráciára kialakuló növekvő igényt Morales ellen fordítani. Ennek ellenére hiba lenne nem felismerni az alulról szerveződő baloldal által megfogalmazott kritikának és elégedetlenségnek a jelentőségét. A MAS kormányzása alatt a tulajdonosi viszonyok gyökeresebb átalakítása ugyanis elmaradt, az újraelosztás az elitek közvetlen érdekeit nem sértette.
Az alkotmány elárulásán túl az alulról jövő elégedetlenséget az őslakosság lakóterületének veszélyeztetése és a környezet súlyos és visszafordíthatatlan károsításával járó extraktivista projektek okozták. A TIPNIS nevű természetvédelmi területen keresztülfutó autópálya megépítése hatalmas felháborodást okozott, s valószínűleg nagy szerepet játszott a Brazília esetéhez is hasonló erdőtüzek kialakulásában. Az őserdő finom szerkezet, ha megbontják a szöveteit, egy ponton túl megszakadnak öntápláló körforgásai, jön a szárazság, ami könnyű prédává teszi az erdőt a földterületszerző szándékos gyújtogatásoknak. Az ehhez hasonló projektek ellen fellépő lakosságnak el kellett szenvednie az elnyomást, amit a társadalmi átalakulással, fejlődéssel indokolt a kormánypárt. A halálos áldozatokhoz is vezető összecsapások után a hatóságok felelősségre vonása elmaradt.
További óriási hiba, ami az egész puccsot lehetővé tette, hogy az elnök jobbkezével, García Linera alelnökkel együtt, sem volt képes egy új generáció „kinevelésére”: a folyamat kontinuitását biztosító, és a mozgalmak által is támogatott utódok megtalálása és érvényesülni hagyása elengedhetetlen. A (fél)perifériás emancipatorikus politikai változások kivívásának nem feltétlenül elegendő, de nélkülözhetetlen feltétele.
Ahogy Chile, úgy Bolívia esetében még inkább elmondható, hogy a világgazdasági rendszer kis mozgásteret biztosít perifériás országoknak abban, hogy hogyan teremtik meg a szükséges forrásokat az újraeolosztáshoz. Olyan időszakokban, amikor a nyersanyagok világpiaci ára csökken, csak fokozott kitermeléssel, vagy az elitekkel való súlyos konfliktusvállalás árán lehet elérni, hogy az újraelosztás szintje ne csökkenjen.
Márpedig Latin-Amerika történelme mutatja a legjobban, hogy az elit, ha megteheti, nem fél semmilyen eszközt sem bevetni előjogai megtartása érdekében, lásd a katonai diktatúrák kiépítése az USA széleskörű támogatásával: a tőkés osztályok szolidaritása nem ismer határokat.
Az előző írásomban tárgyalt chilei, és a bolíviai tömegtüntetések egészen más alapokról indultak ki. Míg Chilében a fennálló rend széles körben elvesztette legitimációját, és az utcai mozgalmak célja egy talán a bolíviaihoz hasonló alkotmány alulról szerveződő megteremtése és a neoliberális modell megbuktatása, addig Bolíviában a mozgalom megújulásra való képessége a kérdés.
Sikerül-e visszaverni a reakció átmeneti hatalomra jutását a jövő évben kiírandó új választásokon a konkrét intézményi politika terén, és sikerül-e a társadalmi mozgalmaknak olyan új erőt találniuk, amely a politikai intézményrendszert újra a populáris társadalmi rétegek követeléseivel képes megtölteni? Itt kétségtelenül találkozik Chile és Bolívia esete. A helyi elitek és a nemzetközi tőke érdekeit képviselők mindent elkövetnek majd, hogy ez ne sikerüljön. A katonaság szerepe mindkét esetben kulcsfontosságú, csakúgy, mint a törékeny tánc a mozgalmak, utcai nyomásgyakorlás és hivatalos politika között.
