Örömmel olvastam a Magyar Katolikus Püspöki Kar (MKPK) legújabb körlevelét. Noha magam nem vagyok hívő, minden szavával egyetértek. Tisztelem magasztos, emelkedett stílusát. Fontos mozzanat az előzőekhez képest, hogy nem egyetlen kérdésre koncentrál, hanem korunk négy valóban jelentős problémáját állítja középpontba. Ezek a népesedési krízis, a nevelés-oktatás helyzete, a szegénység és a népmozgások által felvetett kérdések. Ezen túlmenően is foglalkozik egy sor globális fenyegetéssel. Mindezeket a hit fényében tekinti át és így keres lehetséges válaszokat.

Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy néhány megjegyzést fűzzek a körlevélhez. Sajnálom, hogy nem tudom követni az emelkedett hangvételt, hiszen igencsak hétköznapi ügyekről szólok, igencsak hétköznapi nyelven.

A Körlevél rámutat azon problémákra, amelyek rendszerváltást követően borítottak és borítanak fel életeket, mint a tömeges, bár ma csökkenő munkanélküliség, a hajléktalanság, a nyomorúság új formái, erkölcsi bizonytalanságok.

Kiemel egy eddig kevésbé érintett kérdést, az egyenlőtlenségek parttalan, a társadalmat torzító növekedését, aminek még az elvándorlásban, és így a népesség csökkenésében is szerepe van.

Az alábbiakban két témához szeretnék megjegyzéseket fűzni.

Az első kérdéskör az, hogy tehetne-e valamit az Egyház a családok helyzetének javításáért?

A második az, hogy tehet-e valamit az Egyház a társadalom jobb összetartozásáért?

Az egyház a családokért

A körlevél első kérdése, hogy mi is történik a családokkal, gyermekekkel, mit jelent a demográfiai válság. A sok kimondott igazság mellett még néhány kérdést megemlítenék. Az egyik, hogy nem globális, nem is európai fátumról van szó. Az országok egy kis részében, elsősorban Litvániában és Bulgáriában tragikusan rohamos az elvándorlás. Másutt, mondjuk Írországban vagy Franciaországban, még bevándorlás nélkül is békésen nő a hazai népesség. És vannak országok – például Svédország vagy Norvégia, ahol a természetes szaporodás és a kontrollált bevándorlás jár együtt lassú népességnövekedéssel.

Magyarország gyerekszerető országnak tűnik: az emberek többsége szeretne gyermeket, de a kívántnál többnyire kevesebb gyerek születik. A legszegényebb családoknál viszont, akik nem tudnak saját életük felett kontrollt gyakorolni, több gyerek születik annál, mint akiket képesek lennének jó körülmények között felnevelni. Az állam – nemzetközi összehasonlításban – viszonylag sokat költ a kisgyermekekre, főleg óvodáskor alatt.

A nyomatékos állami akarat ellenére vajon miért nem születnek mégsem meg a kívánt gyerekek? Ehhez tudnunk kellene például, hogy megvalósulnak-e az ENSZ gyermekjogi egyezményének lényeges pontjai, amely egyezményt Magyarország is törvénybe foglalta. Az egyezmény 2. elve szerint: „A gyermek különleges védelmet élvez és jogi, valamint egyéb eszközökkel lehetőséget és alkalmat kap arra, hogy fizikailag, szellemileg, erkölcsileg, lelkileg és társadalmilag fejlődjék, egészséges és szokásos módon a szabadság és méltóság viszonyai között. Az e célból elfogadott törvényekben figyelembe kell venni a gyermek mindenek felett álló érdekét.”

A 4. elv szerint „A gyermek élvezi a társadalombiztosítás juttatásait. Joga van az egészséges növekedésre és fejlődésre; ebből a célból különleges gondoskodást és védelmet kell biztosítani mind a gyermek, mind az anya számára, beleértve a megfelelő születés előtti és születés utáni gondoskodást. A gyermeknek joga van a megfelelő táplálkozásra, lakásra, szórakozásra és orvosi szolgáltatásokra.”

Azt gondolom, mindannyian elég jól ismerjük a magyar valóságot ahhoz, hogy tudjuk, ezeknek az elveknek a jó része papíron marad.

Hogy csak egy-két problémát részletezzek:

Rosszak a családalapítás feltételei. Mindenek előtt: kevés a megfelelő lakás. 2019-ben csak az tud új vagy megfelelő régi lakáshoz jutni, akinek vagy sok, lehetőleg nagyon sok pénze van, vagy már van valamilyen lakása. Elfogadható áru, akár szociálisnak is nevezhető bérlakás alig épül, a mindenki számára elérhető szocpol támogatás megszűnt. Az új CSOK szegényeknek egyáltalán nm, másoknak nehezen hozzáférhető. Összege az 1-2 gyerekesek esetében rendkívül alacsony, néhány százezer forint. Egy jó városi lakáshoz még a 3 gyerekeseknek adható 10 (plusz esetleg még 10) millió is kevés egy. A falusi településeken igényelt támogatások megítélése előtt bonyolult településpolitikai meggondolásokra lenne szükség.

Sok a rossz lakás. A Habitat for Humanity szerint 1,5 millióan élnek olyan lakásban, amelyekkel olyan súlyos lakásminőségi problémák vannak, mint a zsúfoltság vagy az egészségre káros nedvesség. A lakás környezete struktúrafüggő, a szegények egészségtelenebb környezetben laknak.

A lakások fenntartása is keserves. A lakásbérletek többsége nagyon drága, a budapesti átlagos lakbér 160.000 Ft. A normatív, jogszerűen járó lakástámogatást a Fidesz-kormány megszüntette. A Habitat for Humanity Magyarországról szóló 2018. évi jelentése szerint Jelenleg nagyjából 1,4 millió háztartásnak (a háztartások harmadának) van valamilyen hitele, a háztartások legalább 13%-ának pedig 60 napon túli közműhátraléka, miközben 750 000 végrehajtási ügy van folyamatban az éves GDP 7%-ának az értékében. Az utolsó 3 évben tízezer, évente 3500 körüli kilakoltatás van. Ilyenkor a gyerekek átmeneti otthonba kerülnek, néhányan (adat nincs) hajléktalanná válhatnak, vagy a családból kiszakítva állami gondozásba kerülhetnek.

A lakás, a megfelelő hajlék a gyereknevelés egyik elengedhetetlen feltétele.

Tisztelettel kérem a püspöki kart, hogy érzékeltesse az állammal, felelős a megfelelő és megfizethető lakás költségéért.

A gyerekek mindennapi megélhetése sem mindig biztosított. A megélhetés napi költségei sokaknál nem elégségesek. A Körlevél utal arra, hogy „Szükséges lenne a nyugdíj összegébe beépíteni a gyermeknevelés költségeit, ezzel is bátorítva a gyermekvállalást és megbecsülve a szülők áldozatos szolgálatát.”. Ezt nem vitatom, bár a nyugdíjak rohamos értékvesztése miatt, ami a rontott indexelés következménye, az idősek elszegényedése is közeledik. Mégis, a gyerekek az elsők, márpedig a gyermeknevelés költségeire elsősorban gyermeknevelés ideje alatt van szükség. A családi pótlék fájdalmasan alacsony, tíz éve változatlanul 15.000 Ft körül van.

Ám már a gyerekeknél is érvényesül az érdemesség elve: aki sokat hiányzik a tanintézetből, attól ez is elvehető. A mindenkinek adható GYES – ugyancsak 10 éve – 28.500 Ft, amiből a járulékok levonása után 25.650 Ft marad. A neve új, CSED, Csecsemőgondozási Díj, hogy ne hívják segélynek, összege azonban megmaradt a rossz segélyek szintjén. (A minimumbér negyedét sem éri el.) A többi gyerek- és anyasági ellátás vagy társadalombiztosításhoz, vagy havi jövedelemhez kötött. A szegények egy jelentős része ezekből kimarad, a magasabb jövedelműeknél pedig ismét a Péter-elv érvényesül: akinek van, annak adatik… Akinek nem volt elég munkaviszonya, nem kap keresetarányos GYED-et. Akinek nincs jövedelme, vagy nincs annyi pénze, hogy érdemleges összegű adót fizessen, annak a családi adókedvezmény semmit nem ér. Ám minél magasabb a család jövedelme, annál több adó marad náluk.

A Körlevél mindezen tényeket ismeri és ezt az államtól elvárható kötelességként és az emberek jogaiként fogalmazza meg: „Minden államnak kötelessége megtenni minden tőle telhetőt azért, hogy biztosítsa polgárai számára a tisztes megélhetés, a szabad és biztonságos élet lehetőségét. Minden embernek joga van a személyi biztonságra, az emberhez méltó megélhetésre.”

Tisztelettel kérem a püspöki kart, hogy továbbra is fáradhatatlanul folytassa ezen tevékenységét, folyamatosan érzékeltetve az állammal, hogy felelős a gyermekes családok elfogadható szintű megélhetéséért és a méltányosabb, igazságosabb elosztásért.

Krisztusi szeretetről és a társadalmi integrációról

A Püspöki Körlevél szinte teljes pontossággal azonosítja azokat a népcsoportokat, amelyeket a legjobban fenyeget a szegénység, az elutasítás, a kirekesztés. Ide tartoznak az egyedül élő, gyakran idős betegek, a hajléktalanok, a cigányság tömegei, a menekültek, és ezekhez hozzátehetjük a zsidókat is. A Körlevél sok esetben a szükséges segítés módjáról is szól. Minden esetben a krisztusi szeretet nevében kér e csoportok számára segítséget, szolidaritást.

A kormányzat szavakban-papíron azonosul e célokkal, amint ezt például a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia igazolja. Gyakorlatából azonban mégis hiányzik az irgalmasság és a szolidaritás. A miniszterelnök már hivatalba lépése elején deklarálta, hogy Magyarország nem jóléti állam, hanem e helyett a munka alapú társadalmat kell kiépíteni. Ez sok mindent jelenthetett a segélyek megszüntetésétől a munkanélküliség büntethetőségéig, a kikényszerített és zárványba torkoló közmunkáig. A „büntető állam” erősödésének olyan jeleit láthatjuk, mint például a hajléktalanság büntetése, ezzel az életmód kriminalizálása, a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetés megerősítése, a büntethetőségi korhatár 14-ről 12 évre történő leszállítása, a szabálysértések összegének növelése.

Mégis, a NTFS céljai között igen nagy hangsúllyal szerepelt a társadalmi integráció erősítése.

Viszonylag legtöbb erőfeszítés az idősek és tartósan betegek érdekében történik, intézmények fenntartásával, otthon ápoló fizetett családtagok és szociális gondozók, házi segítségnyújtás révén. (Az otthon ápolást végzők száma tartósan 50 ezer körül van, az utolsó 2 évben kicsit szigorodtak a hozzáférés feltételei és ezzel számuk valamelyest csökkent. Az ápolási díj összege a szokásos segélyszintnél kicsit magasabb, 30-40.000 Ft, 2019 elejétől a gyermeket ápolóknál jelentősen, a többieknél valamelyest emelkedik.)

Az antiszemitizmus hivatalosan tilos. 2018. december 6-án mindegyik uniós tagország elfogadta az antiszemitizmus elleni küzdelemről szóló nyilatkozatot.

A mindennapokban azonban „természetesen” tovább él a hagyományos zsidóellenesség, és például a gyűlöletet sugárzó „sorosozó” plakátok sokáig zavartalanul a helyükön maradtak.

A migránsokkal szemben számos országhoz hasonlóan gyenge az integrációs, de erős a gyűlöletkeltési szándék. A miniszterelnök szerint (aki ilyenkor megfeledkezik a kötvényekkel megvásárolható állampolgárságról, vagy a legálisan külföldről verbuvált ukrán, kínai és más munkavállalókról) Magyarországra nem telepíthető be idegen népesség, és nem jogosult menedékjogra az a nem magyar állampolgár, aki Magyarország területére olyan országon keresztül érkezett, ahol üldöztetésnek vagy üldöztetés közvetlen veszélyének nem volt kitéve. Hétpontos programot hirdetett a bevándorlás megállítására, amelyben (némi sorosozással egybekötve) azt is javasolja, hogy „Bevándorlást ellenző vezetők legyenek az uniós intézmények élén!”.

Nem jobb a hajléktalanok integrációjának esélye sem. A hajléktalanokkal szembeni türelmetlenség számos országban növekszik, bár – és ez figyelemre érdemes – Európában az elmúlt öt évben szinte mindenütt csökkent. Magyarországon már korán olyan rácsok kerültek a közpadokra, amelyek miatt nem lehet a padon aludni. Az alkotmányban 2013 óta szerepel, hogy az önkormányzatok saját hatáskörükben „a közterület meghatározott részére jogellenessé minősíthetik az életvitelszerű közterületi tartózkodást.” Ezt az intézkedést azóta többször szigorították. Az Alkotmány hetedik módosítása, 2018 október óta él az az új szabályozás, amely országosan tiltja, hogy bárki életvitelszerűen az utcán tartózkodjon. A szabálysértésen ért hajléktalan emberek személyes tárgyait a hatóságok megsemmisíthetik. Ha valakit háromszor azon kapnak, hogy életvitelszerűen az utcán tartózkodik, a negyedik alkalommal kötelező megindítani ellene a szabálysértési eljárást, amely pénzbüntetést, közérdekű munka büntetést vagy börtönt jelent.

A cigányság száma ugyanolyan bizonytalan, mint egész helyzete. A szokásos becslés fél millió. A külvilág által cigánynak tartottak száma 800 ezer körül van, a magukat cigánynak vallók száma ennek harmada, 2-300 ezer közt lehet. 1990 előtt sok jó és rossz eszközzel igyekeztek javítani iskolázottságukat, munkavállalásukat, lakáshelyzetüket, nem is túl kevés eredménnyel. 1990 után rohamos romlás következett, tömeges munkahely vesztéssel, sokféle szegregálással, a rasszista előítéletek nyílt hangoztatásával. (2004- ben például a roma diákok 15 százaléka tanult szegregáltan, 2014-re már 20 százalékuk.) Szegénységük aránya az átlag többszöröse – de hogy hányszorosa, az attól függ, hogy mit mérünk és hogyan.

A legnagyobb baj az, hogy a szülők alacsony iskolai végzettsége látványosan öröklődik, a fiatalabb generációknak alig van esélyük a kiemelkedésre. Ebben természetesen szerepe van annak, hogy ha sok a szegény és cigánygyerek, nagy az esély arra, hogy az óvoda vagy iskola színvonala – külseje és belvilága – ehhez igazodik. Az iskolai szegregáció törvényessé vált. A pedagógusok sok okból nem tudnak jól felkészülni az eltérő kultúrájú gyerekekkel való munkára. Igaz, elindultak a roma kollégiumok, van roma ösztöndíj program, a kalandos sorsú Gandhi gimnázium még nyomokban létezik, a kormányzat stratégiai céljai között szerepel számos, a cigányokra vonatkozó cél.

Mégis, még nagyon távol vagyunk attól, hogy a cigányok teljes jogú állampolgároknak érezhessék magukat.

Tisztelettel kérem a püspöki kart, hogy a társadalmi összetartozás ügyét is tekintse folyamatosan számon tartandónak.

2019. november 27.
Ferge Zsuzsa