Amikor 2014 legvégén legyőzte az épp ereje teljében lévő szociáldemokrata párti kormányfőt, Victor Pontát, és ezzel beköltözhetett a román köztársasági elnöki hivatalba, Klaus Iohannisnak hatalmas cipőkbe kellett belépnie. Románia rendszerváltás utáni történetének nagy részére két államfő, Ion Iliescu (1990-96 és 2000-04) illetve Traian Băsescu (2004-14) nyomta rá visszavonhatatlanul a bélyegét. Két, a maga nemében egyedülálló, ösztönös politikai tehetség, aki minden hibája és bűne ellenére is – és volt nekik bőven – kiérdemelte a történelmi jelzőt. Miközben a minden hájjal megkent kommunista pártfunkcionáriusból lett Iliescu a román társadalom életét a mai napig meghatározó „komakapitalizmus” kiépítésében ért el elévülhetetlen „érdemeket”, addig Băsescu a korrupcióellenes háborúján keresztül a kétezres években ébredező nyugatos középosztálynak vált agresszív politikai dömperévé.
A középiskolai fizikatanárból Nagyszeben polgármesterévé avanzsáló halk és szűkszavú szász sokkal nagyobb eséllyel pályázott az Iliescu- és Băsescu-érák közt irrelevanciába vesző Emil Constantinescu mandátumának (1996-2000) örökségére. Öt év elteltével azonban szinte biztosra vehető, hogy képes lesz megszerezni a második ötéves államfői mandátumát is, és így közelebb került ahhoz, hogy a posztszocialista román történelem harmadik évtizedének névadójává avanzsáljon.
Bár rajta kívül a szavazólapokon még 13 másik jelölt is szerepel vasárnap, az nem kétséges, hogy az elnökválasztás első fordulóját toronymagasan Iohannis nyeri. Az elmúlt hónapokban készült közvélemény-kutatások mind stabilan negyven százalék köré mérik a támogatottságát, ám egy olyan felmérés sem készült, amely 50 százalék fölé mérné őt, így jó eséllyel november 24-én második fordulóra is sor fog kerülni.
Ekkora támogatottság mellett mindenesetre a második fordulóban sincs oka túlzott aggodalomra. Igaz, öt éve az első fordulót Victor Ponta szintén 40 százalékkal nyerte, ám neki akkor egyetlen komolyan vehető kihívója volt: az első fordulóban a voksok kb. 30 százalékát megszerző Iohannis. Most azonban a vetélytársak mezőnye sokkal megosztottabb, és öt másik komolyan vehető (értsd: mérhető támogatottsággal rendelkező) kihívója közül egyik sem reménykedhet abban, hogy a 20 százalékot sokkal fölülmúlja.
Persze ez még nem jelenti azt, hogy a vasárnapi forduló tét nélküli lenne, csak a győztes személye helyett az igazi kérdés az, ki kerülhet be a második fordulóba. Ez ugyanis alapvetően fogja meghatározni nemcsak a második fordulót megelőző kampány dinamikáját, de kihatással lesz a román politika következő éveire is.
A kihívók
A második helyért legnagyobb eséllyel két jelölt, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nemrégiben bizalmatlansági indítványon megbuktatott kormányfője, Viorica Dăncilă, illetve az újgenerációs-centrista Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR-PLUS) vezetője, Dan Barna indul. A felmérések nagy része mindkét jelöltet 15-25 százalék közé lövi be, ám ha idősorosan nézzük, akkor a kormányfői bukás inkább használt, mint ártott Dăncilă-nek és az elmúlt hetekben növekvő tendenciára áll, miközben viszonylag friss korrupciógyanús botránya lejtmenetbe állította a korrupcióellenes üzenetekkel házaló Barnát.
Az öt évvel ezelőtti elnökválasztási és a három évvel ezelőtti parlamenti választási eredményéhez képest a PSD mára megfelezte támogatói bázisát, sorozatos botrányokkal tűzdelt kormányzása erre minden alapot meg is ad, így Dăncilă-nek, ha második fordulóba jut, nincs sok esélye érdemben megszorongatni Iohannist. A román politika valamikori „centrális erőtere” mára komoly elitválságban szenved, Dăncilă maga is csak május óta kísérletezik azzal, hogy kibújjon egykori főnöke, a tavasszal letöltendő börtönbüntetésre ítélt pártvezér, Liviu Dragnea árnyékából, akinek egész politikai karrierjét köszönheti.
Bár Románia első női miniszterelnöke az elmúlt hónapokban párszor jelét adta annak, hogy nem egy politikai antitalentum, de a belharcok, a PSD brandjére ráégett korrupciós stigma, illetve saját múltjának viszonylagos ismeretlensége (nem világos például, hogy a Rodica keresztnévvel 1963-ban anyakönyvezett későbbi miniszterelnök mikor és miért változtatta Vasilica Vioricára a keresztnevét) is komoly ballasztként húzzák lefelé. És akkor még említést sem tettünk frissen lezárult másfél éves miniszterelnökségének kaotikus, koncepciótlan mivoltáról, a stagnáló gazdaságról és társadalmi jólétről. Dăncilă mandátumának idejére esett az egész országot megrázó caracali gyilkosság is, amely újfent bizonyította az állami szervek működésképtelenségét.
Dăncilă számára a második fordulóba jutás mégis igen jelentős presztízskérdés: az 1990 óta mindegyik elnökválasztás második fordulójában ott volt a PSD (vagy annak elődjeinek) jelöltje – kivéve az 1990-es választást, amikor nem került sor második fordulóra, a PSD-alapító Iliescu nagyarányú győzelme miatt. Óriási égés lenne tehát, ha most ez nem jönne össze: nemcsak Dăncilă pártelnöki pozícióját ásná még jobban alá, de az egész párt stabilizálásának esélyeit is csökkentené. És megnyitná a kapukat a PSD-ből pár éve kiváló, és Pro Románia néven új pártot alapító Ponta előtt, hogy elfoglalja a román pártpolitikai paletta bal felét. Ponta pártja most a közkedvelt színészből politikussá lett Mircea Diaconut indítja, aki a felmérésékben a negyedik legtámogatottabb jelölt Iohannis, Dăncilă és Barna mögött.
Ugyancsak presztízskérdés a második fordulóba jutás Dan Barnának, az USR jelöltjének. Az elmúlt években rendes időközönként fel-felrobbanó korrupciós tömegtüntetésekből kisarjadó pártot 2015-ben alapították, 2016-ban be is jutott a parlamentbe és azóta szinte töretlenül erősödik. Bár a kampány elmúlt hetei nem voltak kegyesek Barnával, az mindenképp óriási jelentőségű lenne, ha egy négyéves pártnak sikerülne az elnökválasztások második fordulójába jutnia.
Egy esetleges Iohannis-Barna második forduló azért is érdekes lenne, mert a két politikus alapvetően egymást átfedő politikai terepen mozognak. Ahogyan Iohannis Nemzeti Liberális Pártja (PNL), úgy az USR is a velejéig korruptnak tartott szocdemek ellenében határozza meg magát, és bár az USR bázisa jobban képzett és fiatalabb, a PNL-é pedig szélesebb és sokszínűbb, de alapvetően ugyanazt a nyugatos középosztályt célozzák meg mindketten. A két párt közösen adja a parlamenti gerincét annak a kisebbségi kormánynak is, amely a nemzeti liberális Ludovic Orban vezetésével állt fel a hét elején.
Ilyen körülmények közt nem meglepő, hogy Barna egyik legnagyobb kritikája Iohannis-szal szemben, hogy az elmúlt öt évben túl megengedő volt a kormányrudat kezében tartó PSD-vel szemben. Ez volt az az üzenet is, amelyet Barna a csütörtök este szervezett elnökjelölti vitán hangoztatott.
A vitán rajta kívül két másik – alacsonyabb támogatottsággal rendelkező – jelölt vett még részt: Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) elnöke, illetve Theodor Paleologu, az államfői mandátuma lejárta után Băsescu által alapított Népi Mozgalom Pártjának (PMP) jelöltje. A családfáját az 1700-as években felemelkedő görög származású bojárokig visszavezető Paleologu vegytiszta konzervatív agendát képvisel – visszaállítaná például a királyságot Romániában –, a felmérésekben az 5-8 százalékos sávban mozog. Sem Kelemen, sem Paleologu nem esélyes a második fordulóba jutásra, ám a nyilvános vitán való részvétel így is jót tehet eredményeiknek.
Így van ez a romániai magyar választók maga mögé állításáért küzdő Kelemen esetében is, aki egyébként jól teljesített a vitában, sok tekintetben „balrább” helyezkedve, mint két jelenlévő vetélytársa. Fontos üzenet volt például a nagyipari fakivágások 10 évre történő teljes betiltása, amely egyre sürgetőbb téma a még mindig jelentős kiterjedésű erdőkkel rendelkező országban. Kelemen „piackorlátozó” javaslatát mind Barna, mind Paleologu elutasította, és ötéves tevékenysége ismeretében – például az osztrák Schweighofer cégnek tett engedményei miatt – feltehetően Iohannis sem támogatnák
Kire szavaznak az erdélyi magyarok?
A magyarországi olvasóközönség Fekete-Győr András Dan Barna kampányrendezvényén történt fellépése, illetve az amiatt Fekete-Győr és Gulyás Gergely kialakult szóváltás kapcsán értesülhetett arról, hogy az elnökválasztás első fordulójában, Kelemen Hunor személyében magyar jelölt is indul.
Az RMDSZ szinte mindegyik elnökválasztáson indít saját jelöltet annak ellenére, hogy győzelemre vajmi kevés esélye van. A döntésnek mégis van racionalitása, hiszen egyrészt az első fordulóban begyűjtött szavazatok a két forduló közti tárgyalások során komoly ütőkártyát jelentenek, másrészt pedig az RMDSZ így elkerülheti, hogy beszakadjon az erdélyi magyarokat a román pártoktól elválasztó szimbolikus politikai fal.
Ez a fal azonban amúgy sem áll túl stabilan, így a Momentum elnökének kiállása Dan Barna mellett valójában az erdélyi magyarok körében megfigyelhető folyamatnak a tükröződése. A 2010-es évek elején az RMDSZ-nek sikerült végérvényesen leküzdenie Budapestről gründolt kisebbségi magyar riválisait, és rendeznie viszonyát a Fidesszel, de ezzel párhuzamosan a román pártok részéről jelent meg konkurencia.
Már Băsescu is kísérletezett azzal, hogy közvetlenül, és ne az RMDSZ közvetítésével szóljon a kisebbségi magyarokhoz, ám ez akkor még felemás eredményeket hozott. De 2015-ben már a magyar szavazók jelentős része szembement a Pontára voksolásra buzdító RMDSZ-szel, és testületileg Iohannis mellett tette le a garast.
Ezzel párhuzamosan csökkent a magyar érdekképviselet iránti lelkesedés az erdélyi magyar választók körében, és kialakulóban van egy olyan szűkebb réteg is, amely ha nem is szakított az RMDSZ-szel, de kikacsintgat román pártok, például az USR felé, amely jelentős energiákat fektet abba, hogy magyarul is kommunikáljon, és Erdélyben magyar anyanyelvű helyi politikusokat is felépítsen.
Az tehát, hogy konkrétan hány magyart sikerül urnákhoz vinne az RMDSZ-nek holnap, komoly jelentősége van mind a párt, mind a kisebbségi magyar társadalom szempontjából.
Pipogya elnök úr és az osztálypolitika
Hogy Iohannis valóban túl sok engedményt tett-e a PSD-nek, az vitatható kérdés, ám annyi biztos, hogy Băsescuval ellentétben a szász származású politikus valóban sokkal kevésbé konfliktusos politikát folytatott. Ez abból a szempontból érthető is, hogy ötéves mandátuma idején csupán bő egy évig (2015 november – 2017 január) volt vele egy táborból származó miniszterelnöke, a fennmaradó öt évben négy darab PSD-s kormányfővel kellett együtt dolgoznia.
Persze ez Băsescut sosem rettentette el a konfliktustól, holott neki is kijutott ellenséges kormányfőkből. A román alkotmány egy francia típusú félelnöki rendszert rögzít, amelyben gyakran előfordul, hogy a végrehajtó hatalom két feje rivális politikai táborokból érkezik. Ez Franciaországban sem súrlódásmentes, ám ott mégis kialakult egy minta, miszerint az elnök akkor vezeti a gyakorlatban is az országot, amikor a miniszterelnökkel azonos politikai színezetű, máskor pedig inkább ceremoniális szerepbe vonul vissza.
Romániában Băsescu, a „játékos-elnök” ennél sokkal nagyobb mozgásteret harcolt ki magának, ám Iohannis kevéssé lakta be ezt a mozgásteret. Ezt sok elemző a normalitás felé tett lépésként éli meg, ám vannak olyanok is, akik szerint Iohannis támogatói kettős mércével mérnek, és „civilizáltságként” keretezik azt a teszetoszaságot, amit más politikusnak egy pillanatig sem néznének el.
Iohannis stílusára azonban létezik egy másik olvasat is. Bár a napi politika szintjén Băsescu és Iohannis sokszor ellentétes oldalakra került (például 2009-ben, amikor a Băsescu-ellenes ellenzék kormányfőnek jelölte a nagyszebeni polgármestert, ám az akkori államfő visszautasította kinevezését), ám alapvetően ugyanannak a jobboldali-liberális, középosztálybeli politikának a képviselői.
Ez a kontinuitás a korrupcióellenes retorika központiságában, a jobboldali, megszorításokra hajló, szociális védőhálót gyöngíteni akaró gazdaság- és társadalompolitikában érhető tetten, a stílusbeli különbségek pedig inkább az idő múlásának, a román társadalom átalakulásának tudhatók be.
Băsescunak alapvetően egy a kilencvenes években a teljes társadalmat átszelő módon kiépített utódpárti klienshálózattal, egy jól szervezett és erős politikai masinériával szemben kellett képviselnie a kétezres évekre erősödő nyugatos román középosztály érdekeit. Az agresszív populista retorika ebből a szempontból egy taktikai szükségszerűség volt, mintsem csupán egyéni jellemvonás.
Iohannis első mandátumának idejére azonban ez a társadalmi réteg jelentősen megerősödött, combosabb politikai képviseletre és öntudatra tett szert, nagyrészt épp Băsescu korrupcióellenes hadjáratainak, illetve a korrupt elitet a tiszta „európai” néppel szembe állító populista retorikájának köszönhetően. A 2010-es évek közepére kialakult egy jelentős középosztálybeli utcai mobilizációs minta is, amelynek következtében tíz-, olykor pedig százezrek vonultak utcára szinte minden évben, amikor az épp aktuális szocdem kormány az igazságszolgáltatás erejét csorbítani akaró intézkedést jelentett be.
Ezek a tüntetések olykor erős kormányok bukását hozták el (ez történt 2015-ben Pontával), és Iohannis nem egyszer maga is „leereszkedett” a tüntetők közé, szimbolikusan azonosulva azok követeléseivel. Iohannisnak tehát nem volt szüksége arra, hogy magányos farkas üzemmódba harapjon mindent, ami mozog, hiszen helyette már politikai öntudattal rendelkező polgári tömegek végezték el ezt a munkát.
Egy esetleges Iohannis-Barna második forduló ezen középosztályi izmosodás politikai betetőzése lenne, győzelem a PSD-s oligarchia és az általuk képviselt (sok tekintetben: fogvatartott) vidéki szegényebb rétegek érdekei fölött.
Ez pedig lehetőséget nyitna a pártpolitikai baloldal átalakulása számára is – bár jelenlegi tudásunk szerint ez csupán a térfélen meglévő politikai erőforrások újraosztásában merülne ki, és nem járna egy valódi, nem csupán megnevezésében baloldali pólus kikristályosodásával.
