Jelen pillanatban túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az örök fagy birodalmához hasonlóan lángokban áll a Föld tüdeje.
A név nem véletlen, tekintve hogy a bolygónk légkörében lévő oxigén húsz százalékát a világ legnagyobb esőerdője, az amazóniai állítja elő, vagyis a világóceán után a második legnagyobb forrása a gáznak, mely nélkül nem maradnánk életben. Az oxigénelőállítással összefüggésben pedig a növények, melyek a roppant erdőt alkotják, különösen fontos szerepet játszanak az atmoszféra szén-dioxid tartalmának szabályozásában.
A szén-dioxid koncentrációja a légkörben az elmúlt évszázadokban exponenciálisan növekedett – ahogy idén is minden bizonnyal rekordnagyságú lesz az éves kibocsátás – a mérések kezdete óta soha nem volt olyan magas, mint az idén, és az erdő pusztulásának hatására a bioszféra még kevesebb elnyelőképességgel fog rendelkezni.
Magyarán az emberi kibocsátásból fakadó üvegházhatású gázkibocsátást (ÜHG-kibocsátás) a világ legnagyobb szárazföldi szén-dioxid elnyelője még kevésbé fogja tudni kompenzálni, mint eddig.
Ami azzal együtt sem elhanyagolható, hogy egy friss kutatás szerint az erdőnek elképzelhető, hogy kevesebb a szén-dioxid elnyelő képessége a korábban számítottnál, magyarán még a korábban nem látott mennyiségben és kiterjedésben pusztító tüzek hatásain kívül is újra kell számolni a korábbi klíma-modelleket.
Apokalipszis most?
Attól, hogy a levegőben magasabb a szén-dioxid aránya, az erdő nem fog többet elnyelni
Az amazóniai esőerdő szén-dioxid elnyelő képessége a korábbi számításokhoz képest csekélyebb lehet, mivel a talaj foszforszegénysége miatt a fák nem tudnak annyival gyorsabban nőni, mint korábban számolták. Vagyis a légkör növekvő szén-dioxid tartalma mellett az erdők növekedése, és ezzel szén-dioxid felhasználása nem fog a korábbi számításoknak megfelelő tempóval nőni.
Az eddig alkalmazott klímamodellek nem számoltak azzal, hogy az amazóniai esőerdő talajának foszfortartalma nem tudott növekedni az elmúlt évmilliókban, mivel nem volt olyan ásványi forrása a tápanyagnak, mint például Európában a gleccserek, melyek az elmúlt néhány tízezer évben össze-vissza törték a köveket, friss tápanyagot juttatva ezzel a talajba.
Így a trópusi esőerdő talajába mindössze az elhaló növényekből, állatokból jut vissza tápanyag, ami fenn tudja tartani az erdőt magát, ugyanakkor nem növekszik a növények számára kinyerhető tápanyag mennyisége, így nem tudnak gyorsabban növekedni, több levelet növeszteni, többet fotoszintetizálni, ezáltal több gázt elnyelni.
A vonatkozó kutatás jelenleg is folyamatban van, azonban a modellek szerint az IPCC jelentés készítői, akik 2018-ban megkongatták a vészharangot, miszerint nemsokára itt a végítélet, csúnyán elszámolhatták magukat. Katrin Fleischer, a Müncheni Egyetem kutatója szerint „amennyiben [az elmélet] igaz valamennyi trópusi övezetre, akkor a klímaváltozás a jelenlegi modellek jóslataihoz képest jóval gyorsabban fog végbemenni”.
Ezzel együtt a Dél-Amerikai esőerdő amellett hogy – miképp azt a lángoló sarkköri erdők esetében is láthattuk – elveszti szén-dioxid elnyelő potenciáljának egy részét, nem kevés, a növényekben korábban megkötött üvegházhatású gázt ereget a levegőbe. Idén eddig 228 millió tonna szén-dioxidnak megfelelőt, ami valamivel több, mint Olaszország, és kicsit kevesebb, mint Franciaország éves kibocsátásának a fele – és több, mint amennyi idén a lángoló sarkköri erdőkből felszabadult, a tüzekből felszálló füst pedig a több ezer kilométerre lévő Sao Paolo-ban is eltakarja a napot.
Azt nem tudjuk egyelőre biztosan, mekkora területet érintenek a tüzek, ennek megfelelően a pusztítás mértékéről is csak később fogunk megbízható adatokkal rendelkezni – azt azonban biztosra vehetjük, hogy számuk 2018 hasonló időszakához képest 84 százalékkal emelkedett, így nagyjából 74.000-et regisztráltak belőlük a műholdas megfigyelőrendszerek.
Miközben pedig az évnek ebben a szakaszában az erdőtüzek az esőerdő normális működéséhez tartoznak, hovatovább szükség is van rájuk bizonyos mértékben, számuk ugrásszerű növekedése nem csupán a véletlen, vagy a szokatlanul száraz és meleg időjárás, hanem Jair Bolsonaro elnök politikájának is a következménye.
A tavaly beiktatott szélsőjobboldali politikus ugyanis – miközben mértéke 2012 óta elődei alatt is növekvő tendenciát mutatott – nyíltan támogatja az erdőirtást, hogy ezzel rövidtávon segítse a gazdasági növekedést, és kedvezzen a támogatói jelentős részét kitevő földműveseknek, akik jellemzően marhatenyésztésből és szójatermesztésből élnek.
A mezőgazdasági területeket pedig, ahol a fent említett tevékenységek folynak, a gazdálkodók az esőerdő területéből hasítják ki, sokszor az erdő felégetésének módszerével, ezek a tüzek pedig könnyen kontrollálhatatlanná válhatnak. Vagyis a most tomboló tüzek jó részét szándékos gyújtogatás okozhatta – amit még maga Bolsonaro elnök is elismer, csak épp az ő világában nem a farmerek gyújtották fel az erdőt mezőgazdasági célból, hanem az őt gyakran támadó környezetvédelmi aktivisták és civil szervezetek, hogy ezzel is lejárassák.
Bolsonaro politikájából ugyanakkor látszik, hogy egyáltalán nem veszi figyelembe, hogy az esőerdők kiirtása, mellyel rövid távon gazdasági haszonra lehet szert tenni, hosszú távon súlyos ökológiai válságot okoz, úgy globális, mint lokális szinten. Ehelyett az 1964-től jó két évtizedig hatalmon lévő katonai diktatúra nyelvezetét használva fejlődésként aposztrofálja a rombolást.
Ez nem véletlen annak fényében, hogy az elnök maga is volt katonatiszt, és ezzel egy olyan csoport tagja, mely a jobboldali katonai diktatúrára, mint a brazil fejlődés aranykorára tekint vissza, annak minden gyakorlatával és elvével együtt. Akkoriban az egyik legfontosabb fejlesztési elv épp az volt, hogy fel kell törni a szűz földeket, így hajtván hasznot a nemzetgazdaságnak. Így tehát fel kell égetni az esőerdőt, hogy a rendszer szemszögéből improduktív terület helyett a felszabaduló földeket a mezőgazdaság szolgálatába lehessen állítani – ezt a gyakorlatot pedig azután is folytatta a rezsim, hogy kiderült, az így megtisztított földek sokkal gyatrább minőségűek, mint azt korábban gondolták.
Éppen ebből fakadóan az erdőtől megtisztított földek hosszú távon nem hasznosíthatóak gazdaságosan. 10-15 év után felhagynak a művelésükkel, mivel a gazdáknak a kimerült földek termőre fordításánál sokkal inkább megéri a végtelen erőforrásnak tűnő esőerdőből kihasítani egy újabb darabot, hogy aztán annak kimerülése után még tovább terjeszkedjenek.
Az Intercept riportja (magyarul a 444 interpretációjában) részletesen leírja, hogyan perzselte fel az akkori rezsim az esőerdőt és hogyan irtotta ki számtalan őslakos törzs több millió tagját, és hogyan romanticizálja Bolsonaro az akkori időszakot, ismét bátorítva a telepeseket, hogy szakítsanak maguknak részeket az esőerdőből, hogy aztán azon gazdálkodjanak.
Ahogy a múlt század második felében, úgy napjainkban is semmibe veszi a hatalom az őslakos indiánok érdekeit, nem törődve azzal, hogy a földfoglalók módszeresen irtják őket – ahogy az elnököt láthatóan az sem foglalkoztatja különösebben, hogy védett területek hektárjainak százezreiből válnak marhalegelők és szójaföldek a farmerek munkássága nyomán.
Amazóniában a földben rejlő ásványkincsek miatt a bányászat sem elhanyagolható. Mikor ennek lehetőségéről beszélt, Bolsonaro azon megszólalásával tett tanúbizonyságot a gazdasági célú erdőirtás melletti elkötelezettségéről, hogy
„fordítsuk az istenadta gazdagságot lakosságunk jólétére. Nem fog semmi bántódásotok esni”
– jelezvén, hogy a környezetvédelmi ügynökség és hatóság, az IBAMA aligha fog beavatkozni a gazdasági tevékenységeket folytatók munkájába. Ő annál inkább a szervezetébe, tekintve hogy amellett, hogy 24 százalékkal megvágta a költségvetését, valamint kormánya a katonai rendőrség tisztjeit nevezte ki az esőerdők megóvásáért felelős hivatal élére, volt hogy személyesen akadályozta meg az IBAMA által lefoglalt erdőirtó gépek elpusztítását, mondván
„ennek a kormánynak nem célja a gépek égetése”.
De nem csupán az erdők és a környezet védelmére szolgáló intézeteket gyengíti a szélsőjobboldali kormány: az őslakosok ügyével foglalkozó, elvileg az ő érdekeiket védő FUNAI költségvetését és hatásköreit is jelentősen csökkentették, továbbá az elnök megszólalásaiból világosan látszik, hogy az amazóniai esőerdőben élő népeket nem tekinti teljes jogú állampolgárnak, ezzel is legitimálva az ellenük folyó erőszakot.
Mikor pedig egy-egy eset nagyobb nyilvánosságot kap, mint mikor a Wajãpi törzs főnökét gyilkolták meg aranybányászok, az elnök egyszerűen elutasítja a tényeket, mondván lehet hogy meg sem ölték – így az őslakos lakosság ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények, akárcsak az illegális erdőirtás, jobbára büntetlen marad.
Bolsonaro szintén hazugsággal vádolta, majd kirúgta űrhivatala, az INPE vezetőjét, miután a szervezet olyan adatokat hozott nyilvánosságra az erdőirtásról, melyek mértéke az elnök szerint sértik az ország jó hírnevét, az meg már csak hab a tortán, hogy véleménye szerint egyébként sem igazak, csupán a nemzetközi hangulatkeltést szolgálják.
Ha pedig már korábban említettem a brazil tőkét – a marhatenyésztőket és szójatermelőket – igazságtalan lenne szó nélkül hagyni a nemzetközi tőkét és gazdasági érdekeket.
Itt nem csupán a brazil marhahús globális kereskedelmére és a menő éttermek étlapjaira gondolok – az ország gazdaságának motorja a korábbi erdős területeken előállított mezőgazdasági termékek exportja – habár az ország mezőgazdasági terményeit, mint a marhahús, szójabab, pálmaolaj, számtalan nagy nyugati élelmiszeripari cég használja termékeinek előállításához. A brazil farmerek terményeinek felhasználása mellett azonban az országban direkt módon is nagy számban vannak jelen nemzetközi, főleg Egyesült Államokbeli befektetők.
Az észak-amerikai tőkésosztály és sajtója Bolsonaro megválasztása előtt és után is hangosan rajongott érte, ő pedig megválasztása esetére a gazdasági regulációk széleskörű lebontását, és ezzel a külföldi tőke szabadságának és profitabilitásának növelését ígérte – amihez tartotta is magát.
Az amazóniai esőerdő kiárusítása – és egyéb brazíliai üzletek tető alá hozása – céljából Bolsonaro kormánya jelenleg is széles körben együttműködik az Republikánus párt tisztviselőivel és lobbistáival, többek között olyan mezőgazdasági és bányászati lehetőségeket reklámozva az észak-amerikai gazdasági elitnek, melyek az esőerdő kiirtásával járnának.
Mindazonáltal az utóbbi napok nemzetközi és belföldi kritikái miatt a brazil kormány mintha hátrébb lépett volna egy lépést. Miután látván az erdőirtás volumenét a német és a norvég kormány is visszavonta az esőerdő megőrzését célzó támogatásait Bolsonaro még úgy nyilatkozott, országának nincs is arra szüksége, később azonban bejelentette hogy nincs megfelelő erőforrásuk a tüzek megfékezésére.
A kommunikációs hátraarc egész odáig fajult, hogy a korábban gyakorlatilag a féktelen erdőirtást bátorító elnök szombaton kijelentette, „mélységes szeretettel és tisztelettel” viszonyul az esőerdőhöz, melynek védelme fontos – a szerinte mindig is a fenntarthatóság mintapéldájaként szolgáló – Brazília számára, és már a hadsereget is bevetik a tüzek megfékezésére. Környezetvédő csoportok ugyanakkor úgy vélik, ezek mindössze üres szavak, melyekkel Bolsonaro csupán a nemzetközi elfogadottságát igyekszik fenntartani, pláne miután már a Trump-kormányzat is felajánlotta segítségét a tüzek megfékezésében, és az amerikai konzervatív sajtó is kiemelten foglalkozik az üggyel.
A nemzetközi botrány hatására veszélybe került a dél-amerikai államok és az Európai Unió közötti EU-Mercosur kereskedelmi megállapodás is, melynek keretében dél-amerikából jóval kedvezőbb feltételek mellett érkezhettek volna – többek között a kiirtott esőerdő helyén megtermelt – mezőgazdasági termények az EU-ba.
A megállapodást Írország és Franciaország blokkolja egész addig, míg nem kapnak megfelelő garanciát az amazóniai esőerdő védelmére – ugyanakkor a képet némiképp árnyalja, hogy korábban környezetvédő csoportok mellett épp ezen országok gazdálkodóinak érdekképviseleti szervei keltek ki a leghangosabban a megállapodás ellen, mondván rontaná piaci helyzetüket.
Vagyis szavak szintjén mind a brazil kormány, mind a nemzetközi szereplők részéről van szándék, hogy megóvják a világ legnagyobb esőerdejének maradványait, miután az elmúlt fél évszázadban nagyjából az ötödét pusztították ki – négymillióból 800.000 négyzetkilométert, vagyis nagyjából egy Törökországnyi területet – és tették szavannává a rövidtávú haszonszerzés érdekében.
A múltbéli tendenciák alapján azonban erre nem látszik sok valós esély, márpedig nagyon is szükség lenne rá, tekintve, hogy a tudományos konszenzus szerin az erdőt a kiszáradás fenyegeti, amennyiben elvágják összeköttetését az Atlanti-óceánhoz, mivel abban az esetben az összefüggő növénytakaró nem lenne képes nedvességet szállítani a kontinens belsőbb részeibe.
Ennél is aggasztóbb azonban, hogy az esőerdő nagyon közel lehet ahhoz a ponthoz, amin túl nem tudja önmagát fenntartani, és lassan önfenntartó folyamattá válik a jelenleg ismert növénytakaró pusztulása, és a terület alacsony biodiverzitású, száraz szavannává alakulása.
Korábbi számítások szerint ez az erdő 40 százalékának kiirtása körül jön el, azonban egy 2018-as kutatás szerint az erdő keleti, déli és középső részén ehhez elég 20-25 százaléknyi erdőirtás, amihez nagyon közel vagyunk, hacsak nem hagytuk el. Carlos Nobre, a brazil Nemzeti Tudományos és Technológiai Intézet és a kutatás egyik vezetője szerint
„habár nem tudjuk, hol van pontosan a fordulópont, számításaink szerint az amazóniai esőerdő nagyon közel van a visszafordíthatatlan pusztulás határához”.
Ezzel pedig amellett, hogy a farmerek sem tudnának gazdálkodni az erdőből kihasított területeken, mivel az erdő párolgása nem biztosítaná a mezőgazdasági területek öntözéséhez szükséges vizet, az USA közép-nyugati vidékén is szárazságot okozna, hisz az ottani folyók vízgyűjtő területei is nagymértékben függnek az amazóniai erdőből útnak induló „égi folyótól”, mely északabbra hullik le csapadék formájában.
Vagyis amellett, hogy az esőerdővel a Föld légkörének egyik fontos oxigénforrása és szén-dioxid elnyelője veszne el örökre, mind szűkebb, mind tágabb környezetében még súlyosabbá válna a szárazság – ez pedig mind a helyi, mind a globális gazdaság és társadalom számára sokkal súlyosabb problémát jelentene, mint hogy kevesebb a piacon a steak.
Azonban ne legyen illúziónk – míg a globális tőkének rövid távon érdekében áll az esőerdő irtása, és míg a politikai elit meg tudja szerezni vele azok szavazatát, kik szintén a rendszer igáját húzzák, mely csak azt a lehetőséget kínálja fel nekik megélhetésként hogy a szó szoros értelmében maguk alatt vágják a fát – a helyzet, legalábbis lényegében, nem fog változni.
Mikor pedig mind a bőrünkön érezzük majd az erdő eltűnésének hatását, azokat akik profitáltak belőle, az elnyomottakkal és a kihasználtakkal ellentétben várni fogja egy mentőcsónak.
