A verés traumája címmel írt Puzsér Róbert veretes véleményt Márki-Zay Péter ügyéről, amelyben egyrészt igyekezett felmenteni a hódmezővásárhelyi polgármestert a gyerekbántalmazást propagáló mondatainak súlya alól, másrészt azt a távolabb mutató összefüggést is felvázolta, miszerint a Márki-Zayt elítélő „balliberális közeg” most meghurcolja őt, pedig korábban piedesztálra állította, ez pediglen elsősorban – ki másnak? – a Fidesznek kedvez. Vagyis a mihibánk, bármit is jelentsen ez.
Puzsér érvelése a következő: 1. Márki-Zay valójában csak azt mondta, hogy előfordulhatnak esetek, amikor a „fizikai kényszer indokolt lehet”, ami nem jelenti azt, hogy a gyerekverés mellett érvelt. 2. Másokhoz képest Márki-Zay véleménye „kifejezetten visszafogott álláspont”, vannak ennél sokkal rosszabbak is. 3. A kormány még ennél is rosszabb álláspontot képvisel, vakkomondorostul, asszonyverésestül. 4. Nem Márki-Zay ellen kéne háborút viselni.
Puzsér ráadásul behozza az ultimate érvet is, miszerint a gyerekbántalmazás azért forró krumpli, mert „a mai felnőttek jelentős része ugyanis az elmúlt évszázadban veréshez szocializálódott”, így egyik részük a traumák miatt zéró toleranciát hirdet, a másik tábor pedig Stockholm-szindrómás, vagyis mivel őt is verték, ő is ver, ezzel a két csoporttal meg nem lehet értelmes diskurzust folytatni.
„Az értelmiségi szekták többé már nem a konszenzuskeresésre és a másik táborral valamiféle diskurzus folytatása törekszenek, minden véleménybuborék diadalmaskodni és kizárólagossá válni akar: a nem egyező véleményt fel kell számolni, az eltérő kultúrát el kell pusztítani – aki nem így gondolkodik, annak szava egyre kevésbé hallatszik a posztmodern térben” – írja Puzsér, aki szerint a „liberálisok tömegei” Márki-Zay mondatai hallatán rájöttek, hogy a polgármester mégiscsak jobboldali, és most ezért üldözik őt, szegényt.
És bár Puzsérnak már a korábbi érvei is ezer sebből véreznek, ez az a pont, ahonnan végképp nincs igaza. Egyrészt a gyerekbántalmazásban nincs olyan, hogy „kompromisszumkeresés”. Ez nem egy alkudozási folyamat (egy pofon még belefér, de kettő már nem; az arcát nem, de a fenekét lehet; megszorítani még lehet, rángatni már nem, stb.), és az sem kompromisszum kérdése, hogy akkor ha baloldali vagy, akkor mondhatsz ilyet, ha meg jobboldali, keresztre fognak feszíteni érte. És a felháborodás sem Márki-Zay ideológiai elköteleződésének szól – hanem mindannak, amit mondott. Igazán felesleges (ha nem egyenesen káros) ezt az egész ügyet áttolni politikai síkra, mert attól, hogy a kormány démoni tetteit pellengérre állítjuk, még nem lesz semmivel se jobb az, ha egy ellenzéki politikus hasonló megnyilvánulásokra ragadtatja magát.
Ez nem egy verseny, ahol Márki-Zay jobb, Orbán Viktor meg rosszabb pozícióból indul, ezért inkább Orbán Viktort kell elgáncsolni, Márki-Zay meg nyugodtan befuthat a célba.
Nem „virtuális lincselés” zajlik, ahogy azt Puzsér Róbert megpróbálja beállítani. Nem arról van szó, hogy értelmetlenül nekiugrik egy (erre fogékony) közeg egy politikusba, hogy meghurcolja a nevét. Hanem arról, hogy ha egy ellenzéki politikus, aki elvárja, hogy más témákban a szava döntő legyen, normaként beszél egy témáról, annak felelősséggel kell viseltetnie minden kiejtett szaváért.
Ha valaki úgy gondolja, hogy az ország jövője szempontjából releváns a mondanivalója, és elvárásokat támaszthat más, az országot vezető vagy vezetni kívánó emberekkel szemben, annak olyan kérdésekben is számít a mondanivalója, amelyek nem kifejezetten a nagypolitikai térképre illeszthetőek fel.
Mert az ország, a társadalom jövője valóban függ attól, hogy milyen kurzus vezeti: ma, amikor vakkomondorozó és az isztambuli egyezmény ratifikálását rendre szabotáló kormány regnál, az ellenzéki térfélen muszáj értékeket képviselni. És ezek közt a vakkomondorozás elítélése mellett olyan alapvető erkölcsi normáknak is szerepelniük kell, mint a gyerekbántalmazás bármilyen formájának az elutasítása.
De mit is mondott Márki-Zay Péter abban az ominózus interjúban? Többek közt azt:
„Még egyszer mondom, 7 gyerekkel az ember soha nem jutna el sehova. Egy bevásárlást nem tudnánk elintézni, ha én ráhagynám a gyerekre, hogy ő nem akarja bekötni a biztonsági övet, vagy nem hajlandó otthagyni a játékot, fölvenni a cipőjét. Tehát az nekem mindig nagyon fontos volt, hogy a gyerekek szót fogadjanak, és ilyen szempontból én a testi fenyítésnek is szükségét érzem, ez persze, ahogy a gyermekek nőnek, teljesen kikopik.”
Majd pedig ezt:
„A magyar szabályozás, azt gondolom, túl szigorú, és egyáltalán nem tartják be. Ez egy teljesen tipikus magyar hozzáállás a törvényekhez is. Magyarországon teljesen betarthatatlan törvények vannak, és nem is tartatja be senki. És aztán persze, ha a hatóság zaklatni akar valakit, akkor mindig lehet ráfogni, hogy na, ő nem, neki nincs ez, neki nincs az. Kanadában egy ideig próbálkoztak azzal, hogy ezt a teljes, a fenyítésnek a teljes elutasítását iktatták törvénybe, és ezt megváltoztatták utána, és természetesen nagyon szigorúan szabályozva: a gyermeket semmilyen külsérelmi nyom nem érheti, nem lehet a fején ütni, nem maradhat nyoma, csak nyitott kézfejjel, satöbbi, hogy nagyon pontosan, korrekten le van szabályozva, hogyan lehet fenyíteni a gyereket. És én azt gondolom, ez a helyes út, és ezt be is tartatják.”
Később persze, miután ügy lett a dologból, finomított a lényegen, és azt mondta: „szó sem volt gyerekbántalmazásról”, csak a sajtó kapott fel egy félreértett mondatot, de a bántalmazást továbbra is elítéli, és szerinte egy megengedőbb, de szigorúan betartott törvénnyel jobban járna a magyar társadalom, mint a jelen szabályozással, amit nem tartanak be.
És ezzel Márki-Zay nem a jobboldalra helyezte magát, nem a Fidesszel kezdett párharcba, hanem egyetemes értékeket utasított el. Ez a kérdés pedig nem a mai Magyarország politikai nehézségeivel korrelál, hanem annál jóval mélyebb szinten érinti a magyar társadalmat.
Mert egy dologban persze igaza van Puzsérnak – fájdalmasan igaza. A gyerekbántalmazás ugyanis továbbgyűrűzik. Életeket mérgez meg, szivárog generációról generációra. Kompenzálunk vagy továbbörökítünk, a fizikai és lelki sebeket tünetileg kezelni lehet, de eltüntetni senki, soha nem tudja őket. Düh, félelem és szégyen – ezek azok a zsigeri érzések, amelyekkel minden ember, akire valaha kezet emeltek, megküzdeni kénytelen, a maga módján.
Elmondhatatlanul fárasztó (és minden bántalmazott gyerek vagy felnőtt számára végtelenül megalázó is) újra meg újra elmagyarázni, hogy miért nem érv az, hogy korábban is vertek embereket, ezután is fognak, és hogy van, aki ebbe nem halt bele, és mégis felnőtt.
Leredukálni a problémát két fanatikus csoport (a továbbverők és a verést elutasítók) kompromisszumképtelenségére annyit tesz: meg sem próbáljuk feloldani mindazt a feszültséget, fájdalmat és félelmet, amiben ma is minden bántalmazott él.
Márki-Zay Pétert áldozatként beállítani, akit a liberális tömeg keresztre feszít, mert nem is azt mondta, csak valami hasonlót, egyben szembeköpése is ezeknek a bántalmazott csoportoknak. Mert bármilyen testi fenyítés, ha látszik, ha nem, ha egyszer történik, ha rendszeres, sérülést okoz. Nem csak fizikai fájdalmat, de lelki sérülést is. Amit aztán ilyen vagy olyan formában, de mindenki tovább örökít majd.
Minderre azt mondani, hogy időnként szükségszerű fenyítést alkalmazni, csak mert mondjuk egy gyerek nem automatikusan azt csinálja, amit a szülei mondanak neki, egyben beismerése is annak, hogy szülőként eszköznek tekintjük a kényszerítést. Márpedig ahhoz azért nem kell gyereknevelési szakértőnek lenni, hogy tudjuk: ennél csak jobb eszközök állnak a rendelkezésünkre. Ttalán meg kéne tanulni jól használni azokat.
Márki-Zay Péter viszont mondta, amit mondott, ezen utólagos magyarázkodással sem lehet sokat szépíteni (mondjuk nem is nagyon igyekezett). Hogy ezt gyerekbántalmazásnak vagy „fizikai kényszerítésnek” nevezzük, az csak játék a szavakkal. Olyan játék, ami nem ritkán életekbe kerül.
Ez nem Márki-Zay Péterről szól. Ha más mondta volna, akkor is probléma lenne. De mivel épp ő tette ezen kijelentéseket, őrá, akit egyébként sokan egyfajta idolnak állítanak be, a jövőnk megmentőjének, hatványozottan igaz, hogy nem kellene hasonló szavaknak elhagyniuk a száját. Mert épp (önként felvállalt) pozíciójából fakadóan sokak számára etalonnak, követendő példának számít. És egy ilyen helyzetben igenis van súlya annak, ha valaki (oldaltól függetlenül), pusztán a pozíciójából fakadóan ilyen kijelentéseket enged meg magának. Politikusként felelőssége van abban, hogy a magyar választópolgárok, akik szimpatizálnak az általa képviselt értékekkel, mit tekintenek normának. És a „fizikai kényszerítés”, pláne a gyerekbántalmazás nem tartozik ebbe a kategóriába.
Lehet mentegetni Márki-Zayt, meg lehet próbálni a felelősséget áttolni a liberális tömegekre, párhuzamot lehet vonni az Orbán-kormány és a hódmezővásárhelyi polgármester között, de mindez csak maszatolás. Nem attól fogunk jobb világban élni, ha szó nélkül hagyjuk a Márki-Zayéhoz hasonló eseteket. Sőt.
Mert – csak hogy egy kicsit érzékelhetőbbé tegyem a dolgot – azt azért jó, ha tudjuk, hogy minden alkalommal, amikor valaki felmenti, vagy akár csak szó nélkül hagyja, hogy mások a gyermekbántalmazás bármilyen formáját nem olyan nagy bajnak titulálják, újra erőszakot tesz minden olyan emberen is, aki gyerekkorában átélt vagy éppen ma, most, ebben a pillanatban él át hasonlót.
Hiszen lényegében egy dolgot üzen nekik: ez így volt eddig is, így lesz, amíg világ a világ, ezen változtatni nem lehet. Örököltük és tovább örökítjük, anélkül, hogy változtatni akarnánk rajta.
