Van valami furcsa és megmagyarázható

A cikk az alábbi könyvet mutatja be: Gagyi Ágnes: A válság politikái. Új kelet-közép-európai mozgalmak globális perspektívában. Budapest: Napvilág, 2018.

Bár a rabszolgatörvény által keltett tiltakozáshullám elcsendesedni látszik, a globális turbulenciák és egyensúlytalanságok korában mozgalmas évszázadra számíthatunk. Ha csak egy könyvet van lehetőségünk elolvasni ezekben a viharos időkben, A válság politikái legyen az.

A válság politikái nem is lehetne aktuálisabb: a tavalyi év régen látott mozgalmi aktivitást hozott térségünkben. A 2018 nyarán zajlott, meglepően erőszakos romániai tüntetéshullámot és a rabszolgatörvény elfogadása kapcsán itthon kialakult megmozdulásokat sokan próbálták már értelmezni, gyakran saját vágyaikat projektálva a történésekre. Gagyi Ágnes könyvének nagy előnye, hogy nem az aktuálpolitikai fejleményekre reagálva vagy a napi történések hevétől fűtve elemez: a szerző több éves kutatómunka után fogalmazta meg gondolatait, ami egyértelműen a könyv és az elemzés előnyére vált. Régen jelent meg ennyire újszerű, mégis kiérlelt politikai gazdaságtani munka magyar nyelven: nem véletlen, hogy többen már most mérföldkőnek nevezik a hazai társadalomtudományban.

könyvet öröm kézbe venni. A kellemes kötés, az igényes tördelés és a meditatív borító a kiadó, míg a sűrű és megvilágító erejű szöveg a szerző munkáját dicséri. A könyv bibliográfiája önmagában is hasznos lehet a globális politikai gazdaságtan iránt érdeklődő hazai olvasóknak. A gondolatmenet jól felépített és világos:

Gagyi egyszerre szeretne átfogó, makro-fókuszú elméletet alkotni a kelet-közép-európai (félperifériás) társadalmi mozgalmak általános és történeti értelmezéséhez, illetve hozzászólni a magyar és román újbaloldalon napjainkban zajló vitákhoz a „Mi a teendő?” kérdése körül.

Tankönyv, de nem tan-könyv: a szerző egy mára hatalmasra duzzadt fogalmi apparátust mozgat, de következetesen önreflexív és kritikus marad az általa használt elméleti megközelítéssel és saját megfigyeléseivel szemben is. Bár maga is az újbaloldali mező ismert szereplője (korábban az ős-LMP és a 4K!, ma főleg a Helyzet Műhely körül aktív), képes kilépni a „mozgalmi perspektívából”. Áttekint, elemez és kijózanító következtetésekre jut: mintha a világrendszer-elmélet klasszikusait olvasnánk a Fordulat 21-gyel felkeverve, Mán-Várhegyi Réka Mágneshegyével keresztezve.

Mivel e könyvismertetőben terjedelmi okokból nincs módom Gagyi szerteágazó megállapításainak összefoglalására – ennek megismeréséhez őszintén ajánlom a könyv elolvasását az „újbaloldal” iránt érdeklődő közép– és nemközéposztálybelieknek –, rövid írásomban a szerző elméleti keretének vázlatos bemutatására koncentrálok. Úgy vélem ugyanis, hogy az elméleti keretben rejlik a mű igazi hozzáadott értéke: megértése számos további munkát inspirálhat és mindannyiunkat elgondolkodtathat a politikai cselekvés valós lehetőségeiről a félperiférián.

Helyzet van

Gagyi Ágnes jól látja, hogy az újbaloldali politikai cselekvéshez – amit ismét egyre többen szorgalmaznak ilyen vagy olyan formában – érdemes először tisztán látni magát a helyzetet. A helyzet ugyanis a cselekvés feltételeit és lehetőségeit is meghatározza, és úgy tűnik, igencsak összetett: a rendszerváltás ígéreteiből kiábrándulni látszó „nép” egyik része kisebb vagy nagyobb kompromisszumokkal, de lassan elfogadja az új konzervatív korszakot, míg más részei frusztráltan O1G-znek és követelnek „munkás-diák szolidaritást”. Az Egyesült Államok feladott pozíciói után fut a térségben, miközben Putyin és Erdogan visszatérő vendégei a Kolostornak; Kína köszöni, jól van, „Európa” már kevésbé; a „túlórázni jött” rendőrök és a szivárvány- és árpádsávos zászlók alatt Orbánisztánt kiáltó tömegek távozása után a téren egy elégedett közmunkás szedi össze a csikkeket. „Beülhetünk a Gólyába, úgyis akartam kérdezni, ti hogyan igényeltétek a CSOK-ot” – hallatszik a Mérce élő közvetítésén, ahogy a telefon két távolodó Fjällräven hátizsákra fókuszál. „Komplex dolgok ezek” – mondja valaki a Marx200 konferencián és csak egyetérteni tudunk vele.

A kérdés már csak az, melyik tudományterület az illetékes abban, hogy eligazodjunk e kusza és bonyolult viszonyok között? Hogyan derítsük ki, hogy mi a helyzet, amire cselekvést lehet építeni? A politikatudomány vagy a szociológia fogalmait hívjuk segítségül? Támaszkodjunk a közgazdaságtan elméleteire vagy koncentráljunk a nemzetközi kapcsolatok átalakulására? Nemzetállami keretben gondolkodjunk vagy bővítsük ki az elemzés alapegységét? Megérthetőek-e a folyamatok az „idő”, tehát a történelem dimenziója nélkül? A szerző – egyre több hazai társadalomkutatóhoz hasonlóan – elveti a fenti, hamis megkülönböztetésekre építő logikát és az ún. „világrendszer-szempontú” megközelítések felé fordul.

Célja, hogy „a kelet-közép-európai és magyarországi kortárs átalakulásokat a régió hosszú távú világgazdasági és geopolitikai beágyazottságának dinamikái felől vizsgálja” (11. o.), hiszen értelmezésében a világ különböző pontjain ki- és átalakuló gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok „nem egymástól függetlenül fejlődnek, hanem mint ugyanazon globális felhalmozási folyamat helyi integrációjának egymással összekapcsolt formái” (86. o.).

Ez a globális (geo)politikai gazdaságtani személetmód lehetővé teszi, hogy ami elsőre ellentmondásos vagy furcsa jelenségnek tűnik, ne váljon megmagyarázhatatlan helyzetté. Amikor ugyanis a könnyebbik utat választjuk, hajlamosak vagyunk az esszencializálás csapdájába esni és egyszerű, „magától értetődő” magyarázatokat találni összetett társadalmi folyamatokra: „posztkádári népség”; „a románok már csak ilyenek”; „nem való nekünk a demokrácia”; „minden politikus korrupt” – mondjuk, vagy legalábbis gondoljuk ilyenkor. Valóban furcsa, hogy a magyarországi jobboldallal ellentétben Romániában a szocialista utódpárt építi politikáját a nemzeti tőkésosztály támogatására; érdekes, hogy Magyarországon a zöld, míg Romániában a munkásmozgalmak játszottak fontos szerepet a rendszerváltáshoz vezető belpolitikai folyamatokban; meglepő, hogy a közös „szocialista” örökség árnyékában az utóbbi években mindkét országban egyfajta újbaloldali reneszánszt láthatunk; és furcsa az is, hogy míg Romániában egymást érik a belpolitikai botrányok, Magyarországon az immár kilenc éve stabilan kormányzó politikai blokkal szemben csak szórványos és gyenge ellenállás tudott kialakulni. Furcsa, de megmagyarázható.

Válság, világrendszer és a mozgalomkutatás terhes öröksége

Gagyi a könyv elején tisztázza és élesíti fogalmi apparátusát. Erre szüksége is van, hiszen nem csak a marxi alapozású, globális politikai gazdaságtani hagyomány analitikus érvényességét kell bizonyítania, de át kell vágnia a „nyugati” mozgalomkutatás torzításaira épülő tudományos és közmegegyezéseken is. Az elméletalkotáshoz használt tudásunk és fogalmaink ugyanis sohasem a megismerő szándékunktól függetlenül létező, objektív valóság lenyomatai, hanem maguk is történeti konstrukciók és mint ilyenek, meghatározható és felismerhető hatalmi viszonyokat és pozíciókat tükröznek.

A szerző szerint ma leginkább két fogalom akadályozza a kelet-közép-európai mozgalmak megértését: a „civil társadalom” ideája és a „demokratikus kapitalizmus hanyatlásának” diskurzusa. Gagyi szerint ezek az elemzési eszközök a nyugati jóléti államok specifikus történelmi tapasztalatán alapulnak, ezért nem alkalmazhatóak univerzálisan: a szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a civil társadalom normatív fogalma különféle „dolgokat” jelöl és rögzít a hidegháború alatt, a kilencvenes évek „átmeneti időszakában” és napjainkban, valamint, hogy a demokratikus kapitalizmus hanyatlásának fogalmi kerete – bármilyen kézenfekvőnek tűnik is a 2008 utáni mozgalmak megragadására – értelmezhetetlen a II. világháború utáni fejlett nyugati jóléti demokráciákon kívül.

Amennyiben egy kivételes történelmi körülmények között létrejött, eszményi és időbeliségében rögzített demokrácia képéhez hasonlítjuk saját társadalmunk állapotát és az abban zajló folyamatokat, akkor újra és újra „csalódni” fogunk.

E fogalmakon keresztül vizsgálva ugyanis láthatatlannáelismerhetetlenné és megismerhetetlenné válik a világrendszer centrumon kívüli térségeinek önálló – de ugyanannyira „érvényes” –, hosszú távú társadalom- és politikatörténete. Így leszünk állandóan „késésben” (pl. a demokrácia és a jól működőpiacgazdaság kiépítésében) vagy „előreszaladásban” (pl. az autoriter kapitalizmus megjelenése kapcsán) az ideálisnak tekintett nyugati, „alap” modellhez viszonyítva. Gagyi szerint ezért a globális és történeti szempontú elemzéshez először saját gondolkodásunkat kell függetleníteni a „nyugati kontextusok alapján általánosított modellektől” (52. o.), hiszen tudományos érdeklődésünk (mit látunk?) és a megismeréshez használt fogalmi eszköztárunk (min keresztül látjuk?) sem választható el a dinamikusan változó gazdasági, intézményi és (geo)politikai átrendeződésektől.

A legnagyobb átrendeződés pedig napjainkban – Gagyi és a világrendszer-elmélet szerzői szerint – az Egyesült Államok hegemón pozíciójának elvesztése kapcsán zajlik, a globális felhalmozás rendszerszintűválságába ágyazódva.

Gagyi „válság” fogalma tehát nem a 2008-as világgazdasági válságra, hanem a világrendszer 1970-es évek óta tartó felhalmozási válságára utal, melyet egy financializált, „neoliberális” világgazdaság pörget és amely „kisebb” gazdasági válságok sorozatán keresztül manifesztálódik.

Mivel a világrendszer hegemón ciklusainak stabil periódusai nemzetközi és nemzetállami szinten is konkrét anyagi előnyökkel járó társadalmi szövetségekre épülnek, a felhalmozási ciklus válságperiódusával szükségszerűen együtt jár a politikai mobilizációk megsokasodása:

„Az, hogy a tőke a pénzpiacokra áramlik, a társadalmi szereplőkre nézve egyrészt azzal a következménnyel jár, hogy a felhalmozás korábbi anyagi struktúrái és az azokban korábban elfoglalható pozíciók beszűkülnek. Ez a folyamat nem csak a korábban is elnyomott csoportok növekvő nyomorát hozza magával, hanem azt is, hogy a korábban „elég jó” pozíciót elfoglaló junior szereplők korábbi pozíciói meggyengülnek. […] [A] junior szereplőknek ez az anyagi struktúrák leépüléséből következő pozícióváltása tipikusan a hegemón szereplőkkel kötött korábbi politikai szövetségeik meggyengülésével, és a pozícióvesztés ellen harcoló újfajta politikai mobilizációkkal jár. A felhalmozás struktúráiban elfoglalt pozíciók megváltozása, és ezzel párhuzamosan a korábbi politikai szövetségek meggyengülése a kortárs tapasztalatban egyfajta világnézeti és morális válságként csapódik le, amely a korábbi világképek megkérdőjelezését, és az új társadalom- és történelemvíziók megsokasodását vonja magával” (91. o.).

Bár a fenti folyamat a világrendszer-elmélet szerint minden korábbi hegemón ciklus válsága (tehát ún. financializációs szakasza) során megfigyelhető volt, ma mégsem lehetünk biztosak abban, hogy egy új, a jelenleginél stabilabb felhalmozási periódus lassú kialakulásának vagyunk tanúi. Egyrészt a különböző ciklusok nem ismétlik mechanikusan a korábbi történeti pályákat, másrészt az Egyesült Államok katonai ereje és a természeti erőforrások kimerülése új változókat hoz a „képletbe”.

Gagyi szerint (97. o.) ebben a kontextusban a kortárs kelet-közép-európai politikai mobilizációk megértéséhez azt kell vizsgálnunk, hogy „a helyi átalakulások hogyan kapcsolódnak be a jelenlegi globális átalakulás tágabb folyamataiba.

Ez a megközelítés persze nem csak a 2008 utáni társadalmi mozgalmak – világrendszer-szempontú – elemzéséhez hasznos: a szerző az ipari munkás-, illetve „rendszerellenes” mozgalmak példáján keresztül demonstrálja, hogy a világ különböző részein kialakuló politikai mobilizációkat (melyek adott időpontban és földrajzi helyen reagálnak a rendszerszintű válság helyi-szintű hatásaira) érdemes ugyanazon globális felhalmozási folyamat részeként vizsgálni.

A középosztály és a középosztályi mobilizációk Kelet-Közép-Európában

A válság politikáinak kulcsfejezetében Gagyi újszerű szempontokat vezet be a félperifériás középosztályokpolitikai mobilizációjának elemzéséhez. Talán ez a könyv legsűrűbb fejezete, melyben a szerző Giovanni ArrighiAndrew C. János és Szelényi Iván úttörő munkáira támaszkodva mutatja be a félperiféria állami szintjein kialakuló (lokális) mozgalmak dinamikái és a világrendszer felhalmozási ciklusai között felfedezhető, zavarba ejtő összefüggéseket.

A szerző a „középosztály” fogalmát elemzési eszközként kezeli, tehát nem egy társadalmi réteg ahistorikus és állandó társadalmi-ideológiai tulajdonságait akarja megragadni vele, hanem egy történetileg változó pozíciót az egyes államok társadalmi struktúrájában. Gagyi Ágnes szerint fontos felismernünk, hogy a félperiféria középosztálya strukturálisannem azonos a centrum középosztályával: bár a hasonló fogyasztási, kulturális és életmódminták, valamint politikai ideológiák miatt úgy tűnhet, hogy ugyanolyan pozícióban lévő társadalmi csoportokat látunk, a valóságban ez csak fénytörés.

A félperiféria „középosztályának” sokkal korlátozottabb lehetőségei vannak az anyagi gyarapodásra, ezért is marad mindig „szűk” réteg a centrumon kívüli államokban. A világrendszer egyenlőtlen cserére épülő viszonyai között a centrum középosztályai azért tudnak demokratikus „mintaállamokban” „polgárosodni” (lásd még: „széles középosztályra épülő jóléti állam”), mert a kapitalista termelés brutális költségei „észrevétlenül” terhelődnek át a félperiféria és a periféria társadalmaira. Emiatt az egyenlőtlen viszony miatt a centrumon kívüli társadalmakat jellemzően „erős államokba” szervezik az államot irányító csoportok, hiszen csak így tudják biztosítani az adott társadalom „zavartalan” világgazdasági integrációját és a saját fennhatóságuk alatt megtermelt értékből való minél előnyösebb részesedést.

A szerző tehát úgy véli, hogy mivel a világrendszer félperifériás pozícióiban a megszerezhető (és így elosztható) érték kisebb, mint a centrum társadalmaiban,

„[…] a rendszerfeltételek nem teszik lehetővé a centrumhoz hasonló tág középosztály létrejöttét. Ennek az ellentmondásnak az áthidalásához a helyi középosztályok jellegzetesen az állam segítségéhez folyamodnak, hogy részben a globális centrum felé áramló jövedelmek visszatartásával, részben a helyi jövedelmek nekik kedvező redisztribúciójával kompenzálják a középosztálybeli pozíciók szűkösségét. Az állami segítség különféle formáiért a középosztály különböző frakciói versenybe kerülnek egymással és a társadalom más csoportjaival” (124. o.).

Ezt a társadalmi mozgást ideológiailag a „fejlődés illúziója” hajtja, ami képes arra, hogy „az egyenlőtlen rendszerintegráció belső feszültségeiből fakadó igényeket a globális mobilitás ígéretével ideiglenes politikai szövetségekbe rendezze” (104. o.).

Más szóval:

a „most már tényleg utolérjük a Nyugatot” típusú politikai ígéretek segítségével időről időre egyesíthetők a helyi társadalom azon csoportjai, melyek hosszabb távon egyébként egymással versenyeznek az államon keresztül megszerezhető értéktöbbletért.

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a folyamat nem automatikus és nem mechanikus: azt, hogy milyen konkrét ideológia mentén kristályosodik ki egy adott államon belüli társadalmi mozgalom, különböző – helyi szintű – történeti és geopolitikai körülmények és lehetőségek határozzák meg. A világrendszer-elmélet megközelítése azt teszi lehetővé, hogy észrevegyük a transznacionális gazdasági és geopolitikai dinamikákat az adott államokon belül kialakuló politikai mozgások mögött.

A régió politikatörténete ebből a szempontból erősen függ a „külső” hatásoktól és a helyi társadalmi viszonyok globális beágyazottságától.

A félperiféria középosztályainak korlátozott és államfüggő fejlődése miatt Gagyi szerint

„a középosztályosodás gazdasági korlátait rendszeresen kiújuló politikai mobilizációk [jellemzik]” (141. o.), ahol „a nyugati középosztályokéhoz hasonló életszínvonalra törekvő helyi középosztályok […] a globális hierarchiákból fakadó ’fejlődési illúzió’ egyik speciális helyi bázisát képezik, amely iskolázottságának köszönhetően különösen alkalmas arra, hogy a globális hierarchiák anyagi és szimbolikus következményeit megszenvedje, s az anyagi mobilitás ambícióját politikai vállalkozássá transzformálva politikai programokat dolgozzon ki e hierarchiakülönbségek meghaladására” (142. o.).

Ezekben a történetileg újra és újra megfigyelhető, tipikusan önellentmondásokba futó és csalódásokkal véget érő politikai mobilizációkban a félperiféria értelmisége fontos szerepet tölt be: mivel jórészt csak intellektuális tőkéjére támaszkodhat, saját középosztályi pozíciójának megszerzésében vagy megtartásában más társadalmi csoportok támogatására is szüksége van.

Gagyi úgy látja, hogy e szerkezeti korlát miatt a középosztály mozgalmai (melyekben a félperiféria társadalomtörténete miatt az értelmiség „felülreprezentált”) gyakran az értelmiségi ideológiákra jellemző retorikai pozíciókat vesznek fel és saját érdekeik helyett mások nevében fogalmaznak meg politikai célokat.

Így válnak a félperiféria bizonyos helyi csoportjai politikai vállalkozókká, akik a „félperifériás középosztály-fejlődés szerkezeti korlátainak kompenzálására […] intellektuális tőkéjüket az állami segítség érdekében mozgósítják” (143. o.).

Összegzés és újbaloldali tanulságok

A könyv második felében Gagyi a fentebb vázolt elméleti keretben, történetileg hasonlítja össze a válság mobilizációs ciklusainak magyarországi és romániai „konstellációit”, külön figyelmet szentelve a 2008 utáni, középosztálybeli szereplők által dominált tüntetéseknek és a két országban megjelenő újbaloldali csoportoknak.

Meggyőzően érvel amellett, hogy a két ország – egymástól ideológiájában vagy formájában különböző – társadalmi mozgalmai valójában ugyanazon globális válság helyi hatásaira reagálnak, tehát „politikai tájékozódásukat [a globális és hosszú távú geopolitikai-világgazdasági] integráció teljes tartományát rövid távú, helyi politikai projektekre lefordító politikai környezet alakítja” (220. o.). A válság „természetes” módon veszélyezteti a félperifériás középosztály törékeny pozícióit, ezért az ismét az állam felé fordul, „igazságosabb” vagy „demokratikusabb” politikákat követelve, ideológiájában más társadalmi csoportok sérelmeit (is) megjelenítve.

Az elemzés legfontosabb tanulsága azonban az, hogy a globális felhalmozás félperifériás pozíciójában a strukturális korlátok és meghatározottságok erősebbnek tűnnek az egyéni szándékoknál.

Hosszú távon – a kapitalista világrendszer keretein belül megfogalmazva – a „progresszív szándék”, a „felzárkózás” vagy az „egyenlőbb társadalom” ígérete olyan (nemzet)állami szintű politikákhoz vezet, melyek kénytelenek „elárulni” a mozgalom kialakulásakor megfogalmazott célokat és értékeket, ismétlődő „kiábrándulásokat” és „csalódásokat” okozva a mozgalom résztvevőinek.

A szerző ennek ellenére nem marad pesszimista, nem gondolja, hogy ebben a helyzetben értelmetlen lenne a progresszív politikai cselekvés, bár A válság politikáival vállaltan inkább egy értelmezési keretet javasol, mint hogy konkrét gyakorlati ajánlásokat tegyen.

Habár óvatosságra int, úgy gondolja, a fenti rendszerkorlátok felismerése az újbaloldal segítségére lehet az új társadalmi csoportok közötti koalíciók kialakításakor, kivált, ha a kialakuló mozgalom ki tud lépni a „fejlődés illúzióinak” ideológiai csapdájából és képes reflektálni a kapitalista rendszer válságának tágabb összefüggéseire is politikai céljai megfogalmazásakor.

Gagyi Ágnes könyve nehéz olvasmány, mert egyszerre szembesít egyéni és rendszerszintű korlátainkkal is. Bár következtetéseit nem muszáj feltétel nélkül elfogadnunk, higgadt meglátásain – ideológiai beállítottságtól függetlenül – érdemes elgondolkodnia mindenkinek, aki gyökeres változásokat szeretne elérni Magyarországon: A válság politikáinak dilemmái maradandó nyomot hagynak az olvasóban. Azt kívánjuk a könyvnek, hogy sokan őrlődjenek fölötte. Megérdemelné.

A cikk először az Új Egyenlőségen jelent meg.

Olvass tovább!