Elnyomorodik-e a munkásosztály? II. rész

Artner Annamária könyvének (Artner A.: MARX 200 – Marx öröksége, a munka helyzete és a felzárkózás lehetősége a globális kapitalizmusban. Eszmélet Zsebkönyvtár. Budapest: Eszmélet Alapítvány, 2018) Elnyomorodik-e a munkásosztály c. fejezetét közöljük – 2 részletben. Az első rész itt olvasható. Az írás korábban megjelent az aszem.info portálon is.

A bizonytalanság kora – A munkásosztály helyezte a „legjólétibb” centrumkapitalizmusban

Méltán mondható el, hogy a kapitalista világrendszeren belül eleddig Európa emelte a legmagasabb szintre a munkásosztály „jólétét”, s ezzel megalapozta a „jó kapitalizmus” illúzióját. Érdemes hát nagyító alá venni, milyen folyamatok játszódnak itt le napjainkban.

Egy fogalmi tisztázással kell kezdenünk. „Tipikusnak” nevezzük azt a foglalkoztatási formát, amely teljes munkaidőben, határozatlan időre szóló alkalmazotti munkaszerződés keretében valósul meg. Ennek megfelelően „atipikus” minden munkaviszony, ami ettől eltér. Ilyen mindenekelőtt a részmunkaidős, a határozott időre szóló, a megbízásos, a távmunkában (otthon) végzett munka, az alkalmi, az egyéni vállalkozásban vagy munkaerő-kölcsönzőn, ügynökségen (agencyn) keresztül történő foglalkoztatás, a „nulla órás szerződés” (zero hour contract) vagy a „kivétel” (opt-out) klauzulát tartalmazó (a törvényes heti maximumnál több munkaórát is megengedő) szerződés stb. De szigorúan véve, ide sorolható az első pillanatra „tipikus”-nak nevezhető, tehát teljes munkaidős, határozatlan idejű foglalkoztatás is, amennyiben – mint az napjainkban mindinkább szokás – speciális munkarendben történik (például terepen végzett munka, 24–48 órás rendszer vagy a „rugalmas”, illetve csúsztatható munkaidő stb.). Bár a rugalmasság kedvező is lehet a munkavállalóknak, a tőkerendszerben jobbára kiszolgáltatottságukat és az általános bizonytalanságot növeli.

Piasna (2017) a bérek és a munka minőségének változásait vizsgálta a 2005–2015-ös periódusban az EU-ban, és kénytelen volt megállapítani, hogy úgy tűnik, mintha a „rossz munkák” világa térne vissza: bár az egyes tagországok között nagyok és nőnek a munkaerőpiaci különbségek – különösen az alkalmazás formája, biztonsága és a munkavégzés feltételei tekintetében – a munka minősége nagy átlagban romliks a reálbérek a válság után alig-alig nőttek.

Ám nemcsak az utóbbi, válsággal is terhelt évtized termelte ki ezeket az aggasztó fejleményeket: régebbi trendek dolgoznak itt.

Mint az OECD megállapítja, az 1995 és a 2008-as válság között keletkezett új munkahelyek több mint fele részmunkaidős, határozott időtartamú szerződés vagy önfoglalkoztatás volt (OECD 2017, 3), vagyis tipikusan bizonytalan, prekárius jellegű. Magam elsősorban az Európai Unió statisztikája (Eurostat) alapján térképeztem fel az európai munkaerőpiaci folyamatokat az ezredforduló óta, és hasonló eredményre jutottam (Artner 2018). Alább e tanulmány legfontosabb megállapításait foglalom össze.

A foglalkoztatási ráták az utóbbi években a legtöbb EU-tagországban növekednek, elsősorban az idősek, másodsorban a nők fokozott munkavállalásának köszönhetően. Az utóbbi évtizedekben jellemző trend a nyugdíjkorhatár és a teljes nyugdíjra jogosító évek számának emelése. 2004 és 2016 között például 3,3 millióról 5,3 millióra nőtt a száma (és 4,2-ről 5,6 százalékra az aránya) azoknak a 65 éven felülieknek, akik munkát vállaltak. A 65–69 éves korosztályban minden nyolcadik ember végzett bérmunkát 2016-ben (2004-ben még csak minden tizenkettedik).[1]

Nem is csoda, ha figyelembe vesszük, hogy a nyugdíjak reálértéke csökken (Carone et al. 2016). Nem arról van tehát szó, hogy az idősek azért dolgoznak, mert kedvük van hozzá és egészségük megengedi – ami igazán örvendetes és a társadalom számára hasznos fejlemény lenne. Munkára képesnek vagy bérmunkára kötelezettnek lenni azonban nem ugyanaz! Egy 2012-es felmérés szerint, az európai idősek túlnyomó többsége (az 50–69 évesek 63 százaléka, a 65–69 évesek nagyobbik fele) anyagi okokmiatt dolgozik (Dubois 2016).

A foglalkoztatás mennyiségi növekedése az elmúlt évtizedekben a munkafeltételek minőségi romlásával járt: elsősorban az atipikus (főként a részmunkaidős, határozott idejű) szerződések számának növekedéséből adódott, és az EU átlagában nőtt az alacsony keresetűek aránya is, mégpedig elsősorban a legfejlettebb EU-tagországokban, ami nem kis részben a migrációnak köszönhető: Nyugat-Európa fejlettebb országaiban az olcsóbb keleti munkaerő kiváltja a drágább hazait. Egy felmérés szerint (EC 2016), a keleti tagországokból érkezők 1,78-szor, a nyugat-európai országokból érkezők 1,3-szor könnyebben találnak munkát, mint a fogadó ország natív munkanélküli lakosai. (Az EU-n kívülről érkezők viszont valamivel kisebb eséllyel tudnak elhelyezkedni, mint a natív társaik.) Az EU tíz legfejlettebb országában (Mag10)[2] 2006 és 2016 között a 15–24 éves korcsoportban a natív (nem-külföldi) foglalkoztatottak száma 896 ezerrel csökkent, miközben a külföldi (nemcsak EU-s) fiatalok foglalkoztatása 203 ezerrel nőtt.

Az inaktív, se nem dolgozó, se nem tanuló fiatalok (NEETs) aránya a 15–29 éves korosztályban a 2000-es évek eleje óta elég stabil, 8 százalék körüli alakul, s e csoporton belül minden hatodik (a korosztály 4,7-5 százaléka) nem is akar dolgozni. Szép példája ez (bér)munkától való elidegenedésnek.

Egy, az Európai Parlament által készített jelentés (European Parliament 2016) szerint a határozatlan időre szóló és teljes (8 órás) munkaszerződések (tehát az ún. „tipikus” alkalmazotti foglalkoztatás) aránya az EU-ban csökkenő, 2014-ben már csak 59 százalék volt, és – ha egyelőre részesedésük még alacsony is, de – terjedőben vannak a rosszul fizetett, egyébként is bizonytalan, összességében „prekáriusnak” nevezhető munkahelyek. Ezek arányát az Eurostat valamiféle igen szigorú definíció alapján nagyon alacsonyra teszi, de növekedést regisztrál: a „prekárius” munkahelyek aránya a 15–64 éves korosztályban 2002 és 2014 között 1,6-ról 2,3 százalékra nőtt, s 2016-ig ezen a szinten állt.[3]

A „prekariátus” fogalmilag meglehetősen bizonytalan, ezért más módszert alkalmazva más eredményre juthatunk. Ha például azt nézzük, hányan vannak azok, akik még a minimálbért sem keresik meg (márpedig az ilyen munka ugyancsak bizonytalan léthelyzetet eredményez), a prekárius foglalkoztatás aránya máris többszörösére nő.

Például 2014-ben az Egyesült Királyságban – ahol az Eurostat fél százalék alatti prekariátust mért – a foglalkoztatottak közel 15 százaléka keresett kevesebbet, mint a minimálbér (EU 2016, 54). Ők lehettek egyebek mellett gyakornokok, önfoglalkoztatók, önkéntesek, közmunkások, 16 éven aluliak, akik szabályszerűen is kereshetnek a minimálbér alatt, és persze idénymunkások, vagy akár informális keretek között (vagyis bejelentés nélkül) foglalkoztatottak. Megint más koncepció szerint, az atipikus munkákat, elsősorban a határozott idejű szerződéseket és az ideiglenes (jellemzően munkaközvetítőn keresztül történő) foglalkoztatást sorolják a „prekárius” körbe – ezeknél a bér azonos munkakör esetén is jelentősen alacsonyabb, mint a határozatlan idejű munkaszerződések esetében –, valamint az önfoglalkoztatást és a nem önkéntes részmunkaidős állásokat is.

A „modern” prekariátus kialakulása a fejlett országokban az 1970 évek válságát követő időszakra tehető, amit a kelet-európai alternatív rendszerek összeomlása felgyorsított. Kutatók már a 2000-es évek elején megállapították, hogy bizonyos országokban, így főként Spanyolországban és Franciaországban, a prekariátus a munkaerőpiac strukturális jellemzőjévé vált (Duell 2004). A 2008-ban kirobbant válság ugyan kedvezett az ilyen bizonytalan és rosszul fizetett foglalkoztatási formák terjedésének, de ennek hosszabb távon mégis elsődleges oka a már jóval a válság előtt – az 1980-es évektől – meginduló munkaerőpiaci dereguláció volt, valamint számottevően közrejátszott benne a képzettségi „gap”, ami a technológiai váltásból, s vele a munkát keresők tudása és a piaci igények közti eltérés növekedéséből adódik.

A prekárius foglalkoztatás egy további formája a „nulla órás” (zero-hour) szerződés, amikor a munkáltató nem vállal kötelezettséget a dolgozó munkával való ellátására és így havi keresetére sem. Alkalmi jelleggel, azonnal kell rendelkezésre állnia annak, aki így szerződik. Az ilyen szerződéseket egyelőre az EU legtöbb tagországában tiltják, korlátozzák vagy nem alkalmazzák, azonban fél tucat tagországban (Ciprus, Írország, Finnország, Málta, Svédország, Egyesült Királyság és a nem EU-tag Norvégia) törvényesen elismert és kisebb-nagyobb mértékben elterjedt foglalkoztatási forma (KBS 2017). A „zero-hour” szerződések terén élen jár az Egyesült Királyság, ahol az így foglalkoztatottak száma 2000 és 2016 utolsó negyedéve között több mint négyszeresére, 905 ezer főre, a foglalkoztattak 0,8 százalékáról 2,8 százalékára nőtt (ONS 2017).

Bár a munkaközvetítő vagy munkaerő-kölcsönző ügynökségeken keresztül ideiglenesen foglalkoztatottak (temporary agency workers) aránya az EU28 egészében nem éri el a 2 százalékot, ez is több mint 3,7 millió ember jelent, akik gyakran még a következő napi munkájukat sem látják előre. Fizetésük általában alacsonyabb, mint a közvetlenül a cégek által foglalkoztatott dolgozóké. Az Egyesült Királyságban számuk 2016-ban elérte a 865 ezret, fizetésük pedig 22 százalékkal maradt el a nem ügynökségi, állandó foglalkoztatottakétól, de ha a dolgozó az ügynökség alkalmazásában áll (munkaerő-kölcsönzés), akkor már 45 százalékkal.

A nulla órás szerződéssel bírók és az ügynökségen keresztül foglalkoztatottak halmaza részben átfedi egymást – 2016-ban az ügynökségi dolgozók 14 százaléka volt nulla órás szerződésen az Egyesült Királyságban – de ennek figyelembevételével is, e két forma együtt több mint 1,6 millió embert, a foglalkoztatottak több mint 5 százalékát érintette a szigetországban, 2016-ban. Az ügynökségi munkások 40 százaléka bevándorló/vendégmunkás, ezen belül nagyobbrészt az EU-ból, kisebb részben pedig az EU-n kívülről érkeztek az Egyesült Királyságba (Blitz 2016).

European Parliament (2016) már idézett tanulmánya szerint a munka prekárius jellegű, illetve fokozott a veszély, hogy azzá válik, a következő esetekben: részmunkaidős – különösen a kényszer-részmunkaidős – foglalkoztatás (amikor az illető szívesebben dolgozna több órában), önfoglalkoztatás, határozott idejű foglalkoztatás, munkaerő-kölcsönzőn, ügynökségen keresztül történő foglalkoztatás, nulla órás szerződések, gyakornoki munka, informális („fekete”) munka. Mint látjuk, éppen azokról az esetekről van szó, amelyeket más néven „atipikus” foglalkoztatásnak nevezünk. Ezekről az Eurostat adatai alapján, az EU28-ra és az ezredforduló utáni időszakra vonatkozóan a következőket lehet elmondani (a regionális különbségekre itt most nem kitérve). Ha másként nincs jelölve, az adatok a 2002–2016-os időszakra vonatkoznak (részletesebben lásd Artner 2018):

  • A részmunkaidősök száma 2016-ban az EU28-ban meghaladta a 42 milliót, arányuk pedig megközelítette a 20 százalékot. A részmunkaidős foglalkoztatás növekedése elsősorban a 15–24 éves fiatalokat érinti.
  • A részmunkaidős foglalkoztatás jelentőségének növekedése még jobban tetten érhető, ha az utóbbi években keletkezett új állásokból való részesedését vizsgáljuk. 2002 és 2016 között a foglalkoztatás-növekmény 68,8 százalékát a részmunkaidős állások adták.
  • A részmunkaidőt csak kényszerűségből – teljes idejű állás híján – vállalók aránya emelkedik. Az ilyen „akaratlanul részmunkaidős” dolgozók[4] részesedése az összes részmunkaidősön belül az EU28-ban 2002 és 2016 között több mint 10 százalékponttal, 27,7 százalékra nőtt.
  • Bár a nem önként részmunkaidősök az EU28 összes foglalkoztatottján belül nem képviselnek jelentős arányt (kb. 5%), azért mégiscsak figyelemre méltó, hogy az elmúlt közel másfél évtizedben 6,4 millióval gyarapodott és napjainkban megközelíti a 12 milliót azoknak a száma, akik többet szeretnének dolgozni (és keresni), mint amire a tőke jelenleg igényt tart. (A foglalkoztatást a tőke igényei szabják meg…)
  • A másik jellegzetesen atipikus foglalkoztatási forma az ideiglenes (temporary) alkalmazás. Ez magában foglalja a határozott idejű szerződéseken (fix-term contract) kívül az olyan szerződéseket, amelyek valamely esemény bekövetkezése (pl. egy feladat teljesítése, egy rendezvény bezárása) esetén járnak le. Bár az ilyen munkaszerződések elterjedtsége és időtartama országonként nagyon eltérő, az általános trend mégis ezek részarányának növekedése: 1987-ben 9 százalék (ILO 2016a:52), napjainkban már 14,2 százalék. 2002 és 2016 között a 28 EU-tagországból csak hatban nem nőtt az ideiglenes állások aránya.
  • fiatalabbakat jobban érinti az ideiglenes foglalkoztatás, mint az idősebbeket, de ez a foglalkoztatási forma az idősebb korosztályokban is egyre terjed: 2002 és 2016 között az ideiglenes szerződéssel foglalkoztatottak aránya a 15–24 évesek körében 32,6 százalékról 40,9 százalékra nőtt, a 25–54 éves korosztályban 7,8-ról 10,3 százalékra, az 55–64 éves korcsoportban pedig 4,7-ről 5,3 százalékra. A jelzett időszakban a 25–54 évesek foglalkoztatási növekményének 97,8 százaléka az ideiglenes foglalkoztatásból adódott![5] Az ideiglenes szerződések terjedése tehát valóban meghatározó trend, amely először a fiatalokat érte utol, mert belőlük kerülnek ki legnagyobb számban az újonnan munkába állók, de néhány év alatt lecsorog az idősebb korosztályokba is.
  • A munkából való megélhetés fontos jelzője a másodállások számának alakulása. Igen érdekes, hogy a vizsgált időszakban a másodállással rendelkező foglalkoztatottak száma a KKE11-ben több mint félmillióval csökkent, az EU déli és észak-nyugati perifériáját alkotó 7 tagország (DÉNY7[6]) átlagában lényegében változatlan maradt, miközben a legfejlettebb EU-országokban, a Mag10-ben tapasztalt több mint 2,3 milliós növekedés mindezt túlkompenzálta. Így tehát a másodállások száma az EU egészében nőtt. Ebben kimagasló szerepe van Németországnak, amely a növekményből 1,4 millió fővel részesedett. Ez a 2000-es évek elején bevezetett ún. Mini-jobs-rendszernek köszönhető (minimálisan fizetett foglalkoztatott – Geringfügig entlohnte Beschäftigte), ami a foglalkoztatás növelést célozta. A maximum havi 450 eurós fizetést jelentő, csökkentett társadalombiztosítási befizetéseket vonzó „mini”-állásokban ma már hét és fél millió ember dolgozik, köztük 2,7 milliónyian másodállásban[7], ami annak jele, hogy kialakulóban van egy munkavállalói réteg, amely egy állásból egyre kevésbé tud a maga választotta nívón megélni (White 2014). 2002 és 2016 között jelentősen, 230 ezerrel nőtt a másodállások száma Hollandiában és több mint félmillióval Franciaországban is.[8]
  • Az önfoglalkoztatók száma csak mérsékelten emelkedett, s arányuk az EU28 átlagában lényegében nem változott (2016-ban 14%). Ez a viszonylagos stagnálás azonban úgy állt elő, hogy az arány a Mag10-ben nőtt, a DÉNY7-ben és KKE11-ben viszont, ahol egyébként jóval nagyobb arányú az önfoglalkoztatás, 2002 óta csökkent.[9]

A munkakörülményekhez tartozik – akár tipikus, akár atipikus foglalkoztatási formáról van szó – a ledolgozott munka mennyisége, valamint a munkahely fizikai és mentális hatása. Ezekkel kapcsolatban a statisztika segítségével a következőket lehet elmondani:

  • Az EU28-ban általában csökkenő trendet mutat a (hivatalosan) 44 óránál többet dolgozókaránya az összes foglalkoztatotton belül, és a főállásban ledolgozott heti óraszám átlaga 38,2-ről 37,1-re csökkent 2002 és 2016 között. Ez az adat a teljes és a részmunkaidős állások együttes figyelembevételén alapul. Mást mutat azonban kép, ha szétbontjuk a sokaságot erre a két alcsoportra. Ekkor azt találjuk, hogy a teljes idejű foglalkoztatásban a heti átlagóraszám csak alig, 41,6 óráról 41,4 órára mérséklődött, a részmunkaidős állásokban viszont 19,9-ről 20,3-ra nőtt![10] A teljes sokaságban a heti munkaidő mérséklődése abból adódik, hogy közben 15,5 százalékról 19,5 százalékra nőtt a részmunkaidősök aránya az összes foglalkoztatotton belül.
  • A vizsgált időszakban jelentősen – 18,4-ről 27,3 százalékra – nőtt a hétvégeken is dolgozók[11] aránya az EU28 foglalkoztatottjai között, amit valószínűleg elsősorban a szolgáltatások térnyerése, a szabadidő kommercializálódása, a fogyasztás felpörgése magyaráz. Ám a tagállami különbségek, részben a gazdaságok szerkezeti sajátosságai miatt, e téren is óriásiak. A turizmusra épülő, ráadásul válság sújtotta Görögországban a lakosság több mint 40 százaléka dolgozik hétvégén is, míg Magyarországon vagy Portugáliában csak alig több, mint 10 százaléka.[12]

A stressz és a munkaintenzitás fokozódására utal, hogy 2007 és 2013 között (a felmérést ezekre az évekre végezték el) 25,1-ről 28 százalékra nőtt azon dolgozók aránya az EU28-ban, akik foglalkozásukkal kapcsolatban olyan rizikófaktorokról számoltak be, amelyek mentális károsodást okozhatnak. A rizikófaktorokon belül több mint 80 százalékban a határidők szorítása és a túlmunka volt a meghatározó. A mentális terhelésre a legmagasabb arányban egyes fejlett országokban panaszkodtak a dolgozók (pl. Franciaország. Luxemburg, Ausztria, Svédország). A képzettebbek és a nagyobb vállalatoknál dolgozók nagyobb arányban nyilatkoztak így, mint a képzetlenebb és kisebb vállalatoknál foglalkoztatottak.[13]

Talán meglepően hangzik a XXI. században, de a munkahelyen a dolgozókra leselkedő fizikai veszélyek még ennél is nagyobbak és még gyorsabban növekednek.

Legalábbis a megkérdezett dolgozók szerint, akiknek még „csak” 37,7 százaléka látott a fizikai egészségére káros veszélytényezőket a munkahelyén 2007-ben (amikor az első ilyen felmérés készült[14]), de már 50,9 százalékuk nyilatkozott hasonlóan 2013-ban. Csökkenést csak három országban mértek (Málta, Dánia, Egyesült Királyság). 2013-ban a legnagyobb arányban, 75 százaléknál többen, Franciaországban, Észtországban és Portugáliában, a legkevésbé – 30 százalék alatt – Máltán, Norvégiában és Dániában vélték úgy a dolgozók, hogy fizikai egészségük veszélyben van. A vállalatok mérete alapján nem voltak nagy különbségek a válaszarányokban. Természetesen a fizikai veszély formája is koronként változik. Jelenleg a legfontosabb veszélyeztető tényezők között a nehéz testtartás és mozdulatok mellett a nagy erőfeszítést igénylő, vizuális koncentráció (nyilván a különböző monitorokkal végzett munka) jár az élen[15].

A fentiek summázata tehát a következő:

  • szekuláris trend a bér/GDP arány csökkenése,
  • a harmadik évezredben az idősek növekvő arányban kényszerülnek bérmunkát vállalni,
  • növekszik a bérmunkások számára létbizonytalanságot jelentő foglalkoztatási formák (a nem önként vállalt részmunkaidő, a határozott idejű, „nulla órás” és ügynökségi munkaszerződések stb.), a másodállások, a hétvégi és túlmunka aránya,
  • s mindezzel nő a rosszul fizetett állások aránya is.

Ezek után nem meglepő, hogy – az e téren is jelentős tagállami különbségeken túl – összességében a 28 tagú Európai Uniót átlagosan jellemző trendek Marx állítását látszanak alátámasztani a „hivatalos pauperizmus” termelődéséről (részletesebben lásd Artner 2018). 2005–2006 óta (amióta az adatok rendelkezésre álnak) a népességen belül nőtt a dolgozó szegények, az alacsony keresetűek, a jövedelmi szegénység kockázatának kitettek aránya, különösen a fiatalok körében, továbbá emelkedett a mediánjövedelem 40 és 50 százaléka alatt élők, valamint a szegénységgel vagy társadalmi kirekesztődéssel fenyegetettek aránya és száma is. E mutatók többnyire a válság utáni 5-6 évben romlottak jelentősen, azóta bizonyos javulás észlelhető, de a 2016–17-es adatok még mindig rosszabbak, mint a 10-12 évvel ezelőttiek.

Persze, lehet azt mondani, mint a kapitalizmus kritikátlan védelmezői teszik, hogy ez „csak” a válság miatt van így, s majd nemsokára bizonyára ismét „csak” akkorák lesznek a szegénység különböző dimenziói, mint 2005–2006-ban, de ezzel mindössze annyit mondanánk, hogy a tőke ismétlődő válságainak egész terhét a munkásosztály viseli, még egy évtizeddel a válság kirobbanása után is. A gazdasági ciklusokkal együtt hullámzik a munkásosztály helyzete és életnívója, ám közben – a tőke permanens felhalmozásával együtt – tendenciálisan növekszik alávetettsége, kisemmizettsége, a bérmunkának való kiszolgáltatottsága, a bizonytalanság. A technológia fejlődése kevesebb, könnyebb és élvezetesebb munkafeladatokkal láthatná el az embert, ha nem a tőkés költséghatékonyság parancsnokolna alkalmazásának módja felett.

De az parancsnokol, és ez társadalmi szinten sokoldalú és sokféle formájú pazarlást eredményez, miközben a tőkés legfőbb tevékenysége – sőt, sokak szerint „erénye” – éppen a költségekkel való spórolás. Ezt az ellentmondást szemlélteti a „Pöttyös labda – effektus” (2. ábra).

2. ábra A „pöttyöslabda-effektus” Forrás: a szerző saját készítése

Az angolban a „pirosban lenni” („be in the red”) tartozást jelent, tehát azt, hogy kiadásaink meghaladják bevételeinket. Nyilvánvaló, hogy ha ez tartósan fennáll, egy vállalat nem maradhat meg a piacon, tönkremegy. Az egymástól a konkurenciaviszonyok miatt elszigetelt vállalatok értelemszerűen csak a saját hatókörükbe vont inputokkal (költségelemekkel) gazdálkodnak, hatékonyságukat ezeken mérik. Például, ha egy technológiai fejlesztés jóvoltából a termelékenység a duplájára nő, azaz fele annyi idő alatt lehet ugyanannyi terméket előállítani (vagy ugyanannyi idő alatt kétszer annyit), akkor a tőkés nem felére csökkenti a munkaidőt, hanem elbocsátja munkásainak felét. Sőt akár egy kicsivel még többet is, hisz a tovább foglalkoztatott „szerencsések” könnyen szoríthatók több, intenzívebb munkára ugyanannyi bérért is, holott ezzel egységnyi munkájuk ára csökken. Ráadásul, ha a tőkés a munkaidő- (munkaintenzitás-) növekedés mértékénél kisebb mértékben, mondjuk, felével megemeli a munkabért, a dolgozók elégedettsége még nőhet is, miközben egységnyi munkájuk ára ezesetben is csökkent, kizsákmányolásuk pedig nőtt. (Ekkor a jelenség nem egyszerűen nem esik közvetlenül egybe a lényeggel, de azzal kifejezetten ellentétesképet mutat.) Ha pedig a tőkés úgy dönt, hogy a kétszeres termelékenységű technológia birtokában kétszeresére növeli a termelést, akkor nem vesz (nem kell felvennie) újabb munkaerőt, a termelés növelése ellenére sem csökken tehát a viszonylagos túlnépesség, a munkanélküliek tábora. Az elszigetelt termelőknek csak a saját hatókörükbe vont költségelemekre vonatkozó gazdálkodása tehát azt eredményezi, hogy a technológiai fejlődés jóvoltából a termelésből felszabaduló munkaidő nem egyenletesen oszlik el a társadalomban, hanem felhalmozódik a munkanélküliek oldalán, ahol áldás helyett átokként hat. De átokként hat ott is, ahonnan felszabadult, s ahol a tartaléksereg nyomására a munkaintenzitás fokozódik. Az így előállt társadalmi bajok (szegénység, neurózis, alkoholizmus, stressz, szervi betegségek, megromlott családi kapcsolatok, rosszul nevelt, netán bántalmazott gyermekek stb.) kezelésére a társadalomnak pénzt, időt energiát kell fordítania, nem beszélve arról, hogy erőforrásainak egy jó része, például a munkanélküliség formájában, kiaknázatlanul hever.

Jelentse mármost a fehér szín a költséghatékonyságot, a piros a veszteséget. Vegyünk egy piros alapon fehér pöttyös labdát, amely a vállalati elkülönültségre épülő kapitalista társadalmat szimbolizálja. A fehér pöttyök a vállalatok, amelyek szükségszerűen költséghatékonyak, különben „elpirosodnak”, vagyis csődbe mennek, beolvadnak a piros mezőbe. A nem szűnő konkurenciaharc nyomása alatt fehérségüket csak úgy őrizhetik meg, ha folyamatosan kivetik magukból azt, ami költségeiket növelné, vagyis mindent, ami a profit szempontjából veszteség, „piros”. Elbocsátanak munkásokat vagy újabbak felvétele nélkül bővítik termelésüket, ha a technológia fejlesztése ezt megengedi, fenntartva-növelve a munkanélküli tartaléksereget; a profit növelése érdekében rosszul fizetett és/vagy intenzív munkára sarkallják-kényszerítik munkásaikat, nem törődve ennek negatív egészségügyi, mentális hatásaival a munkásra és családjára nézve; megspórolják a környezet megóvását szolgáló technikákat és hátra sorolják, ha egyáltalán figyelembe veszik a környezetmegóvás szempontjait a termelési technológiájuk fejlesztése során stb. E költségeket eltolják maguktól, kivetik a piros mezőbe, a társadalom „holt vizébe”, ahol a társadalom idejét, pénzét és egyéb potenciáit emésztik fel: munkanélküli segély, szociális ellátórendszer, szociális munkások, pszichiátria, addiktológia, egészségügy, rendőrség, „kisegítő” iskolák, sajátos nevelési igényű gyerekeket és a környezet helyreállítását szolgáló tevekénységek, illetve a környezetszennyezés számtalan formájának következményei stb.

Ha csak a fehér pöttyökre – a magukon mérve hatékony vállalatokra – tekintünk, akkor azt mondhatjuk, hogy a tőkés gazdálkodás biztosítja a hatékonyságot. Persze van ennek némi alapja, Marx megfogalmazásában azonban pontosan kiderül, mi az:

„A tőke továbbá kényszerviszonnyá fejlődött, amely a munkásosztályt arra szorítja, hogy több munkát végezzen, mint amennyit saját életszükségleteinek szűk köre előírt. És mint idegen dolgosság termelője, mint többletmunka kiszipolyozója és munkaerő kizsákmányolója, a tőke energiában, mértéktelenségben és hatékonyságban túlszárnyal minden korábbi, közvetlen kényszermunkán nyugvó termelési rendszert. (A tőke I., 290. Kiemelés: A. A.)

Ám ha labdánk vízfestékkel lenne festve, és egy ecsettel összemosnánk a színeit, akkor messze lennénk a fehértől. A piros valamilyen árnyalatát kapnánk, jeléül annak, hogy a kapitalista termelőmód társadalmi szinten messze nem hatékony. Beépített veszteségekkel és károkkal dolgozik: a nyereséget magánosítja, a veszteségeket viszont, ahol csak lehet, társadalmasítja.

Hivatkozások

  • Artner Annamária 2018: Aggasztó tendenciák az Európai Unió munkaerőpiacán. Statisztikai Szemle 96(4) 341-374. o.
  • Blitz, R. 2016: UK to have 1m agency workers by 2020. Financial Times, 5 December 2016, https://www.ft.com/content/ff371b92-ba32-11e6-8b45-b8b81dd5d080 Letöltve: 2017. július 25.
  • Carone, G., Eckefeldt, P., Giamboni, L., Laine, V., and Sumner, S.P. 2016: Pension Reforms in the EU since the Early 2000’s: Achievements and Challenges Ahead. European Commission, Directorate-General for Economic and Financial Affairs. European Econom, Discussion Paper 042, December 2016
  • CCC 2014: Stitched Up: Poverty wages for garment workers in Eastern Europe and Turkey. Report 2014. Clean Clothes Campaign.
  • Dubois, H. 2016: The changing meaning of ‘working age’. 16/03/2016. European Commission, Employment, Social Affairs & Inclusion.
  • Duell, N. 2004: Defining and assessing precarious employment in Europe: a review of main studies and surveys. Economix, Research & Consulting.
  • EC 2016: Employment and Social Developments in Europe 2015. Chapter 2.2. Mobility and Migration. Commission Staff Working Document. European Commission, Brussels, 21.1.2016, SWD(2016) 7 final, PART 6/10.
  • European Parliament 2016: Precarious Employment in Europe: Patterns, Trends and Policy Strategies. A study prepared by the Policy Department A at request of the Employment and Social Affairs Committee. P/A/EMPL/2014-14.

[1] – Population by sex, age, citizenship and labour status (1000) [lfsa_pganws].

[2] – Ausztria, Belgium, Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország, Svédország.

[3] – Eurostat online database, Precarious employment by sex, age and activity (lfsa_qoe_4ax1r1) és (lfsa_qoe_4ax1r2).

[4] – A rájuk vonatkozó adatok forrása: Eurostat online database, Involuntary part-time employment as percentage of the total part-time employment, by sex and age (%) (lfsa_eppgai).

[5] – Saját számítások az Eurostat online database emporary employees by sex, age and educational attainment level (1 000) (lfsa_etgaed) és Employment by sex, age and citizenship (1 000) (lfsa_egan) alapján.

[6] – Ciprus, Görögország, Írország, Málta, Olaszország, Portugália, Spanyolország.

[7]https://statistik.arbeitsagentur.de/Navigation/Statistik/Statistik-nach-Themen/Beschaeftigung/Beschaeftigung-Nav.html

[8] – Eurostat online database, Employed persons having a second job by sex and educational attainment level (1 000) (lfsa_e2ged).

[9] – Eurostat online database, Self-employment by sex, age and educational attainment level (1 000) (lfsa_esgaed).

[10] – Eurostat online database, Average number of usual weekly hours of work in main job, by sex, professional status, full-time/part-time and economic activity 1983-2008, and from 2008 onwards, (lfsa_ewhuna) and (lfsa_ewhun2).

[11] – Az egy hónapban legalább két hétvégi napon dolgozókról van szó.

[12] – Eurostat online database, Work on weekends by sex, age, professional status and occupation (lfsa_qoe_3b3).

[13] – Eurostat online database, Persons reporting exposure to risk factors that can adversely affect mental well-being by sex, age and educational attainment level (hsw_exp1).

[14] – A módszertanról ld.: http://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php?title=Self-reported_work-related_health_problems_and_risk_factors_-_key_statistics&redirect=no

[15] – urostat online database, Persons reporting exposure to risk factors that can adversely affect physical health by sex, age and size of enterprise (hsw_exp10).

Kiemelt kép: flickr / OLYMPUS DIGITAL CAMERA
Olvass tovább!