Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Elnyomorodik-e a munkásosztály? I. rész

Artner Annamária könyvének (Artner A.: MARX 200 – Marx öröksége, a munka helyzete és a felzárkózás lehetősége a globális kapitalizmusban. Eszmélet Zsebkönyvtár. Budapest: Eszmélet Alapítvány, 2018) Elnyomorodik-e a munkásosztály c. fejezetét közöljük – 2 részletben. Az írás korábban megjelent az aszem.info portálon is.

Marx egyik sokat vitatott tétele a proletáriátus „abszolút” elnyomorodásával kapcsolatos. A hálátlan – vagy inkább a tőke horizontjánál tovább nem látó – utódok eljárása itt is a szokásos: azt cáfolják, amit Marx sosem állított. Nem is állíthatott, hiszen értékelmélete alapján ő maga határozta meg a munkaerőáru értékét a „létfenntartáshoz elegendő” szinten, amelybe nemcsak a munkás fizikai-biológiai funkcióinak újratermeléséhez szükséges áruk elfogyasztása tartozik, hanem a család fenntartásához szükséges javak és a koronként változó kulturális („történelmi-erkölcsi”) elem is. Az alábbiakban először megnézzük, mit is állított Marx valójában a munkásosztály sorsáról a kapitalizmusban általában, majd megvizsgáljuk a munkásosztály helyzetét napjaink globális kapitalizmusában konkrétan.

Mit állított Marx?

Marx volt az első, aki a tőle megszokott analitikus pontossággal megkülönböztette az abszolút és relatív szegénységet, ez utóbbit lényegében a mai polgári statisztikában is használt fogalomként fogva fel – vagyis szegény az, aki az adott társadalomban szükséget szenved –, és felhívta a figyelmet a szükségletek társadalmi meghatározottságra.

„Szükségleteink és élvezeteink a társadalomból fakadnak; ezért a társadalmon mérjük őket, nem kielégítésük tárgyain. Mivel társadalmi természetűek, viszonylagos természetűek” (Marx 1962 [1847], 400).

Marx tehát nem gondolta, hogy a munkás fogyasztásába kerülő javaknak szükségszerűen csökkenniük kell a kapitalizmusban. A profitérdek logikája alapján azt viszont állította, hogy a munkabér részesedésének a létrehozott új értékből (v / v +m) csökkennie kell, ami csak egy másik megfogalmazása annak, hogy a kizsákmányolási ráta (m / v) növekszik:

„abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkásosztály helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony” (A tőke I., 603.; kiemelés: A. A.).

Marx azt is megállapította, hogy a profitért folyó hajsza a tőkést előbb-utóbb a termelőeszközök olyan tökéletesítésére szorítja, ami élőmunkát vált ki. Ez utcára löki a munkaerőt, s a munkanélküliség szegénységet eredményez. Az „ipari” tartaléksereget (a munkanélküliséget) a gépesítés okán feleslegessé váló, megszűnő iparágak táplálják:

„Minél nagyobb a társadalmi gazdagság, a funkcionáló tőke, minél nagyobb működésének terjedelme és energiája, tehát úgyszintén a proletáriátus abszolút nagysága és munkájának termelőereje, annál nagyobb az ipari tartaléksereg. […] Az ipari tartaléksereg viszonylagos nagysága tehát a gazdagság potenciáival együtt nő.” (A tőke I., 602.)

„A gépesítéssel feleslegessé vált munkaerőáru ára az értéke alá csökken” (A tőke I., 402.), s az ipari tartaléksereg legalján a pauperek (munkaképesek, rokkantak, árvák, elzüllöttek, lumpenek stb.) sorakoznak.

[A pauperizmus] „a tőkés termelés faux frais-ihez [improduktív, de szükséges költségeihez] tartozik, amelyeket azonban a tőke nagyobbrészt a maga válláról a munkásosztály és az alsó középosztály vállára tud hárítani. […] [M]inél nagyobb a munkásosztály lázárjainak rétege és az ipari tartaléksereg, annál nagyobb a hivatalos pauperizmus. Ez a tőkés felhalmozás abszolút, általános törvénye. Megvalósulásában, mint minden más törvényt, sokféle körülmény módosítja… (A tőke I., 602.; az első kiemelés: A. A., a második kiemelés az eredetiben – A. A.)

Ismeretes még, hogy Marx a rabszolgaság egy formájaként aposztrofálta a bérmunka rendszert (bérrabszolgaság). Bár ez a megfogalmazás talán sokak fülének durván hangzik, nincs híján a logikának. Marx ugyanis arra alapozta ezt a megnevezést, hogy a kapitalizmusban is megmarad a kényszerű ingyenmunka:

„a bérmunkásnak csak úgy szabad a saját életért dolgoznia, azaz élnie, ha egy bizonyos ideig ingyen dolgozik a tőkésnek (és következésképpen mindazoknak, akik a tőkéssel együtt az értéktöbbletet fogyasztják); hogy az egész tőkés termelési rendszer akörül forog, hogy ezt az ingyenmunkát megnövelje a munkaidő meghosszabbításával vagy a munka termelékenységének fokozásával, a munkaerő nagyobb megfeszítésével stb., hogy tehát a bérmunka rendszere a rabszolgaság egyik rendszere, mégpedig olyan rabszolgaságé, amely abban a mértékben, ahogyan a munka társadalmi termelőerői fejlődnek, egyre súlyosabbá válik, függetlenül attól, hogy jobb vagy rosszabb fizetést kap-e a munkás.” (Marx 1969 [1875], 23).

Továbbá Marx – a maga szándékoltan művészi-monumentális stílusában – beszélt az életminőség romlásáról is:

„a tőkés rendszerben a munka társadalmi termelőerejének fokozására irányuló összes módszerek az egyéni munkás rovására érvényesülnek; a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit, ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba; eltorzítják a feltételeket, amelyek között dolgozik, a munkafolyamat közben a legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsagganáth[1]-kerekei alá dobják” (A tőke I., 603.).

Bár az idézetek sorát még folytathatnánk, már ebből is világos, hogy Marx „elnyomorodás”-on nem az abszolút szegénységet értette, hanem a profituralomnak alárendelt élet megnyomorodását.

Persze az életminőség nehezen mérhető kategória, már csak azért is, mert a romló tényezőkre (pl. a stressz, a depresszió és ezek fiziológiás következményei) ilyen-olyan orvosságokat módol ki a tudomány – és profitot csihol belőlük a tőke. Az életminőséget befolyásolja a szórakoztatóipar, ami a profittermelés egy új, kiapadhatatlan lehetőségekkel kecsegtető területe s egyben a munkás magánéletének, gondolkodásának és általában egész tudatának a bekebelezésére és a tőkeérdek („Dzsagganáth kerekei”) alá vetésére szolgál. Nincs olyan lakmuszpapír, ami egyértelműen megmutatná, milyen fokban romlott az életminősége a rendszerváltás utáni generációknak Kelet-Európában (biztonságérzet, munkaidő, erőnlét, közösség, műveltség, kedélybetegség, éntudat, jövőkép stb.), vagy akár a „fejlett” Nyugaton, ahol a jóléti állam intézményeinek lebontása folyik, s a perifériákról és félperifériákról beáramló olcsó munkaerő kínál kedvező tőkeértékesülési feltételeket és gyakorol nyomást a munkabérre.

Mi folyik ma? – A munkásosztály helyzete a globális kapitalizmusban

Mi igaz Marx fenti megállapításaiból ma? Lényegében minden. A munkanélküliség számban és arányában mind az USA-ban mind Európában jóval kisebb volt a második világháború utáni néhány évtizedekben, mint manapság, és ugyanez mondható el a szegénységről is. Mindez még kifejezettebben jellemző a kapitalizmus kebelére visszatért kelet-európai országokra.

A tőke természete, hogy egyszerre szeretne minél kevesebb, és ugyanakkor minél több munkást alkalmazni. Csak az egységnyi munkaerőköltség csökkentésével növelheti egységnyi profitját, ezért érdekelt a kizsákmányolási ráta fokozásában, amelynek egyik módja a termelékenység növelése az élőmunkát kiszorító technológiai fejlesztés által. Ám mivel profit csak az élőmunkából származhat, a profit tömegének növeléséhez több munkás alkalmazására van szükség. Ez egyszerre jelenti a termelés mennyiségi növelésében és a technológiai fejlődés visszatartásában való érdekeltséget. Ez a kettősség határozza meg a tőke által alkalmazott bérmunka helyzetét napjainkban is.

A globális kapitalizmusban persze a törvényszerűségek nehezebben érhetők tetten, mert a tőke – és bizonyos mértékben a munka – szabad áramlásával a tendenciák egymással ellentétes fejlemények nettó hatásaiként érvényesülnek (vagy adott periódusban éppen nem érvényesülnek), ami azonban a puszta szemlélet számára nem érzékelhető. (Ezzel a problémával, mint láttuk, Marx nagyon is tisztában volt, ezért nevezte – és nevezhetjük ma is – „vulgárisoknak” azokat a közgazdászokat, akik felszíni jelenségekkel akarják megragadni és igazolni az absztrakt fogalmakat és folyamatokat, amelyek természetüknél fogva csak többszörös áttételeken keresztül jelennek meg a konkrétumokban.)

Például az elavult, munkaerő-igényes technológia kitelepítése a perifériára a kibocsátó országban növeli, a fogadó országban viszont csökkenti a munkanélküliséget – de csak ideiglenesen, ameddig a konkurencia nyomása miatt a beruházónak innen is nem kell tovább állnia még alacsonyabb bérű országokba. Időközben mind a kibocsátó, mind a fogadó országokban újabb technológiák jelennek meg, amelyek munkalehetőséget kínálnak, bár a kibocsátáshoz képest kevesebbet, mint a korábbi, munkaigényesebb technológiák. Persze, ha a termelés expanziója ezt a hatást túlkompenzálja, akkor a foglalkoztatás abszolút értelemben is növekedhet – a következő válságig.

A Marx által leírt tendenciák empirikus igazolását nehezíti az is, hogy nincsenek kellően hosszú idősoros, összehasonlítható adatok elég sok országra. A bérarány csökkenése (vagyis a „relatív elnyomorodás”) azonban azon tendenciák közé tartozik, amelyeket még a fejlett országok adatai is igazolnak: miután az 1980-as évektől kezdve a jóléti állam terheit a tőke sikeresen levetette magáról, a bérek aránya a GDP-ben (az évi hozzáadott értékben) hol gyorsabban, hol lassabban, de egyértelműen csökken. Ez a trend igaz más, kevésbé fejlett országokra is, és az Unió 11 közép-kelet-európai tagjának (KKE11) átlagára is (lásd 1. ábra).[2] A fejlődő országokra vonatkozó adatokat is gyűjtő Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) a béraránycsökkenés „évszázados trendjé”-ről beszél, amely az OECD-országok esetében már az 1960-as évek végétől elkezdődött (ILO 2014, 151). Bár a fejlődő országok nagy csoportja még a fejlettekénél is heterogénebb, kutatások az ő esetükben is kimutatták, hogy a bérarány csökkenése a jellemző trend (pl. Guerriero 2012, Stockhammer 2013, ILO 2016b).

1. ábra – A teljes munkakompenzáció aránya GDP-ben, 1960-2017, százalékKKE11: a 11 közép- és kelet-európai ország GDP-vel súlyozott átlaga (saját számítás)Forrás: AMECO online 7.6 Adjusted wage share és 6.1 Gross Domestic Product

Ami pedig az életminőséget illeti a „fejlett Nyugaton és Északon”, a kapitalista világ ősi centrumában, Londonban élő és alkotó, zeneszerző, filozófus, esztéta és tanár Mark Fishert idézzük, aki maga is depresszióval küzdött és abba is halt bele. Fisher tollhegyére tűzte az általa „liberális kommunizmusnak” nevezett fantazmagóriákat, amelyeket az olyan „szociálisan érzékeny” vagy „ökológiailag tudatos” kapitalisták terjesztenek, mint például Soros György vagy Bill Gates, és azt merészelte állítani róluk, hogy őket

„alapvetően a profit utáni gátlástalan hajsza motiválja, s azáltal, hogy posztmodernizálják a munkát (életfogytig tartó tanulás; tréning, ami addig folytatódik, amíg a munkaképes életidő tart; hazavihető munka; otthonról végezhető munka stb.), csak tovább növelik a neoliberális társadalmakban élő emberek személyes kiszolgáltatottságát […] A neoliberalizmus így nem más, mint az új, vonzóbb köntösbe bújtatott hierarchikus osztályuralom visszatérése” (Fisher – Borbély 2017).

Fisher szerint továbbá, az újabb generációk tanulási nehézségeinek és depressziójának forrása: osztályhelyzetük.

„Jó ideje az uralkodó osztály legsikeresebb taktikája a felelősségre vonás. Az alávetett osztály minden individuális tagja arra az érzésre van ösztönözve, hogy szegénysége, lehetőségeinek hiánya, munkanélkülisége az ő és csakis egyedül az ő hibája. Az egyének inkább hibáztatják saját magukat, mint a szociális rendszert” (Fisher, 2017).

[Továbbá,]

„az, amit diszlexiának neveznek, nagyon sok esetben nem más, mint posztlexia. A tinédzserek nagyon hatékonyan dolgozzák föl a tőke képsűrűségi adatait anélkül, hogy szükségük lenne olvasásra. A szlogen-felismerés elegendő a netmobil magazin felületén való navigáláshoz. »Az írás sohasem volt kapitalista tevékenység. A kapitalizmus mélyen írástudatlan«, érvel Deleuze és Guattari az Anti-Oedipus című könyvükben.” (Fisher – Borbély 2017).

Megerősítik ezt a modern technológia hatásairól szóló legújabb kutatások (tegyük hozzá: a tőkerendszerben keletkező hatásokról van szó, amikor a technológia a profittermeléshez szükséges fogyasztás eszközévé süllyed): az okostelefonok és számítógépek riasztásaikkal, szüntelenül közvetített üzeneteikkel, „pittyogásaikkal” és rezgéseikkel az állandó készültség állapotában tartják használóikat, elvonják figyelmüket a komolyabb elmélyülést igénylő szellemi munkától, ezáltal ellustítják az agyat és elnyomják/kiölik a dolgok mélyebb megértésére való képességet. Ezzel szemben, akik könyvekből szerzik információikat (s ezek aránya az ifjabb nemzedékek körében egyre csökken) inkább képesek a fogalmi gondolkodásra, mint képernyőfüggő társaik (Brueck 2018).

Így tehát elmondhatjuk, hogy ez a kis tanulmány is hozzájárul a Kedves Olvasó mentális egészségéhez, feltéve persze, hogy legalább eddig velem tartott.

Elpusztíthatja-e a technológiai fejlődés a bérmunkarendszert?

Az előrehaladó automatizáció (robotizáció), vagy ahogy ma divatosan mondják, az „ipar 4.0”[3] kapcsán sokan kongatják a vészharangot, hogy mi lesz a bérmunka-lehetőség nélkül maradó tömegekkel (a marxi tartaléksereggel, ugyebár). Mások viszont éppen a technológiai fejlődésben látják a mindenkit megillető feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének szükségessége és lehetősége mellett szóló legfőbb érvet, és olyanok is vannak, akik szerint a robotizációval köszönt majd be a kommunizmus.

A globális kapitalizmus körülményei között azonban az élőmunka kiszorításának tendenciája nem olyan ütemben bontakozik ki, mint amilyenben azt a mérnökök, feltalálók megoldásai lehetővé tennék.

A kapitalizmusban ugyanis a termelés parancsnokai (a tőketulajdonosok) nem a társadalmi munkaidőalappal gazdálkodnak, hanem saját tőkéjükkel, vagyis a hatókörükbe vont inputok költségeivel. Hiába csökkenne a társadalom által kifejtendő munkaidő egy bizonyos technológiai újítás jóvoltából, számukra mit sem ér, ha alkalmazása nem jár profitjuk növekedésével.

A profitérdek ugyanis csak olyan technológia bevezetését engedi a tőkések számára, amely kevesebbe kerül, mint amennyibe az az élőmunka, amennyit feleslegessé tesz. Ez azt jelenti, hogy az új technológia által a termékre átvitt értékrésznek (c) – gépek esetében ezek amortizációjának – kisebbnek kell lennie, mint a vele kiváltott bérköltség (v). Ez azonban sok ágazatban igen kemény korlát. Például a ruhaiparban a bangladesi bérek tükrében ugyancsak kis részt kellene jelentsen, a varrórobotok ára pedig még igen magas. Ráadásul a robottechnika még messze van attól, hogy ki tudja váltani az emberi ujjak ügyességét a bonyolultabb ruhák esetében, ezért egyelőre csak egyszerűbb termékek vagy speciális helyzetű piacok esetében alkalmazható (pl. ágyneműk, pólók vagy az amerikai hadsereg számára készített egyenruhák).

A technika jótéteményének hatását tehát a profitszempont korlátozza, megörökítve a munkagyötrelmet – ami például éppen a ruhaipar esetében nem sokkal kevésbé borzalmas a mai Banglades, India, Indonézia, Törökország vagy Kambodzsa munkásai számára, mint a XIX. századi angliai munkásoknak volt, sőt, a ruhaipar még Kelet-Európa államaiban is a rossz munkakörülmények és az anyagi nélkülözés melegágya (CCC 2014).

Kongói Demokratikus Köztársaságban a multinacionális vállalatok nem létesítenek elektronikai üzemet. Azért nem, mert ott az ehhez szükséges tőkeberuházások költsége (beleértve a munkaerő kiképzését is) messze meghaladná azt a megtakarítást, amit az ottani alacsony bérek megspórolásával elérhetnének. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az elektronikai értékláncban Kongó ne venne részt. Nagyon is részt vesz, csak az értéklánc egy alacsonyabb fokán, ahol egyebek mellett jelentős bérelőnyt is kínál. A közép-afrikai országban értékes fémek, többek között tantál, ólom, arany, volfram és kobalt található, amelyek fontos alapanyagai az elektronikát tartalmazó (hírközlési, hadiipari) termékeknek. Az ország keleti részében 1998 óta véres harcok dúlnak, eddig több mint ötmillió ember veszítette életét. Fegyveres csoportok tartják kézben a volframbányákat, ahol alacsony bérért dolgoztatják vagy ingyen munkára kényszerítik az embereket – igazán kiváló profitforrás.

Az itteni beszállítóktól vásárolnak az elektronikai multik, mint pl. az IntelAppleMicrosoftNokiaIBMSonyLGSamsung. Civil kezdeményezésre a „conflict minerals” termelése/értékesítése ellen kampány indult. Ennek nyomán született meg 2010-ben az USA-ban a „Dodd-Frank Wall Street Reform and Consumer Protection Act” névre hallgató törvény, amelynek célja egyebek mellett, hogy az ilyen konfliktusövezetekből származó ásványok vásárlását visszaszorítsa. A törvény szerint a multinacionális vállalatoknak deklarálniuk kell, hogy nem ilyen helyekről származnak azok a fémek, amelyeket felhasználnak termékeik gyártásakor.

Ez azonban nem sokat ért. A profitcélnak alávetett technológiai fejlődéssel továbbra is a munkapokol újabb bugyrai nyílnak meg: az elektromos autók terjedésével megnőtt a kereslet az ilyen autók elemeihez használt kobalt iránt. A világ kobaltkínálatának több mint fele a Kongói Demokratikus Köztársaságból származik. Az Amnesty International (2017) szerint, a kitermelés egyötöde kézzel történik, részben egészen kis gyermekek kényszermunkájával. Az ENSZ 40 ezerre teszi a kongói kobaltbányákban nemegyszer 24 órás, föld alatti műszakban, többnyire kevesebb, mint napi egy-két dollárnyi bérért dolgozó gyermekek számát (Cascais 2017). A 28 legnagyobb, kobaltot használó vállalat több mint fele (közük pl. a Microsoft, a Renault, a Huawei és a Lenovo) elmulasztotta igazolni, hogy nincs köze az így kitermelt fémhez, de mások, köztük a Tesla, a BMWvagy a Hewlett Packard sem tettek meg mindent e gyakorlat elkerüléséért (Amnesty International 2017).

Ugandában 2017-ben, amikor egy angol multi (KI3R Minerals Ltd.) lépett a színre, a wolfram-kitermelés fellendült. A vállalat megemelte a béreket, helyi adót is fizetett, mintegy 800 embernek adott munkát, akik fel is hagytak minden más tevékenységgel, hogy a „jól fizető” alkalmi munkát végezhessék (a bért naponta kapták, társadalombiztosításról szó sincs).

A környék gazdasága nőtt, az emberek életszínvonala javult, és az újságcikkek áradoztak (lásd Muhereza 2017). Aztán pár hónap múlva érkezett a hír, amikor egy fiatal munkást maga alá temetett az iszap, hogy a dolgozók hiába kérik a cégtől munkakörülményeik javítását, még az olyan minimális védőfelszerelést is megtagadják tőlük, mint a kesztyű, a gumicsizma, a sisak vagy a védőszemüveg – ezek nyilván tetemes kiadást jelentenének, és a profit nem bánhatja… Ami pedig az ugandai gyerekmunkát illeti: igaz ugyan, hogy 2016-ban törvény született ennek tilalmáról, ám a tőke még 2018-ban is kétmillió gyermeket fogott munkára az országban (Gitta 2018).

A minél több élőmunka alkalmazása érdekében a tőke mindig újabb területeket keres, új ágazatokat hoz létre és a bérmunkarendszer által még érintetlen területekre hatol be.

A robotipar maga is új munkahelyeket teremt, és jelentős tartalékok vannak a „zöld” iparokban (hulladékhasznosítás, reciklálás, „megújuló” energiák), valamint a ma még állami kézben lévő szolgáltatásokban is. Amíg lesznek éhes szájak és tétlen kezek, addig mindig lesz tőke, amelyik igyekszik kiaknázni ezt a profittermelő potenciát és „munkát ad” nekik. A ma még prekapitalista körülmények között élő munkaerő bevonása a bérmunkarendszerbe most is folyik, és ne feledjük, hogy a Föld nagy részén kiépítésre vár még az az infrastruktúra is, ami a fejlett országokban már az 1970-es évekre megvalósult. De még ott is „éhes szájak” tulajdonosai szorgoskodnak napi megélhetésükért bérmunkásként, ahol minden talpalatnyi földön felhőkarcolók állnak (lásd például a vendégmunkások által kiszolgált olajemírségeket).

A tőke mindig is saját szükségletei szerint lökte utcára vagy vette fel a munkaerőt. A XVIII. és XIX. század fordulóján hasonló változás játszódott le, mint ami az 1970-es években vagy napjainkban. Az első ipari forradalom idején a szövőipar gépesítése nyomorba döntötte a munkások tömegeit, a kapitalizmus azonban nemhogy nem omlott össze, hanem éppen ebből a helyzetből született meg. Angliában a szövőmunkások helyzetén segíteni hivatott ún. Speenhamland-rendszer[4] (1795-től az 1834-es szegénytörvények – a dologházrendszer – bevezetéséig), amit Polányi (2004 [1944]) is behatóan tárgyal a kapitalizmushoz vezető „nagy átalakulásról” szóló művében, csak elnyújtotta szenvedéseiket azzal, hogy kiegészítette nyomorúságos keresetüket az éhhalál elkerüléséhez alig elegendő szintre, lehetővé téve a gyárosok számára a béreknek mélyen a minimum alá szorítását és ezzel a gépesítés elodázását. A munkaeszközök és az élőmunka konkurenciáját tárgyalva, Marx ezzel kapcsolatban megjegyzi:

„Ahol a gép fokozatosan ragad meg egy termelési mezőt, ott krónikus nyomort idéz elő a vele konkuráló munkásrétegben. Ahol az átmenet gyors, ott tömegesen és akutan hat. Nincs a világtörténelemnek rettentőbb színjátéka, mint az angol kézi pamutszövőknek fokozatos, évtizedeken át húzódó, végül 1838-ban megpecsételt pusztulása. Sokan közülük éhhalált haltak, sokan hosszú ideig tengődtek családjukkal együtt napi 2 és fél pennyből.” (A tőke I., 402.)

Mint a fentiekből kitűnik, a XVIII–XIX. század fordulóján ugyanazok a törvényszerűségek uralkodtak a tőkés termelésen, mint napjainkban: amíg olcsóbb élőmunka ki tudja váltani a gépet, addig az utóbbit nem állítják csatasorba. Itt tehát ismét egy olyan alapösszefüggésről van szó, amelyet a kapitalizmus apológiáját adó elméletek és szószólóik – tudatlanságból vagy szántszándékkal – elhallgatnak: a technológiai újítást legalább annyira gátolja a tőkés profitérdek, mint amennyire – ultima rációként, tehát végső esetben – elkerülhetetlenné teszi.

De a tőke körtánca itt nem áll meg! Ugyanis a termelésből kiszorított munkaerő kénytelen olcsón kínálni magát („a gépesítéssel feleslegessé vált munkaerőáru ára az értéke alá csökken”), ami hozzájárul ahhoz, hogy a régi technológiát használó vállalatok túléljenek (hasonló hatás működik az alacsonyabb bérű országokba irányuló termelés-kitelepítés esetében is), és lehetővé teszi új termékek, szolgáltatások, ágazatok gründolását is.

A technikai haladás önmagában tehát nem képes elmorzsolni a kapitalizmust. Fontos ezt leszögezni, hiszen sokan gondolják úgy, hogy az előrehaladó automatizációval a tőkerendszer alapjai szűnnek meg, vagyis az élőmunka teljesen eltűnik a termelésből. Súlyos tévedés! Mint egyetlen egy osztálytársadalom sem a történelem során, úgy a tőkerendszer sem fog magától elenyészni, még akkor sem, ha parazita jellege nyilvánvalóvá válik – hiszen a nyitott szemmel járók számára már most is az. Gazdasági oldalról ezt a fentiek támasztják alá: amíg van olcsó élőmunka, addig a gépesítés nem lesz tökéletes.

E fent vázolt folyamatok inkább csak elméletileg választhatók szét, a gyakorlatban alig: az egyik vállalat (majd ágazat, majd régió, majd ország stb.) még itt tart a technológiai fejlettségben, a másik már ott. A végeredmény a termelési szerkezet átalakulása után bontakozik ki, de gyakran ekkor már meg is indul egy újabb átalakulás.

Ma, amikor a számítógéppel vezérelt gépek újabb termelési területeket ragadnak meg, a foglalkoztatás legfőbb jellemzőjévé a bizonytalanság válik. Elterjedt idegen szóval, a „prekárius” viszonyok, vagy, a „proletáriátus” szóval összevonva, a „prekariátus”. Talán meglepő, de ezt a folyamatot is leírta már Marx:

„Minél nagyobb a munka termelőereje, annál nagyobb a munkások nyomása foglalkoztatási eszközeikre, tehát annál bizonytalanabb [az angol kiadásban: prekárius – A. A.] létezésük feltétele: saját erejük eladása az idegen gazdagság szaporítására, vagyis a tőke önértékesítésére” (A tőke I., 603.).

Ez a jelentősége a neoliberális gazdaságpolitikának: lehetővé teszi a tőke számára az állandóan „cseppfolyósított” helyzetet, amelyben „rugalmas” a munkaerőpiac, tehát a foglalkoztatás feltételrendszere a tőke igényei szerint, „prompt” alakítható. A Marx által feltárt munkaerőpiaci folyamatok legrútabb oldalát – mint fentebb láttuk – a fejlődő országokban folyó profittermelés produkálja, ami nem jelenti azt, hogy ugyanezek a folyamatok, még ha enyhébb formában is, ne működnének a centrumországokban.

Hivatkozások

[1] – Dzsagganáth (Juggernaut): „a világ ura”, Visnu hindu isten egyik neve. A Visnu tiszteletére rendezett ünnepeken a fanatikus hívők tömegesen vetették magukat a Visnu képmását hordozó szekér kerekei alá. Vajon túlzásnak tartanánk-e ma, ha valaki ezzel a hasonlattal írná le a gyermekpornót vagy akárcsak az okostelefonon keresztül a Facebook rabjává vált tinédzsereket?

[2] – Mint az ábrából is látszik, az USA esetében a legkisebb a bérarány csökkenése, és az is inkább csak a 2000-es évekre koncentrálódik. Kliman (2013 és 2015) számításai szerint, 1972-től egészen 2008-ig nem mutatható ki tényleges csökkenés az amerikai bérarányban, ami annak tudható be, hogy a munkásosztályon belül jelentős differenciálódás ment végbe: míg az alacsonyabban kvalifikáltak reálbére stagnált vagy csökken, addig a képzettebbek bérei jelentősebben nőttek, s a két mozgás kioltotta egymást. Ennek a tekintetben van jelentősége, hogy kihúzza a talajt azok alól a válságmagyarázatok alól, amelyek az alacsony béreket okolják a válságokért. Az USA viszonylag stabil béraránya nyilvánvaló összefüggésben van az amerikai TNC-k nemzetközi tevékenységével, amit viszont Kliman nem vizsgál. Akárhogyan is van, a legtöbb országban a bérarány csökkenő és az utóbbi évtizedben biztosan csökkent az USA-ban is.

[3] – Az „ipar 4.0” a legújabb technológiákra utaló szlogen. Azt hivatott jelképezni, hogy a fonógép és gőzgép feltalálásával jellemezhető XVIII. századi, az elektromosság és az összeszerelő szalag elterjedését hozó XX. század eleji és a modern információs technológiákat megalapozó mikrochip köré épülő harmadik ipari forradalom után a korunkban felgyorsuló robotizáció a negyedik ipari forradalomnak nevezhető.

[4] – Amikor a gabonaárak a magasba szálltak és éhínség fenyegetett, a dél-angliai kisváros, Speenhamland előljárói a Pelikán nevezetű fogóban 1795-ben elhatározták, hogy minden dolgozó bérét kiegészítik arra a minimális szintre, amely biztosítja megélhetésüket, beleértve a családjukat is. Ez volt tehát az első, feltételhez – munkához – kötött garantált minimumjövedelem. A rendszer egész Dél-Angliában elterjedt, és a bérek mélyrepülését eredményezte.

Kiemelt kép: Frank Schwichtenberg [CC BY-SA 4.0 (https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0)]
Olvass tovább!