Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tényleg végig fogja a magyar kormány tapsolni a következő boszniai konfliktushoz vezető utat?

Talán az átlagos olvasó számára furcsa az a mód, ahogyan Orbán Viktor és Szijjártó Péter kedden fogadták is meg nem is Milorad Dodikot, a boszniai szerb tagköztársaság elnökét.

A dolog elég szépen megrendezettnek tűnik: a nyugat-európai országokban szinte sehol sem szívesen látott vendég hivatalos meghívása komoly konfliktust teremtett volna mind Boszniával, mind pedig a nyugati szövetségesekkel, így Dodik hivatalosan csupán a magyarországi szerb kisebbségi önkormányzat vendége volt.

Semmiféle sajtó nem kapott meghívót rá, azonban a szerb média tanúsága szerint mégis megtörtént egy hivatalos találkozó utáni, hivatalos sajtótájékoztatónak látszó dolog, ahol Orbán azt hangsúlyozta, szorosabb kapcsolatot akar Magyarország és a Boszniai Szerb Köztársaság között.

Az is kiszivárgott, hogy nem hivatalos források szerint Orbán Viktor egyszerűen azért adta meg mindezt az egyébként mindenhol páriaként kezelt szerb- és orosz-vazallus ultranacionalista vezetőnek, hogy a boszniai politikai válság „megoldását segítsék”, a szerbek ugyanis évek óta blokkolják a MAP-programot, amely Boszniát is a NATO-bővítések keretébe vonná.

Ez persze szépen hangzik, Dodik meghívása Budapestre azonban mégis inkább olyan lépésnek látszik, amellyel ő otthon csak saját, konfliktusok kiélezésére épülő terveit erősítheti tovább egy boszniai szerbek szemében „erős” NATO- és EU-tag, de mégis a nacionalisták szemében tekintélyes figura, Orbán elismerésével.

Azt is elárulom, szerintem miért.

A Srpska Köztársaság genezise

„Bombázd a muszlim negyedeket. Ott kevés szerb él. Bombázd őket, amíg bele nem őrülnek!”

Egy később, a BBC által publikált rádióüzenet szerint egészen pontosan így utasította a boszniai Szarajevót ostromgyűrűbe fogó tüzérség parancsnokát Ratko Mladić újonnan kinevezett boszniai szerb vezérkari főnök. A parancs nemcsak a pokol elszabadulását jelentette az egykori Jugoszlávia muszlim-horvát-szerb vegyes lakosságú tagállamában, de egyben egy új, kvázi-állam alapító pillanata is volt. A Boszniai Szerb Köztársaság valahol félúton Szarajevó és Srebrenica között született meg, egészen prózai módon értve mindezt.

A Szerb Köztársaság és a bosnyák muszlim seregek kölcsönös támadásai, majd Radovan Karadzić akkori, Belgrád és Moszkva által is támogatott boszniai szerb elnök által elrendelt, több ezer áldozatot követelő etnikai tisztogatásai Srebrenica-Žepa-Goražde térségében ugyanis tényleg teljes etnikai lakosságcserét értek el a tömeggyilkossággal: 35.000 bosnyák muszlim hagyta el évszázados lakóhelyét a keleti területeken, ahol a Srebrenica után nem sokkal, az ohiói Daytonban tető alá hozott békemegállapodás egy  föderális Bosznia-Hercegovinába elvileg betagozódó Boszniai Szerb Köztársaságot (Republika Srpska) hozott létre, Banja Luka fővárossal.

Az új államnak Dayton óta esze ágában sincsen betagozódni, sőt a legutóbbi időkben, éppen az egykor az amerikai külügyminisztert, Madeleine Albrightot dícsérő, önmagát hivatalosan Karadzićcsal szemben meghatározó mai elnök, Milorad Dodik már arról beszél, Boszniát fel kell bontani.

Az egykor a ma már háborús bűnösként Hágában elítélt, valamikor boszniai szerb nacionalista elit uralma alatt ellenzéki, „független szociáldemokrata” pártjával Milorad Dodik ma politikai tekintetben Radovan Karadzić utódává lett, igaz a valamikori, Belgrádból, Slobodan Milosević által irányított boszniai szerb vezetőt az immár saját pártjával egyeduralmat szerző Dodik mindig is dícsérte és csodálta. Az utóbbi években pedig már az alapvető tiszteletet sem adja meg többé a boszniai autonómia intézményeinek, és nyíltan arról is beszél saját kis köztársaságában, hogy teljes függetlenedést, tehát Bosznia felbontását kívánja.

Az államban 1995 óta nyolchavonta váltják egymást a bosnyák muszlim, a boszniai szerb (ortodox keresztény) és a boszniai horvát (katolikus) tagköztársaságok államfői az állam soros elnökeként. Januárban ezt a posztot Milorad Dodik vette át, de azonnal közölte: „Szerb vagyok, Bosznia csupán a munkahelyem!”, később pedig deklarálta, még boszniai útlevelét sem fogja használni külföldi utazásokhoz, hiszen az állam önmagában illegitim.

Mindezek után a soros elnökség Dodik szarajevói irodája előtt is kirakatta a Srpska zászlaját, ezzel először hozva vissza a városba a konfliktus és a szerb dominancia vágyainak nyílt jelét. A legélesebb választóvonalat akkor lépte át, amikor még pusztán a Srpska elnökeként 2018 augusztusában bejelentette, visszavonja a több mint 3000 áldozatot követelő 1995-ös, bosnyák-ellenes srebrenicai mészárlás kapcsán a szeparatisták bármiféle bűnösségéről szóló korábbi nyilatkozatokat.

Kétségtelen, hogy a Josip Broz Tito halálával meggyengült Jugoszláviában 1991-ben kirobbant véres, százezer ember halálát követelő háború végső soron értelmezhető úgy, mint az akkor a Szovjetunió után maradt Oroszország és újdonsült szerb nacionalista szövetségesei, illetve a nemzetközi szervezeteken és a NATO-n keresztül akaratát egyértelműen érvényesíteni tudó USA közötti „proxy-háború.” Az imperialista tendenciák az egykor el nem kötelezett Jugoszlávia minél pontosabb felosztását kívánták elérni, ebben pedig akkor az emberéletek vajmi kevéssé számítottak.

Mindezt akkor Moszkvával és Belgráddal szövetséges erők elsősorban – a huszadik századból már ismert módon – egy tiszta, összefüggő szerb etnikai állam létrehozásával kívánták elérni, míg a nyugati szövetségesek az etnikai tisztogatásokat, népirtást használták fel arra, hogy „humanitárius” békefenntartó akciókkal, majd később a diplomácia eszközeivel kiterjesszék dominanciájukat a horvát és bosnyák területeken.

A helyzet most, hogy Vlagyimir Putyin a 2014-es ukrajnai, krími bevonulás óta katonailag egyre inkább újfent felteszi a térképre az orosz befolyás kérdését, most a Balkánon is ismét éleződni látszik.

Hiszen éppen az orosz befolyás az, amely arra késztette a NATO vezetőit, hogy megsürgessék Horvátország és Bosznia csatlakozását is a katonai szövetséghez, ezzel pedig Dayton óta először, a konfliktust máig hordozó zónákban is nyílt módon jelenjenek meg.

A baj csupán az, hogy ez, és a Dodik agresszív válaszaiban megjelenő éles tiltakozás a NATO-csatlakozás ellen, amelyet a Srpska fejeként eddig sikeresen blokkolt, olyan időszakban érik Boszniát, amikor az lassan kormányozhatatlanná válik: a 2018 októberi választások a három etnikai tömböt szinte kizárólagosan tömörítő tagköztársaságokban megválasztották ugyan az – immár unásig ismert – vezetést, azóta is képtelenek azonban központi kormányt alakítani. Mindennek fontos része, hogy Dodik soros elnöksége ellenére beiktatásától a bosnyák muszlimok és horvátok ódzkodnak, éppen szélsőséges és szeparatista kijelentései és akciói miatt.

A gyakorlatilag tehát részben az EU, részben pedig Moszkva vazallusává züllesztett, katasztrofális gazdaságpolitika következtében szenvedő daytoni Bosznia könnyen a szakadás szélére kerülhet ezekben a hónapokban. Természetesen a Srpska lakói között a gyakorlati egypártrendszer mai napig is tökéletesen karbantartja az etnikai gőg, sovinizmus, muszlimellenesség érzését, a bosnyákok és horvátok politikai elitje pedig ismétcsak a nyugati katonai erőtől, a NATO-tól és a csatlakozástól várja azt, hogy a Szarajevó elleni terrorbombázás és etnikai tisztogatás soha többé ne ismétlődhessen meg.

Ráadásul a még mindig az Izetbegović-klán által vezetett bosnyák muszlim elit kapcsolatai az arab öbölállamok egyes iszlamista erőivel, és Recep Tayyip Erdoğan török elnök befolyása a muszlim területeken még tovább élezik a helyzetet.

De mit csinált Orbán?

Orbán Viktor persze nem újdondász a balkáni helyzettel való foglalkozásban. Földrajzi közelsége és újdonsült nyugati szimpátiái okán a fiatal Magyar Köztársaság már 1992-től beleavatkozott a balkáni konfliktusba: fegyverezte Franjo Tudjman horvát hadseregét a szerb fenyegetés ellen, Srebrenica után magyar békefenntartók is érkeztek a boszniai IFOR misszióba. Orbán Viktor első miniszterelnöksége idején pedig kifejezetten támogatta a Clinton elnök által elrendelt, amerikai vezetésű intervenciót a szerb nacionalisták ellen Koszovóban.

Nem kizárt tehát, hogy berlini, brüsszeli és washingtoni körök, különösen az Orbán-Trump találkozó után, a magyar miniszterelnök és Budapest aktív beavatkozására is számítanak.

Azonban ez már nem az 1999-es Orbán Viktor: az új, „illiberális” Orbán 2014 óta tartó, Putyinhoz való közeledése óta is jó viszonyt ápol ugyan például Zágrábbal, ugyanakkor egyik napról a másikra a szerb nacionalista körök, például a rettegett csetnikek egykori vezetőjének Vojislav Šešelj vajdának is a kedvence lett, Aleksandar Vucić szerb elnökkel és népszerűtlen rezsimjével pedig sohasem volt jobb a magyar kapcsolat. A mostani találkozó pedig a szerb médiában azért jelentőségteljes, mert az ott közzétett Orbán- és Szijjártó-nyilatkozatok szerint, legalábbis az alapján amit erről hallottunk, lehetséges, hogy Dodik Budapesten beígért ezt-azt. Az ígéretek, főként a szóbeli ígéretek azonban Boszniában vajmi keveset érnek. Ezt bármelyik egykori ENSZ békefenntartó, avagy rossz felmenőkkel született szarajevói polgár meg tudja erősíteni.

Ezzel szemben amit a szerb szakadár elnök Budapesten kapott, az még akkor is kézzelfogható elismerés egy EU-s tagállamtól, ha ezt – nem véletlenül – minden fórumon igyekezett eltitkolni a magyar kormány. Dodik ugyanis éppen azzal kampányol otthon, hogy a Boszniai Szerb Köztársaság hamarosan amúgy is kilép Boszniából, és már most is de-facto független, szuverén állam. Ezt a vélekedést pedig csak egyetlen nagyhatalmi vezető ismeri el, Vlagyimir Putyin orosz elnök.

Méghozzá úgy, hogy hasonló, párhuzamos gesztust Budapest sem a bosnyák, sem a horvát tagállamok vezetői felé nem gyakorolt.

Sokkal valószínűbb tehát, bármiféle diplomáciai manőverek is állnak itt a háttérben, hogy Orbán ismét valami olyasmit tett, ami az imperialista balkáni szembenállásban sokkal jobbat tett Moszkvának (és a manapság ismét hadgyakorlatokban és katonai parádékban gondolkodó Belgrádnak), mint a hivatalos, nyugati barátoknak.

Akárhogyan is próbáljuk puhítani, és bármiféle megfontolások is vezették a magyar diplomáciát, könnyen lehet hogy kedden éppen mi dobtuk a legújabb szikrát a puskaporos hordóba.

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!