A 2019-es EP-választások eredményein kirajzolódó globális trend a neoliberális jobboldal és a populista jobboldal, egészen pontosan: a globális nagytőke és a nemzeti burzsoáziák küzdelmét mutatja. Ebben a „játékban” – néhány biztatónak tűnő esztendő után – most úgy tűnik, a rendszerkritikus erőknek nem osztanak lapot (a német Zöldek tündöklése is sajnos sokkal inkább szól a német liberális mező befoglalásáról, mint valamiféle szabályt erősítő kivételről). A magyar eredmény ebbe a trendbe illeszkedik.

Az elmúlt hónapok eseményei azt körvonalazták, hogy az ellenzéki térfél egyetlen, közös O1G-platformon fog nekifutni a következő három esztendőnek: közös közpolitikai kiállások, országszerte bejelentett helyi együttműködések uralták a hírfolyamokat. Az EP-választás valójában a közös platformon belüli helyosztó mérkőzés volt. A képlet most letisztult. A kormánypropaganda immáron nem riogathat azzal, hogy ellenzéki győzelem esetén három, nagyjából azonos erejű, ám különböző identitású párt (vagy pártszövetség) „horrorkoalíciója” kerülne hatalomra. Hirtelen az is okafogyottá vált, hogy az ellenzéki térfél egyik részének a másik „náci beszéde”, vagy „szemkilövetése” miatt kelljen magyarázkodnia.

A térfél ugyanis egy „old-school” és egy „new generation”, de egyaránt neoliberális és így egymással kompatibilis ellenzéki pártra egyszerűsödött le.

Az államfüggő nemzeti burzsoázia kiépítésén ügyködő (ennyi a hungarikum) populista jobboldalnak a neoliberális jobboldal az ellenfele. Okkal állapítja meg Kiss Viktor, hogy visszajutottunk oda, ahol 2009-ben voltunk, és okkal búsong azon Lányi András, hogy Orbán és Gyurcsány úgy kellenek egymásnak, mint egy falat kenyér (így van ez egyébként 2006. ősze óta). Apály idején azonban nincs más teendőnk, mint hátralépve, a kikötőből felmérni térben és időben a terepet: ha egyszer -talán még a mi életünkben – eljő a dagály, tévutak nélkül futhasson neki a zavaros vizeknek egy rendszerkritikus hajó.

A rendszerváltástól máig: elcsatornázott rendszerkritika

A szovjet birodalom bukásával beköszöntött a neoliberális konszenzus időszaka. Fukuyama 1992-ben bátran elmélkedhetett a történelem végéről. Kiss Viktor kiváló írásában pontosan állapítja meg:

„1989 után a kihívó nélkül maradt és hegemón pozícióra törő liberális erők annak a tézisnek a nevében léptek föl, hogy csak a kapitalizmus és a liberális demokrácia kombinációja hozhat létre harmonikus, gazdag, szabad és boldog társadalmakat. Ez a meggyőződés legitimálta, hogy a liberális korszak kiépítésének projektje során gazdasági, politikai és társadalmi szinten is hozzáláttak az „európai világ” gyökeres átalakításához – ennek egyik zászlóshajója lett az Európai Unió.”

Hatványozottan igaz volt ez az „európai felzárkózásra” sóvárgó posztkommunista félperifériára, ahol a tervgazdaság és a diktatúra romjai alól kikecmergő társadalmak vakon bíztak az újkapitalizmus Nyugatról importált kurrens hittételeiben. A rendszerváltás utáni Magyarországon minden egyes kapitalizmuskritikus – vagy szimplán csak a vadprivatizáció módját bíráló – mondat bátran számíthatott a „kommunista”, „csurkista”, vagy a „szakszerűtlen és ostoba” jelzők bármelyikére a hivatalos kánonban. S ha lenne aktanyilvánosság, talán azt is pontosan látnánk: kevés dologra fordított a rendszerváltás éveiben akkora energiát a hatalomátmentő állambiztonság, mint a szociáldemokrata és zöld kezdeményezések szétzilálására. Talán nem véletlenül.

A globális kapitalizmus pontosan attól hihetetlenül életképes rendszer, hogy személytelen mechanizmusai immáron nem adminisztratív úton szállnak szembe a rendszer kritikusaival, hanem a kritika lényegéről könnyedén leválasztható, ám érzelmileg telített követeléseiket marketing-eszközként építik be a rendszerbe. Ahogyan Farkas Attila Márton fogalmazott a ’68-at követő „preventív ellenforradalomról”: ”Kifogjuk a szelet a forradalom vitorlájából és szépen beépítjük, mi több, intézményesítjük, hogy a rendszer megmaradjon.”

Néhány hete a mandiner.hu-n jelent meg egy tanulságos írás a woke-kapitalizmus természetéről. Leimeiszter Barnabás bizonyítékot lát arra, hogy a konzumerizmus nem csupán megágyazhat a társadalmi progressziónak (jelentsen ez persze bármit), hanem annak valóságos motorja lehet. Eléggé emblematikus, ahogyan a Leimeiszter által megidézett Liberal Currents cikk beszól a kizsákmányolás miatt fintorgóknak: a társadalmi igazságosság ügyének igenis szüksége van a kapitalizmusra. Leimeiszter szerint, az így kialakuló woke-kapitalizmus az identitáspolitika mérhetetlen módon kitágult spektrumában tobzódó „másságok” gazdasági kiaknázását szolgálja. Ezzel lehet sikerrel elterelni a figyelmet arról, hogy például a Nike hogyan zsákmányolja ki ázsiai alkalmazottjait, vagy az Apple kínai dolgozóinak munkakörülményeiről, környezetszennyező üzemeiről. Leimeiszter cikkében idézi a New York Times szerzőjét, Ross Douthatot, aki úgy véli, a cégek társadalmi állásfoglalásai csupán arra szolgálnak, hogy senki ne piszkálja őket a pénzcsinálás közben. Slavoj Zizek a 2016-os Trump-Clinton párharc kapcsán jegyezte meg, hogy a populisták ellenfelei valójában semmiféle hajlandóságot nem mutatnak a status quo megváltoztatásra, s azért veszik fel a harcot a marginális identitású emberek védelmében, hogy ne kelljen a valódi problémákkal vesződni, ne kelljen újragondolni a politikai – gazdasági rendszer alapvetéseit.

„Kettős fronthatás” c., fentebb is hivatkozott művében Kiss Viktor arra mutat rá, hogy a hidegháborút követően a technokrata, neoliberális terjeszkedés kezdettől fogva egy markáns civilizatórikus projekttel társult, amelynek célja a polgárok százmillióinak „multikulturálissá”, „civillé”, „képzetté”, „versengővé”, „öngondoskodóvá” és „politikailag korrektté” változtatása volt – különösen az „elmaradott” déli- és keleti területeken.

„A ‘liberális alapértékek’ terjesztése során jól finanszírozott NGO-, média- és tudományos hálózatok jöttek létre (nem egyszer amúgy évekkel korábban, alulról szerveződő értelmiségi körökből, civil szervezetekből és mozgalmakból). Ezek ‘ideológiai államapparátusként’ (Althusser) léptek fel, a liberális elitek hegemón törekvéseinek nyílt eszközeiként pedig folyamatos kampányokat indítottak az állítólagos ‘szabadságot’ és ‘demokráciát’ veszélyeztető patológiák (a szexizmus, a rasszizmus, a homofóbia és hasonlók) ellen”

– teszi hozzá. A jelenséget lehet demokrácia-exportnak, vagy kulturális imperializmusnak is nevezni, azonban a kilencvenes években régió-semlegesen gyarmatosította a baloldalt (és a főáramú zöldeket), Nagy-Britanniától Magyarországig.

A technokrata, neoliberális terjeszkedés visszatérően megkísérli semlegesíteni és elcsatornázni a rendszerkritikát, amely így -szándéka ellenére-  alkalmasint még erősítheti is a liberális narratívát.

A gyarmatosított baloldal (lásd még: álbaloldal, kaviár-baloldal) „segíteni akarja a szegényeket”, de nem beszél a kizsákmányolásról. A gyarmatosított baloldalon az érzületek (lásd pl.: „szolidaritás érzése”) helyettesítik az elveket: az érzületek feletti viták remekül terelik el a figyelmet a javak termelésének módjáról, valamint a természeti erőforrások, és a megtermelt javak elosztásának sorsáról.

A kilencvenes évekre kialakult neoliberális konszenzus az ezredfordulóra meggyengült (ezt jól mutatta a globalizációkritikus világmozgalom felívelése), majd a 2008-as globális pénzügyi válsággal fel is bomlott. Kiss Viktor azt írja, a jobboldali populizmus (szerintem szerencsésebb a populista jobboldal mint meghatározás) annak köszönhette sikereit, hogy a nemzetállamok és a politikai vezérek szintjén ígért védelmet és ellensúlyt a 2008-as válság után elbizonytalanodó, vagy veszélyeztetett helyzetbe jutott társadalmi rétegeknek, védelmet ígért mind a (neo)liberális gazdasági és politikai elitek és az EU intézmények önös és antidemokratikus ármánykodása, mind pedig a globális térből érkező kihívások ellen. Ezt az önmagában helyes diagnózist érdemes két irányba tágítani.

A 2008-as hitelválság ugyanis csak egy gyújtópont volt. A konzumerizmus, a technokrata, neoliberális terjeszkedés kihívás elé állította nemcsak a természetes közösségeket, de a közösségek híján világba vetett ember önmeghatározási próbálkozásait is. A szabadkereskedelmi nyomulás pedig még a centrum-országokban is szembe fordította a nemzeti burzsoáziát a globális nagytőke törekvéseivel (a Trump-jelenség ebből érthető meg). A nemzeti burzsoáziákat szolgáló populista jobboldal erő-kultusza attól sikeres szerte a világon, mert a rendszerválságtól frusztrált tömegek számára a „régi jó” (értsd: globalizáció előtti) világ rekonstruálását ígéri, ebből vezeti le pofon egyszerű válaszait az önmeghatározási kérdésekre, s éppen a marginalizált helyzetű csoportokkal szembeni indulatok felkorbácsolásával csatornázza el a rendszerkritikus energiákat, így lesz rendszerfenntartó.

A posztkommunista félperiférián a rendszerváltás nyertese többnyire a korábbi nómenklatúrából kinövő nómenklatúra burzsoázia lett. Az ő politikai képviseletük a rendszerváltás pillanatában – hatalomtechnikai megfontolásokból – kihasította magának a baloldali szegletet, s innentől kezdve, ezekben az országokban a „bal-jobb” ellentétpár immáron nem a tőke-munka, illetve tőke-természet törésvonalakon elfoglalt álláspontot, hanem a XX. századi traumákhoz való viszonyt (úgyismint: érzületet) írja le.

A rendszerváltó elitek – ahogyan Kiss Viktornál olvashatjuk – valóban azt ígérték a társadalom széles rétegeinek, hogy az általuk hozott áldozatok teszik lehetővé, hogy végül eljussanak az individualizált fogyasztói társadalom Kánaánjába. Ez az ígéret – az évszázados felzárkózási vágy kielégítésére hivatott – uniós csatlakozás projektjében tárgyiasult. Csakhogy Böröcz József joggal vonja le a következtetést:

„A csatlakozásnak kétségkívül voltak-vannak – fölöttébb korlátozott – hasznai. Az más kérdés, hogy e hasznot a közép-kelet-európai régióban két fő érdekcsoport: a mindenkori helyi kormányok klientúrája, illetve a nyugat-közép-európai régió Kelet-Közép-Európa lerablására szakosodott nagytőkéje fölözi le.”

A magyar nómenklatúra előbb – a kádári státus quo fenntartása érdekében – eladósította az országot, majd nem csak a közvagyon széthordásában járt élen, de áruba bocsátotta a rendszerváltás hajnalán a „külföldi működő tőke” számára pótolhatatlan kincset érő információs tőkéjét is^[1]. Az így kialakult nómenklatúra burzsoázia nagyon hamar – és ami a mai folyamatokat nézve lényeges: alárendelt szerepben! – szövetségre lépett a betelepülő multinacionális cégekkel, a globális nagytőkével.

Az új hatalmi szövetség gazdaságpolitikája egyetlen sikerkritériumának az ország külföldi tőkevonzó-képességének növelését tette meg, miközben a térségben is példátlan módon áldozta fel azokat a termelő-kapacitásokat is, amelyekben egyébként a szocialista Magyarország komparatív előnyökkel rendelkezett.

A magyar paradigma a kettéosztott és alacsony hozzáadott értéket termelő gazdaságról, kritikátlan mintakövetésről, elhúzódó foglalkoztatási krízisről, az összeomló nagyiparból utcára tett tömegek szociális transzferekkel – a horni státus quo-val (lásd még:„szociális érzékenység”, mint a magyar álbaloldal öndefiníciója) – való féken tartásáról, pangó bérszínvonalról, továbbá a külföldi tőkét a hazai vállalkozásokkal szemben kedvezményező támogatáspolitikáról szólt. Ez a paradigma az ezredfordulót követően kifulladt^[2]. Ráadásul az ezredfordulótól, a konszolidálódó piacgazdaságban, a nómenklatúra burzsoázia információs tőkéje, a nyolcvanas években szerzett igazgatási ismerete rohamosan devalválódott. A jegybanki kamatpolitika közben folyamatosan visszafogta a hazai vállalkozások beruházásait, az elszabaduló devizahitelezés pedig családok és kkv-k tömegeit hozta lehetetlen helyzetbe. Az államháztartás újra úszott az adósságban.

Ebben az állapotban találta Magyarországot a neoliberális konszenzus 2008-as megbomlása, ebben a helyzetben ábrándult ki a magyar társadalom a felzárkózási projektből és ebbe a helyzetbe érkezett meg a NER. A NER a nemzeti burzsoázia megerősítésére, egyszersmind állami irányítására szerződött^[3]. Hatalma stabilizálásához a nem-termelő ágazatokban visszaszorította a külföldi tőke részarányát, ugyanakkor – kis túlzással – a német autóiparhoz kötötte a magyar nemzetgazdaság szekerét.

Két tanulság a rendszerkritikus politika híveinek

A 2008-as globális pénzügyi válság idején elhangzott nagy fogadkozásokból nem sok minden valósult meg. A offshore tőke – a Panama Papers botrányt követően is – köszöni jól van, a spekulatív tőkemozgások megadóztatása -finoman szólva – nincsen napirenden, lehet tovább fújni a buborékokat, a TTIP-tárgyalásokon éppenséggel az európaiak próbálkoztak meg az amerikai pénzügyi rendszabályok fellazításával.

A II. világháború óta uralkodó jobbközép/balközép rendszerpártok visszaszorulására, a populista jobboldal és a rendszerkritikus irányzatok 2008. utáni előretörésére a neoliberális/ technokrata főáram a „semmi” radikális újracsomagolásával (Macron és imitátorai a végeken) reagált.

S igen, a világgazdaság éppen a kapitalizmus konjunktúraciklusának csúcsán tántorog. Abban vitatkozom Kiss Viktorral, hogy a rendszerkritikus politika – szemben az ő állításával – 2019-ben – noha kétségtelenül visszaszorult – nem tűnt el Európa politikai térképéről. A mostani európai parlamenti választások két nyertese a neoliberálisok és a jobboldali populisták. Techet Péter egészen odáig jut a következtetések levonásában, hogy fennmaradt a status quo; úgy nézhet ki, minden megváltozott, de ennek éppen az a célja, hogy semmi se változzék. Ahhoz, hogy ez mégse így legyen, a rendszerkritikus politika híveinek néhány tanulságot érdemes levonniuk az elmúlt évtizedek történéseiből.

Az első és legfontosabb: a rendszerkritikus politika soha és még akaratlanul sem válhat a globális nagytőke szövetségesévé. Helyesen írja Kiss Viktor, az alterglobalizációs mozgalmak, majd a kapitalizmus-kritikus ökomozgalmak világosan rögzítették, hogy a „liberális álomvilág” gazdasági, civilizációs és kulturális oppozíciója egyaránt szükséges, ha választ kívánunk adni az új évezred kihívásaira, és ebből az általános kritikai pozícióból pedig nem szabad pusztán azért engedményt tenni, mert a populista jobboldal számtalan lehetséges elemét felhasználta saját céljaira. S ha a rendszerkritikus erők úgy érzik, hogy a populista jobboldal rasszista retorikája és/ vagy autoriter megoldásai (lásd még: fasiszta-veszély, Orbán-veszély) miatt úgymond időlegesen fel kell függeszteniük/ háttérbe kell szorítaniuk a globális kapitalizmus lényegére irányuló kritikájukat és – a „Főgonosszal” szemben – valamifajta közös liberális minimum platformján szövetségre kell lépniük a neolibeálisokkal: nos akkor nemcsak azt vétik el, hogy valójában ugyanannak az ellenfélnek az egyik arcával boltolnak a másik arca ellenében, de sikeresebben számolják fel önmagukat, mint azt bármilyen diktatúra tenné velük.

Pontos Lányi András diagnózisa is: a zöldek, világszerte, mintha elfelejtették volna, hogy mit akartak eredetileg mondani, belesimultak az – egyébként felettébb rendszer-konform – környezetvédő szerepkörbe. Ennek viszont logikus következménye, hogy ma egy neoliberális EP-képviselő zöldre festett ötletként vezetheti elő vasút-privatizációs terveit. Tóth Csaba Tibornak igaza van:

”A zöld gondolat polgáriasulása viszont elengedhetetlenül ahhoz vezet, hogy a klímaváltozástól való félelmet becsatornázza egy olyan logikába, ahol az azt előidéző termelési mód, a globális kapitalizmus kibújik a kritika alól, és beáll egy alapvetően jó gondolat, a vasúti közlekedés fejlesztése mögé, biztosítva, hogy a szükséges változások helyett a régi és bukott piaci megoldások szivárogjanak vissza a porondra. Pedig éppen ezt nem kellene megengedni.”

Akkor tudjuk nem megengedni, ha világos határokat vonunk. A rendszerkritikus politika kiindulási alapja a liberális hegemónia kritikája, éppen ezért egyetlen lehetősége az, hogy jól azonosíthatóan elválik a neoliberális politika tartalmától és rituáléitól egyaránt. Ilyen határvonás, a neoliberális gyarmatosítási kísérletek visszaverése nélkül nem képzelhető el rendszerkritikus offenzíva.

A második pofonegyszerűen hangzik: a rendszerkritikusoknak annak kell látniuk a dolgokat az európai politikában, amik azok valójában.

Először.

Az európai politika ma nem „progresszívek” és „xenofóbok” versengéséről, hanem a globális nagytőke és a nemzeti burzsoáziák küzdelméről szól.

Másodszor. Az Európai Unió nem valamiféle filantróp, jóléti intézmény és még csak nem is a demokratikus ideák etalonja. Az integrációt a centrum-országok és a déli, keleti fél-periféria súlyos érdekkonfliktusai terhelik. Ahogyan a görög adósságválságban az uniós trojka rákényszerítette a német nagybankok akaratát a kétszeresen kinyilvánított görög népakaratra, mindent elmond arról, mit gondoljunk az úgynevezett „európai értékekről”. A keleti bővítés fókuszában nem a posztszovjet térség felzárkóztatása állt (még véletlenül eltűnt volna az olcsó munkaerő), hanem az európai – elsősorban: német – nagyvállalatok piacszerzési és olcsó munkaerő iránti igénye, magyarul: az újgyarmatosítás. A négy szabadság elvének sérthetetlensége ma az európai nagyvállalatok érdeke és a fél-periféria felzárkózásának gátja. A V4-együttműködés -egyébként örvendetes – erősödése, az Orbán, Babiš, Fico, Kaczynski, Dragnea, Vucic és Boriszov (no meg korábban: Gruevszki) hatalomgyakorlásában felfedezhető azonos mintázatok, nem a véletlen művei.

Harmadszor. Arról kell beszélni, ami ma az igazi fenyegetés. Ma – miként Lányi András világosan leírja – a multinacionális cégek és üzleti hálózatok túlhatalma fenyegeti Európát, valamint a német gazdasági érdek képviseletének túlsúlya az Unió politikájában. Ehhez képest – állapítja meg Techet Péter – az EP-kampányban nem lehetett értelmes vitát folytatni arról, miként tette Németország a dél- és kelet-európai országokat saját hátsóudvarává; miként kellett a német és francia bankok érdekében padlóra küldeni a görög államot; miféle demokratikus legitimációval rendelkeznek az egyes tagállamok gazdaságpolitikai döntéseibe beavatkozó bizottsági, tanácsi vagy központi banki ajánlások.

„Nem lehet felvetni, hogy a jelenlegi Európai Unió elsősorban a szabad piac szabadságát biztosítja csak, és az emberi tényező csupán a nyugati államok dél- és kelet-európaiak elleni agyelszívását, valamint a kelet-európai bérek alacsonyan tartását, a lefele tartó bér- és adóversenyt jelenti.”

S arról sem lehetett értelmesen beszélni, hogy a globális nagyvállalatok és globális pénzügyi hálózatok úgynevezett lobbitevékenysége az uniós intézményekben gyakorlatilag egy lassított puccsot jelent az európai polgárok – amúgy sem túl acélos – demokratikus akaratnyilvánításával szemben.

Negyedszer. A rendszerkritikus erőknek szakítaniuk kell az érzületek politikájával és vissza kell térniük eredeti elveikhez. Ehhez például az európai bevándorláspolitika kapcsán először saját magunk számára kéne néhány kérdést feltenni. Nem a kulturális – és persze a természeti – sokféleség, a helyi közösségi identitások fennmaradása mellett kötelezte el magát az ökopolitika? Kinek az érdekét szolgálták a demokrácia-export jegyében generált háborúk, kinek az érdekét szolgálta a kibocsátó államok természeti erőforrásainak lenyúlása? Ki fogja újjáépíteni a bukott államokat? Ki húzna hasznot a globálisan is szabad munkaerő-áramlásból, a „no borders” jelszavának érvényesítéséből?

A DK és a Momentum győzelme: a liberális elitek relatív sikere

Magyarországon a 2010 utáni összefogás-diskurzus nem volt más, mint a rendszerkritikus kezdeményezéseknek állított csapda. Ahogyan Kiss Viktor fogalmaz, elejétől fogva nyilvánvalónak tűnt, hogy a liberális hegemónia korábbi képviselői, az ellenzéki médiumok, az értelmiségi és akadémiai hálózatok, a külföldi civil és politikai partnerek, a különböző tőkés csoportok és a balliberális pártok maradék hátországa és politikusai a maguk javára fordítják majd az orbáni politikából kiábrándulók elégedetlenségét, tehát alig várják, hogy rehabilitálhassák a 2010 előtti status quót.

Ezek az elitcsoportok azt talán beárazták, hogy egy ideig a NER szorításában kell létezniük. Azt viszont már nem, hogy az oppozícióból is kiszorulhatnak, márpedig a parlamenti patkó 2014. májusi összetétele ezt vetítette előre. Az elmúlt hat hónapban a 2010-18. közötti parlamenti ellenzék szó nélkül tűrte, hogy a túlóra-törvény elleni tiltakozások fókuszát eltérítsék, retorikáját villámgyorsan igazította a DK-közönség elvárásaihoz. A XXI. századi pártok (LMP és Jobbik) olyan ügyekben – emlékezetpolitika, tudománypolitika – is együtt énekeltek a XX. századi ellenzékkel, ahol nyilvánvalóan a hegemón liberális elitek önérdekéről volt szó, és az eltérő árnyalatú kormánykritika semmiképpen nem veszélyeztette volna még az esetleges önkormányzati választási kooperációt sem, ám fenntarthatta volna önálló identitásuknak legalább az illúzióját. Nem ezt tették. Belesétáltak a csapdába, az eredmény pedig nem maradt el.

A DK és a Momentum 2019-es relatív sikere nem más, mint a hegemón liberális elitek kétes értékű győzelme, ami ráadásul illeszkedik is az európai politikai trendbe.

Nem véletlenül ünnepel a HVG vezető publicistája:

”A kormányzásban kipróbálatlan, ezért a kormányzás során elkövethető bűnöktől mentes pártokból és politikusnemzedékből nem zölden és barnán antiliberálisok erősítik az ellenzéket és képviselik a jövőt, hanem a liberális Momentum. Csak maradjon is így”.

A magyar neoliberálisok sikere két – egymástól nem független – okból erősen relatív és jelenleg semmilyen veszélyt nem jelent a NER-re. Az egyik a Gyurcsány-faktor, ami komoly üvegplafont képez és a Fidesz minden lehetséges eszközt bevet, hogy ez így is maradjon. A másik pedig az, amiért a pozsonyi gyors egyelőre nem fog befutni Budapestre. A liberálisként észlelt/érzékelt kormányzati ciklusok ugyanis Lengyelországban, Szlovákiában, vagy éppen Romániában széles középrétegek megerősödését, gyarapodását hozták. Magyarországon azonban a 2004-10 közötti kormányzati periódushoz semmiféle sikerélményt nem társítanak az emberek.

Figyelemre méltó következtetésre jut Techet, amikor mérlegre teszi az összeurópai EP-kampány tartalmát: a lényegi osztály- és gazdasági kérdések helyett identitáspolitikai blablázás folyt végig. Azt írja:

”Bel-liberális verseny zajlott ugyanazon célok érdekében a kozmopoliták és a nacionalisták között. A különbség csak az volt, hogy Emmanuel Macron és csapata kozmopolita mezbe öltözve állt a szabad piac mindenhatósága mellett, Orbán Viktor és csapata pedig mindezt nemzeti mezben tette. Ne feledjük: Orbán és a nacionalisták mindig elmondják, hogy a nemzetek Európája nem a szabad piac korlátozását, hanem éppen az európai integráció kizárólag gazdaságivá tételét jelenti.”

S valóban, az Orbán-féle 2018. decemberi túlóra-törvény filozófiájában nem igazán különbözik Macron úgynevezett munkaerő-piaci reformjaitól. Magyarországon az államfüggő nemzeti burzsoázia a lefelé tartó bérversennyel, a munkaügyi szabályok liberalizálásával próbál támasztékot keresni a globális nagytőke soraiban.

Az EP-választás estéjén hirtelen éles fény világított meg mindent. Értelmet nyert, hogy az orbáni gazdaságpolitika Achilles-sarkát megcélzó tiltakozások miért torkollottak értelmetlennek tűnő, szürreális ellenzéki akciókba. Értelmet nyert a 2019. január 3-i „kurva erős kép” az Országház lépcsőjén. Magyarázatot kaptunk, miért került hat nap után liberális agenda egy eredetileg kizsákmányolás elleni fellépés élére.