„Tudna -e a kormány megoldási lehetőséget kínálni arra, hogy minden ápolást végző szülő megfelelő juttatásban részesüljön?” – tette fel a kérdést Kásler Miklósnak, az emberi erőforrások miniszterének Ungár Péter országgyűlési képviselő (LMP).

Mint az már csak lenni szokott, Kásler helyett Rétvári Bence államtitkár válaszolt.

És mint az már csak lenni szokott: a kérdés érdemi megválaszolása helyett inkább az ellenzékre mutogatott. Méghozzá emígy:

„Ha Önnek valóban fontos lenne a családok támogatása, akkor megszavazta volna mind az ápolási díj emelését, mind pedig a gyermekek otthongondozási díjának (GYOD) bevezetését tavaly december 12-én. Ön azonban – bár az ülésteremben tartózkodott – nem támogatta ezeket, jóllehet, más kérdésekben szavazott aznap. A GYOD bevezetése és az ápolási díj emelése, valamint az érintett családoknak az a 15 milliárd forint plusz támogatás azonban nem volt elég fontos Önnek ahhoz, hogy az igen gombot megnyomja. Fontosabb volt sípolni és dudálni, mint az ápolása szoruló gyerekeken segíteni.”

Rétvári ezek után természetesen felsorolta azért, hogy a GYOD 2019-től bruttó 100 ezer forintra emelkedett, és 2022-re a minimálbér összegéig emelkedik majd, míg a nem gyermeküket ápolók esetében ez 15 százalékos emelkedést jelent idén év elejétől, a következő három évben pedig további 5-5-5 százalékos emelés várható – mintha ez lenne a létező világok legjobbikában járó juttatás mindazoknak, akik otthon ápolják rokonaikat, ezáltal kiesve a munkából.

Ami ebben a formában továbbra is csak egy óriási csúsztatás.

Érdemes egyébként visszaemlékezni arra, hogy

1. miért sípolt és dudált aznap az ellenzék,
2. mi is volt pontosan az a módosítás, mint nem szavaztak meg.

2018. december 12-én próbálták az ellenzéki képviselők obstrukcióval megakadályozni a rabszolgatörvény elfogadását. Mint ismeretes: nem sikerült, ugyanis a levezető elnök, Latorcai János a fideszes képviselők gyűrűjében csak levezényelte az ülést, és – kissé azért gyanús körülmények közt – még a szavazást is lebonyolították. A rabszolgatörvény átment, ahogy minden más törvény is, amit aznapra zsúfoltak be az ülésrendbe.

Köztük volt az otthonápolási díj megemeléséről szóló is. Valójában tehát arról van szó (ellentétben Rétvári állításával), hogy az ellenzék a kezében lévő utolsó eszközzel próbált megakadályozni egy olyan törvényhozási metódust, amely súlyosan sértette a magyar emberek, a dolgozók érdekeit. Ez volt a sípolás és dudálás oka, és nem az, hogy ne tartották volna fontosnak az egyes törvényeket. Sőt – ennek pont az ellenkezője történt.

De ha már itt tartunk, az otthonápolás kérdése is jól rávilágít arra, hogy miért is volt aznap fontos a tiltakozás. Mire december 12-én az Országgyűlés elé került a törvény, amelyben azu erről szóló intézkedések is szerepeltek, a civil szervezetek és az ellenzéki képviselők hónapok óta igyekeztek jobb belátásra bírni a kormányt. Az otthonápolási díj olyan irracionálisan alacsony, az ezt a munkát végzők megbecsültsége oly kevés (még csak munkaként sem hajéandó elismerni a kormány), hogy valóban szükséges volt a tiltakozás.

Ennek ellenére a civilek és az ellenzék teljes kizárásával készült el a törvénymódosítás – amely végül jóval kisebb mértékben emelte az otthonápolási díjast, különbséget tett gyermeküket és más rokonukat ápolók közt, ráadásul olyan pontrendszert vezetett be, ami még jobban megnehezítette az érintettek életét (ezt egyébként utólag az Emberi Erőforrások Minisztériuma is beismerte, legalábbis részben).

Nem véletlen, hogy az azóta elmúlt hónapokban is újra meg újra napirendre kerül a kérdés, az ellenzék továbbra is igyekszik méltóbb körülményeket kikényszeríteni a kormányból.

Ez azonban egyelőre szinte lehetetlennek látszik.

Szemléletes példa: az Ungár Péter által beterjesztett, az otthonápolási díj emeléséről és kiterjesztéséről szóló törvényjavaslatról ezen a héten kedden tartott parlamenti vitára egyetlen egy (!) fideszes képviselő ment csak el. Majd másnap a törvénymódosító javaslatot le is szavazták.

És bár igaz, hogy a fideszes képviselők nem sípoltak és dudáltak közben, talán joggal merül fel a kérdés: amikor megnyomták a gombot, hogy újra eltüntessék a kérdést a napirendről, vajon gondoltak-e arra, hogy hány ezer ember életét teszik kilátástalanná – újra.