Sanders és Corbyn – tényleg egyformák?

A 2008-as gazdasági válság után, amely drámaian megrengette a kapitalista centrumországok társadalmait, rengeteg új baloldali mozgalom és politikai vezető emelkedett fel, a spanyol Podemostól és a görög Szirizától kezdve, a francia Jean-Luc Mélenchon mozgalmán át, Bernie Sandersig és Jeremy Corbynig. A mainstream médiában csak „baloldali populistákként” emlegetett szereplőket joggal tekinthetjük egyazon globális gazdasági-társadalmi folyamat termékeinek, miközben azért fontos világnézeti, szakpolitikai és cselekvésbeli különbségeket is felmutatnak.

A Szirizát 2015-ös hatalomra kerülése és a rá nehezedő, egymásnak is ellentmondó kényszerek alatt meghozott döntései mára visszaintegrálták az európai szociáldemokráciák konformista világába, úton egy őszi választási vereség felé.

Eközben úgy tűnik, a Podemoson is kezd túlhaladni az idő. A folyamatos belharcok, illetve a spanyol „mélyállam” hathatós beavatkozásai hatására mára egy vitalitását vesztett, mozgalmi kapcsolataiban meggyengült politikai közösség képét mutatja a spanyol párt. Persze mindez nem jelenti azt, hogy a városi tömegekből álló mozgalmi gyökerei teljesen felszámolódtak volna, a dinamikus barcelonai és madridi polgármesterek, Ada Colau és Manuela Carmena körül például továbbra is aktív baloldali népi mozgolódást láthatunk.

Az angolszász világban, az Atlanti-óceán két oldalán azonban tartja magát Bernie Sanders és Jeremy Corbyn is. Harcias baloldali retorikájuk, élettörténetük, szinte párhuzamos felívelésük, illetve a népes politikai nagygyűléseik látványa is predesztinálja őket arra, hogy egyenlőségjelet tegyünk közéjük. A két politikus már 2015 óta közelről figyeli egymás tevékenységét, olykor kölcsönözve is egymástól.

Sanders és Corbyn egymás mellé állításában az is szerepet játszik, hogy az ilyen párhuzamoknak van már egy több évtizedes hagyománya is: minimum a Reagan-Thatcher páros óta hozzászokhattunk, hogy a két országban zajló politikai folyamatok és szereplők sok tekintetben megfeleltethetők egymásnak, erre a reflexre Bill Clinton és Tony Blair kölcsönös politikai affinitása is ráerősített egy évtizeddel később.

A válság szülte

A két ország közötti történelmi és kulturális kapcsolatok miatt könnyen szem elől téveszthetjük, hogy a sok tekintetben hasonló politikai folyamatoknak nem kulturális, hanem inkább gazdasági-társadalmi gyökerei vannak. Nincs ez másképp a Sanders-Corbyn párossal sem.

A második világháború után kialakult globális termelési rend a nyugati világban (fontos megjegyezni: csak ott!) a kapitalizmusnak egy viszonylag elszámoltatható és jóléti variánsát hozta létre, amely a gyakorlatban az jelentette, hogy az átlagemberek addig soha nem látott mértékben részesülhettek a globálisan megtermelt javakból. A Clement Attlee vezette, 1945-ben hatalomra került munkáspárti brit kormányzat jóléti szolgáltatások széles körét építette ki, az USA-ban pedig a Franklin D. Roosevelt nevével fémjelzett New Deal, majd Lyndon B. Johnsonhoz köthető Great Society valósította meg ennek amerikai változatát.

A világháború utáni gazdasági rend azonban a hetvenes évektől elkezdte megmutatni korlátait, a gazdasági tevékenységek profitabilitása folyamatosan csökkent, és megindult a tőke átvándorlása a reálgazdaságból a pénzügyi szférába, hogy mára az utóbbi vegye át a domináns szerepet. A nyolcvanas évektől a társadalom legfelső egy százalékát adókat leszámítva a reálkeresetek vagy stagnáltak, vagy csökkentek.

Ezeknek a gazdasági folyamatoknak az ideológiai leképeződése lett a reagani-thatcheri neokonzervativizmus és neoliberalizmus, amely a társadalmi struktúrák tagadására, illetve a piac és az egyéni kezdeményezés mindenhatóságára alapozta retorikáját. A társadalmi ellátórendszerek szintjén pedig megindult a nyugati jóléti államok fokozatos leépülése. Nem ritkán az újrafazonírozott, harmadik utas progresszió támogatásával.

A pénzügyi szektor domináns szerepbe emelkedése, illetve a szociális védőháló és közösségi infrastruktúrák gyengülése – ez az a kettős jelenség, amellyel szemben a Bernie és Jezza nevével fémjelzett politika teret nyerhetett.

Bár önmagukat a múlttal, leginkább a harmadik utas politikával való szakításként állítják be, és a médiában is gyakran kapják meg az „új baloldal” címkét, mindkettejük politikájában van egy jelentős restaurációs reflex is: a visszatérés vágya a második világháború utáni időszak „demokratikus kapitalizmusához”.

Ennek vízióját Sanders nemrégiben, a Trump-párti Fox News hírcsatorna által szervezett eseményen így fogalmazta meg:

„egy társadalom, amelyben nem csak kevesen tudnak rengeteg pénzt keresni, hanem egy olyan társadalom, amelyben mindenki számára lehetőség nyílik biztonságban és méltóságban élni”.

Ezt a restaurációs jelleget egyébként legerősebben a Sanders és Corbyn politikájával több ponton is rokonságot mutató Elizabeth Warren elképzeléseiben érhetjük tetten. Warren, aki a jóléti szolgáltatások és a termelési viszonyok helyett sokkal inkább a pénzügyi szféra, illetve a nagyvállalati működésmód reformja felől közelít a financializáció és jóléti állami leépülés fent vázolt kettős problematikájához, több alkalommal is kifejtette azt a hanyatlástörténetet, amelynek kezdőpontját ő az 1980-as évekre datálja.

Warren számára a jóléti szolgáltatások sokkal kisebb jelentőséggel bírnak, és annak ellenére, hogy már jó ideje megérdemelten foglal helyet az amerikai baloldal élvonalában, viszonylag későn csatlakozott például Sanders legfontosabb javaslatához, a társadalom minden tagját lefedő, univerzális állami egészségbiztosítás (Medicare for All) ötletéhez.

Az egészségbiztosítás és egészségügyi ellátás kérdése Corbyn számára is kiemelkedően fontos: a régóta hangoztatott ígérete szerint, ha hatalomra kerül, megfordítja a Toryk által elkezdett forráskivonásokat, és újra a brit GDP növekvő hányadát fordítaná az Egyesült Királyság jóléti államának koronagyémántjára, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatra (National Health Service, NHS).

Az egészségügyi ellátás kérdése egyébként mind Corbyn, mind pedig Sanders számára kiváló lehetőséget nyújt arra, hogy tágabb gazdasági, politikai víziójukat is artikulálni tudják.

A világ egyik legdrágább és legkevésbé hatékony ellátását biztosító amerikai privát egészségbiztosítási rendszer példáján keresztül Bernie beszélni tud a társadalmi igazságtalanságokról; arról, hogy a profitot központba állító rendszer hogyan hagyja az út szélén, egészségügyi ellátás nélkül amerikaiak millióit; arról az elszámoltathatatlan, oligarchikus politikai rendszerről, amelyben az üzleti és politikai elit összefonódása, a kvázi szabályozatlan kampányfinanszírozás és lobbitevékenység lehetetlenné teszik az átlagember érdekében történő reformokat.

Ugyanez igaz egyébként az oktatásra, főként a felsőoktatásra is: az ingyenes állami felsőoktatás a nem megfelelően szabályozott, túlburjánzó pénzügyi szektor révén (is) gigantikus méreteket öltő diákhitelezés problémáját számolná fel.

Ugyanígy Corbyn számára a kérdés lehetővé teszi a megszorító politikák ostorozását, az általuk létrehozott egyenlőtlenségek elítélését. Ahogy egy tavalyi beszédében kijelentette, az egészségügyi rendszer kortárs problémái, a hozzáférés egyenlőtlenségei szolgáltatnak „világos és elsöprő bizonyítékot arra, hogy a megszorítás és az egyenlőtlenség embereket öl”.

Saját munkásosztályunk

De ha már az egészségügynél tartunk, akkor nem kerülhetjük meg azt a látványos különbséget, amely a két ország politikai-gazdasági berendezkedését, emiatt pedig Bernie és Corbyn programját is jellemzi.

Az univerzális állami egészségbiztosítás Európában egy magától értetődő intézmény, amely a felmérések szerint kontinensszerte kiemelkedő állampolgári figyelemnek és törődésnek örvendhet. A brit NHS tavaly nyáron ünnepelhette hetvenedik „születésnapját”. Innen nézve tehát Bernie Sanders Amerikában radikálisnak tartott, ellenzői által „szocialistának” bélyegzett javaslata egyáltalán nem számít radikálisnak.

A brit és amerikai kontextus közötti eltérések miatt tehát Sanders „demokratikus szocializmusa” sokkal közelebb van egy elképzelt politikai középhez, mint a Corbyn és árnyékkabinetje által kidolgozott javaslatok.

Persze ez nem jelenti azt, hogy az eltérő szakpolitikák mögött ne húzódnának meg azonos szándékok, azonos tendenciákra adott válaszok. A már leírt, hetvenes évektől beálló gazdasági átalakulások – a profitabilitás csökkenése, illetve a finánctőke dominanciája – a kapitalista centrumországokban felerősítették a gazdasági tevékenységek egyre nagyobb részének félperifériára és perifériára való kiszervezését.

Ennek következtében pedig megrendült a centrumországok munkás- és középosztályainak gazdasági pozíciója is – ezt az átalakulást példázza kiválóan Christoph Lakner és Branko Milanovic közgazdászok mára híressé vált „elefántgörbéje”.

A maguk eltérő társadalmi-politikai-ideológiai környezetében Sanders és Corbyn is javaslatokat fogalmaz meg ezen társadalmi rétegek – vagyis saját országaik munkás- és középosztályai – pozíciójának stabilizálására, megerősítésére.

A szociális és közösségi infrastruktúrák előtérbe helyezése, illetve Bernie javaslata a 15 dolláros minimum órabér szövetségi előírására egyaránt jelzik, hogy mindkét politikus számára központi fontosságú saját társadalmaik munkásosztályának megerősítése. Előválasztási kampánya keretében Sanders épp nemrégiben fejezett be egy körutat az amerikai „rozsdaövezet” államaiban, melyek döntő szerepet játszottak Donald Trump 2016-os győzelmében.

A vermonti szenátor itt arról beszélt, hogy elnökké választása esetén megszüntetné a szövetségi kormányzat szerződéseit olyan cégekkel, amelyek külföldre szervezik ki a termelőtevékenységeiket. Ugyanígy ostorozta Trump új észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményét, amely szerinte nem akadályozza meg a munkahelyek Mexikóba történő kihelyezését.

Corbyn esetében is gyakran visszatérő motívum a szabadkereskedelmi egyezmények ostorozása, illetve az outsourcing jelenségének ostorozása is. Az ő esetében azonban radikálisabb pozíciómentő intézkedésekről is beszélhetünk. A Munkáspárt tavaly szeptemberi kongresszusán mutatták be például azt a javaslatot, amely előírná a 250 főnél több alkalmazottat foglalkoztató cégeknek, hogy legalább 10 százalékos tulajdonrészt biztosítsanak munkásaik számára. Corbynék szerint ezzel összesen hatmilliárd fontot irányítanának át a cégektől a dolgozók irányába.

Nem ezen a vonalon, hanem a közösségi infrastruktúrák vonalán jelent radikálisabb intézkedést Corbynék terve, hogy államosítsák a vasutakat és közműveket, amelyek elmúlt évtizedekben bekövetkezett privatizációja látványos fogyasztói áremelkedést és a szolgáltatások minőségének csökkenését hozta.

A konkrét gazdasági kontextuson túl a két politikus mozgásterét eltérően befolyásolja az a pártrendszer is, amelyben tevékenykednek. A brit Munkáspárt születésétől fogva a dolgozók osztályalapú pártjaként határozza meg magát, és minden visszássága ellenére ez a karaktere mind a mai napig megmaradt. Bár 2015-ös párvezetővé válása óta Corbyn folyamatosan pártja centristáinak szabotázsakciói között tevékenykedik, a Munkáspárt szakszervezeti és mozgalmi beágyazottságának köszönhetően mégis sokkal több lehetőséget biztosít a radikális reformtörekvések számára, mint az amerikai Demokrata Párt.

Ahogy a brit baloldali újságíró és aktivista, Richard Seymour még 2010-ben emlékeztetett, az amerikai politikát uraló két párt mindegyike alapvetően a tőke képviselője, és bár a demokraták a New Deal óta a munkásosztály elsődleges választási opciójának számítanak, ennek a társadalmi csoportnak a pártra leadott összes szavazaton belüli aránya az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökkent.

A Demokrata Párt tehát nem egy munkáspárt, nem egy hagyományos értelemben vett szociáldemokrata párt, ez pedig meghatározza a kimondottan osztályalapú politizálást folytatni akarók mozgásterét is. Nem véletlen, hogy Bernie formálisan nem lépett be mind a mai napig a Demokrata Pártba, megerősödésében pedig komolyan támaszkodik a párton kívüli politikai és mozgalmi csoportokra, például az Amerikai Demokratikus Szocialisták (Democratic Socialist of America, DSA) névre hallgató formációra.

Másodvonalbeli kérdések

Hogyha a legjelentősebb különbségeket akarjuk beazonosítani Sanders és Corbyn között, akkor nem annyira programjuk gazdaság- és társadalompolitikai magjára kell néznünk. A külpolitika például egy ilyen terület.

Corbyn a baloldal antikoloniális hagyományainak követője, emiatt gyakran támadási felületet is szolgáltat ellenfelei számára: az ír függetlenségi IRA-val, vagy a palesztin Hamásszal ápolt kapcsolatai kétségtelenül ebbe a kategóriába sorolhatók.

Bár nemrégiben az USA legbefolyásosabb Izrael-barát lobbiszervezete közösségi médiás hirdetésekkel kampányolt Bernie ellen, a vermonti szenátor Izraellel kapcsolatos nézetei valójában a teljesen elfogadott nyugati mainstream keretein belül vannak, megszólalásai palesztin aktivisták haragját is rendre kiváltják. Corbyn viszonya Izraellel ennél jelentősen konfrontatívabb.

Corbyn politikai pályája kezdete óta képviseli háborúellenes álláspontját is: a több évtizedes parlamenti karrierje során minden alkalommal nemmel szavazott bármiféle brit katonai beavatkozásra. Bár Sanders maga is ellenezte George W. Bush iraki háborúját, az afganisztáni beavatkozásra maga is igent nyomott, ahogy a kilencvenes évek végi balkáni NATO-beavatkozást is támogatta, Corbynnal ellentétben.

A migráció kérdésében is felfedezhetünk különbségeket: bár Corbyn nehezen sorolható be a bevándorlásellenes európai „baloldaliak” – mint például a német Sahra Wagenknecht vagy a francia Jean-Luc Mélenchon – sorába, az tagadhatatlan, hogy az emberek szabad mozgásának elvével sokkal kritikusabb, mint mondjuk Bernie.

Ahogy a The Nation igen átfogó és megvilágító esszéje nemrégiben rámutatott, az elmúlt években az amerikai demokraták között szinte teljessé vált a konszenzus a migráció pozitív értékelésével kapcsolatban, és ebből a konszenzusból Bernie sem lóg ki. Ehhez képest Corbyn a munkaerő árát (vagyis a munkabéreket) lefelé hajtó jelenségként beszélt a migrációról – az említett esszé egyébként aprólékosan cáfolja ennek az érvnek a jogosságát.

*

Az a közkeletű nézet, amely villámgyorsan egyenlőségjelet rakna Jeremy Corbyn és Bernie Sanders közé, tehát csak nagyon erős fenntartásokkal állná meg a helyét. A két globális baloldali ikon közötti különbségeknek, a politikájuk árnyalatainak felfejtése nem csupán szőrszálhasogató célzattal lehet releváns gyakorlat.

Példájuk által ugyanis kirajzolódnak azok az általános strukturális tendenciák, amelyek a centrumországok jelenlegi helyzetét jellemzik, de egyúttal arra is rámutatnak, hogy még két, viszonylag közel álló társadalom esetében is döntő szerep jut a globális makroszint alatti gazdasági, társadalmi, politikai különbségnek. Ez pedig világszerte minden baloldali számára fontos figyelmeztetéssel szolgálhat:

a sikeres baloldali politika kevésbé a látott minták lemásolásának függvénye, hanem inkább saját társadalmaink strukturális meghatározottságainak, globális gazdaságban elfoglalt helyének, és az általuk létrehozott társadalmi problémáknak aprólékos megértése alapozhatja meg.

Illetve ösztönzőül szolgálhat arra is, hogy új módozatokat találjunk a baloldal nemzetköziesítésére, nemzetállami kontextusokon felülemelkedő megszervezésére is – ebben ugyanis per pillanat nagyon gyerekcipőben járunk, és az itt elemzett két politikus sem kivétel ez alól.

Ennek a szövegnek az eredeti változata az Új Egyenlőség oldalán jelent meg.

Az Új Egyenlőség rendszeresen közöl olyan társadalom-, politika-, gazdaságelméleti írásokat, amelyek hasznos szempontokat, kereteket nyújtanak a közéleti gondolkodáshoz, vitákhoz. A lap öndefiníciója szerint „a gazdasági demokrácia alapértékeit – egyenlőség, szabadság, igazságosság és szolidaritás – képviseli”. A Mérce – az Új Egyenlőség szerkesztőivel egyeztetve, olykor szerkesztve – rendszeresen közli újra a magazin szövegeit.

Kiemelt kép: Nick Solari, Chris McAndrew, Wikimedia
Olvass tovább!