Hétfő este a Facebook-falamat görgetve szembesültem azzal, hogy Dúró Dóra egy politikai beszélgetős műsorban a homoszexuálisokról értekezett, és arról fejtette ki véleményét, hogy mennyire veszélyes, ha az iskolákban olyan civil szervezetek vállalnak szexuális felvilágosítást, amelyek egyébként hangsúlyt fektetnek a diákság szexuális kisebbségekkel szembeni érzékenyítésére, és nem a hagyományos konzervatív család- és párkapcsolati modellt propagálják kizárólagosan.
Első pillanatra az jutott eszembe, hogy írni kellene erről, darabokra szedni az érvelést, számon kérni, hogy mitől nemzeti gondolat a Mi Hazánk Mozgalom aktív tevékenysége nélkül is folyamatos társadalmi elnyomást elszenvedő csoportok baszogatása, vagy éppen a Nemzeti Együttműködés Rendszerének való tövig benyalás, és az új Gazdag Családok Védelme akciótervének megtámogatása egy kis homofób retorikával. Bár a mi hazánkosok ilyenkor rendszerint lobogtatnak valamit, hogy ők már a Fidesznél sokkal régebb óta kitalálták a kerítést, lehet, hogy ebben is gyorsabbak voltak. Kit érdekel igazából.
Ott voltam március 15-én a Mi Hazánk megemlékezésén: volt ágyú, Hazám, hazám, minden szimbólum és tartalmatlan közhely a márctizenötös repertoárból. Felálltam az Erzsébet hídra és egy adott szögből az ellenzéki összefogós vonaglást, meg ezt a mélymagyar eventet is láttam, délelőtt meghallgattam Orbán Viktort is, és úgy éreztem, hogy ez már tényleg ilyen, ilyen is marad, hogy már megőrültünk régen, és már régen el is fogadtuk az őrületet, hogy kellemetlen és kínos már kimondani az egyértelműt magunk között, mégis mindenki minden nap szenved tőle.
Hogy szinte már tabu beszélni arról, hogy ez az egész egyszerűen mennyire ostoba, kilátástalan, és mennyire korrumpál mindannyiunkat. Mennyire megélhetetlen a düh, és csak a humor és trash formájában tudjuk feldolgozni ezt legalábbis minimális szinten.
Mikor megláttam a közös európai ellenzéki listáért aláírást gyűjtő standokat, azokkal a lelkes emberekkel, akik valamilyen megmagyarázhatatlan ok, valószínűleg szintén a feldolgozás képtelensége miatt ott álltak és próbálták a kampányukat népszerűsíteni, majdnem elsírtam magam. Mire kérünk és kiket? Az ellenzéki pártokat, hogy közös európai listát állítsanak? Ellenzéki pártok? Európa? Kevés entitás van a Földön, akik távolább állnak attól, hogy a magyar társadalom érdekeit megfelelően képviseljék, de mostanában még azzal is hadilábon állnak, hogy figyelembe vegyék azokat. Tényleg olyan bús szürrealitást sugárzott magából az a stand, mint a Nagy-Magyarországért gyűjtő pultok.
Volt rá idő, de azzal kapcsolatban sem kapott senki egyetlen egyenes mondatot sem, hogy akkor most mi újság a Jobbik múltjával, csak a hímezés-hámozás, kilépett a párt szélsőséges szárnya, átalakulóban a párt, oké, én tudok várni, mást se csinálok, csak várok. Várok, hogy bevonjanak a párbeszédbe, sőt még a bizalmat is megelőlegeztem: áprilisban egyéniben leszavaztam a Jobbikra, mint legerősebb ellenzéki erőre, így pedig a választási rendszer alapján Dúró Dórát is hozzásegítettem mandátumához, aki úgy tűnik, párttársaival egyetemben továbbra is azt gondolja a képviseletről, hogy különböző csoportok egymás elleni uszítását, vagy elnyomott csoportok folyamatos megalázását jelenti.
Meggondoltam magam és nem akartam írni Dúró Dóráról, de annak a súlya, hogy van egy szavazatom ebben, hogy ő valamiféle demokratikus felhatalmazás miatt ezt pofázhatja a nyilvánosságnak, ez az érzés nem engedte, hogy ne írjak semmit.
Szerintem elkezdhetnénk beszélni arról, hogy hogy érezzük magunkat, az építkezés, a szolidaritás fenntartása és kiterjesztése, az elméleti pallérozódás mellett szólaljunk meg arról, hogy hogy vagyunk. Így lassan tíz éve. Tudom, előtte is szar volt, ezt én kevéssé tapasztaltam ‘97-es születésem okán, ezért úgymond lélektani alapon nehezen tudok bármilyen megközelítésről számot adni. Mindenesetre most amúgy elég rosszul vagyok, és tudom, hogy azok közé tartozom, akiknek egyébként a lehető legjobb, nem vagyok cigány, hajléktalan, létminimum alatt élő, vagy homoszexuális, értelmiségi családból származom. A napjaim nagy része cinizmus, humor, szorongás és nosztalgia. 22 éves vagyok és már nosztalgiázom. De öt éve legalább.
Minden év egyre rosszabbnak tűnik, az intézmények, amelyekhez tartozom, bizonytalan helyzetűek, a barátaim depressziósak, akik képviselni próbálnak engem, azok vagy teljesen idióták, de magabiztosak, vagy egyáltalán nem érdeklem őket.
Kint voltam a decemberi tüntetéseken, nem mertem tülekedni. Azt álmodtam az első tüntetés után, hogy van egy külön börtön az egyetemistáknak, ahol a Fidelitas látja el a büntetés-végrehajtást, és úgy kínoznak bennünket, hogy nem alhatunk, mert éjjel bizonyos időközönként belefújják az arcunkba a könnygázt.
Néha egy-egy cigivel azon mélázunk félig meghatódva a haverjaimmal, hogy ott volt a levegőben, hogy felgyullad a Kossuth téri karácsonyfa. Úgy kapaszkodunk ebbe a giccs határát súroló képzetbe, hogy végig se merjük gondolni, hogy mennyire nem történt volna semmi akkor sem, csak egy kis katarzis annak a pár embernek, aki jelen volt, és az azt követő jogi következményeken való csámcsogás mámora.
Tagja vagyok különböző kezdeményezéseknek egy igazságosabb társadalomért, amelyek sikerességében kevéssé hiszek, de kényszeresen végzem és halmozom az ottani teendőket. Vesztesnek érzem magam. És várok. Egy elképzelt égő fenyőfa alatt keresem a karácsonyi ajándékokat, de rossz voltam. Nem kaptam semmit. Ötéves vagyok.
Ti hogy vagytok?
