Mielőtt a tegnapi napról bármit is leírnánk, elöljáróban jegyezzük meg röviden azokat a körülményeket, amelyek a szép szavak mögött az Európai Unió és benne hazánk materiális viszonyait jellemzik.

Az Európai Néppárt nem más, mint az EU elődeit megalakító nagytőkések, iparosok és bankházak szövetségeseinek nemzetközi fóruma.

Az volt, és az is maradt. Lehet itt hirtelen „alapértékekről” és a „jogállamról” beszélni a kampányban, de a Néppárt ma sem képvisel más érdekeket és értékeket, mint legfontosabb atyái: az 1948-as, olasz választásokat a CIA pszichológiai- és propagandahadjáratának segítségével megnyerő Alcide de Gasperi kereszténydemokratái, a francia IV. Köztársaságot gyakorlatilag önkényes hatalomátvétellel 1958 májusában elnöki, V. Köztársasággá formáló Charles De Gaulle, és utódaik: Giulio Andreotti olasz miniszterelnök vagy Georges Pompidou a francia elnök.

Hogy az EU-s állampolgárokat deportáló Nicolas Sarkozyt vagy a nemzeti tragédia állandó jelzővel felruházott Silvio Berlusconit már ne is említsük…

Orbán Viktor és a Fidesz pedig mára semmi más, mint gazdaságilag ezeknek az erőknek, és főleg a Németországot továbbra is, bár csökkenő többséggel vezető CDU/CSU kereszténydemokrata pártszövetségnek a politikai kliense. Akit a német tőke autó- fém- és szolgáltatóipari, nagyarányú magyarországi befektetései egy sarokba zárnak az Európai Néppárttal – még akkor is, ha politikai retorikájuk nyilvánvalóan inkább hasonlít a feltörekvő európai szélsőjobbhoz.

Innen nézve pedig az, hogy Manfred Weber, a Néppárt nemrégen kinevezett – szokatlanul fiatal és tapasztalatlan – bajor csúcsjelöltje kezdte el hirtelen a jogállami aggályokat és a Soros-Juncker plakáthadjáratot számon kérni Orbán Viktoron, kifejezetten az EP-választás kampányába illeszkedő, retorikai próbálkozásnak számít.

Ha minden igaz, azért a legújabb „brüsszelezés” előtt valamiféle önérzet mégis feltámadt a Néppárt finn, skandináv és Benelux tagpártjaiban. Ezeknek a pártoknak a gazdasági érdekei – talán Hollandiát kivéve – nem kötődnek meghatározóan a magyar rendszer stabilitásához, míg – mint azt a győri Audi sztrájk azonnal jelentkező hatásaiban láttuk – a németeké igen. Mindenesetre annak is az egyszerű európaiságon, „értékeken” és Juncker kiplakátolása miatti aggodalmon túlmutató okai vannak, hogy ezek a pártok most látványosan ki akarták zárni Orbán Viktort, a Néppárt egyik fontos tényezőjét.

Ahhoz, hogy idáig jussunk, persze nagyon is kellett a magyar kormány gátlástalan bevándorlóellenes faji gyűlölete, látványos ölelkezése Vlagyimir Putyinnal, vagy Recep Tayyip Erdoğan török, és Ilham Aliyev azeri elnökökkel, kellett a kritikus sajtó teljes magyarországi ellehetetlenítése avagy éppen a CEU és az MTA kivégzésére irányuló kísérletek is.

De létezett egy még ennél is fontosabb szempont: a most Orbán ellen fellázadó skandináv jobboldalt és a finn kormánypártot is egyre jobban szorongatja a hazai baloldal és a zöldek. Ugyanilyen problémákkal pedig a német, különösen a bajor kereszténydemokraták is szembe kell, hogy nézzenek. A CSU évtizedes nagy többségét veszítette például el a legutóbbi, bajorországi tartományi választásokon. A hagyományosan mantrázott „szélsőjobboldali veszély” és a bevándorlásellenes Alternatíva Németországnak jobboldali fenyegetése mellett tehát megjelent egyfajta polgári, balközép ribillió réme is Merkel és az új pártvezető, Annegret Kramp-Karrenbauer előtt.

A német zöldek pedig az utóbbi hetekben mind a Bundestagban, mind pedig az Európai Parlamentben határozott és drasztikus fellépést követeltek Orbán mint az európai „illiberális törekvések” szimbóluma ellen.

Ska Keller, a zöld EP-frakció német társelnöke a napokban azt is kijelentette, elfogadhatatlannak tart mindenféle olyan néppárti döntést, ami nem a Fidesz kategorikus kizárásáról szól a pártcsaládban.

Így tehát az is kérdéses, hogy Manfred Weber látványos akciói és a tegnapi, ugyancsak nagy sajtófigyelmet keltő, néppárti küldöttgyűlés egyáltalán segít-e ezeken a helyzeteken.

Persze a megszavazott felfüggesztés nem semmi. Ugyanis nemhogy a néppárti csúcsokra nem mehet el a felfüggesztés végéig Orbán Viktor vagy Szijjártó Péter, de ha a határozat az új Európai Parlament megalakulásáig is fennmarad, az is kérdésessé válik, hogy a Néppárton belül a Fidesz jelölhet-e például majd európai biztost. Ugyanakkor túlhangsúlyozni a döntés jelentőségét hiba lenne: az Európai Uniónak továbbra is a nemzeti kormányokat paritásos alapon tömörítő Európai Tanács a fő szerve, ezen belül pedig a Fidesz-KDNP kormány jogait egyelőre senki sem korlátozza.

Az EU nyugati, régebbi tagállamaiban viszont Magyarországgal ellentétben, a hidegháború után a választások minden elemükben demokratikusak és szabadok. Így tehát, noha egyértelmű, hogy a CDU/CSU és általában az Európai Néppárt a májusi EP-választások után sem veszítheti el hirtelen a befolyását, az emberek kifejezhetik velük elégedetlenségüket mind jobb- mind pedig baloldalról. Ennek a következménye az, hogy a felmérések alapján a jobbközép pártcsalád és a balközép szocialisták is idén először nézhetnek szembe olyan helyzettel, amelynek következményeként akár 50%-os arányt sem tudnának együtt elérni az EP-választásokon. Ami természetesen felveti a közép pártjainak koalíciókényszerét is.

Minden valószínűség szerint ez azt jelenti, hogy bármiféle néppárti-szocialista szövetségnek le kell majd ülnie vagy a nagyon nagy mértékben erősödő európai liberálisokkal (a hagyományos ALDE pártcsalád mellett Emmanuel Macron francia elnök új, liberális formációjával is számolniuk kell) vagy a zöldekkel (Greens/EFA) és a rendszerkritikus európai baloldallal (GUE/NGL), ha az utóbbi eredményei a várakozások szerint kicsit jobbak lesznek, mint 2014-ben.

Orbán Viktor és a Fidesz persze fenyegetőzhet azzal, hogy bármiféle retorzió esetén ők lépnek ki, és az egyre izmosabb európai szélsőjobboldal vezéreivé válnak, csatlakozva a kormányzó lengyel Jog és Igazságossághoz és az olasz Ligához egy új formációban.

Azonban ezzel két nagy baj is lenne a magyar miniszterelnök szempontjából: az egyik, hogy nagyon nagy áttörés nem várható az európai szélsőjobboldali pártok részéről májusban, csupán számottevő emelkedés. Így hát jelenleg szinte teljesen elképzelhetetlen az, hogy a Néppárt vezetése végül úgy dönthet, velük lép koalícióba a baloldal ellen, ugyanis ebben a szocialista frakció semmiképpen nem menne bele, így a többség nem lenne meg.

A másik probléma az, hogy bármennyire tárt karokkal is várja Matteo Salvini és Jarosław Kaczyński pártjainak EP-csoportja Orbánt, jelentős befolyásvesztés lenne a Fidesz számára egy új frakcióba való átülés. Nemcsak már most is romokban heverő néppárti kapcsolatrendszerét vesztené el ezzel Orbán Viktor, de az új frakcióban, állítása ellenére, nem válna vezetővé.

A népességarányos EP-képviselőcsoportok ugyanis azt jelentenék, hogy jelenlegi, 30% körüli támogatottságával az olasz szélsőjobb lenne a frakció legbefolyásosabb ereje (összesen 73 olasz EP-képviselőt választanak)– amennyiben az Orbántól távolságot is tartó francia Nemzeti Tömörülés nem lenne benne – utánuk pedig szorosan a nálunk háromszor nagyobb Lengyelország következne (itt összesen 51 EP-képviselői helyet osztanak el, Magyarország esetében pedig 21-et).

Így Salvini és Kaczyński is jogot formálhatna a menekültellenes európai szélsőjobb vezéralakjának személyére, Orbán a magyar propagandamédia állításaival szemben nem lenne egyértelmű vezére ennek a csoportnak sem.

Így, ahogy azt előttem tegnap máshol már megjegyezték, Orbán Viktornak legalábbis a nemzetközi játéktéren immár láthatóvá vált az Achilles-sarka: az Európai Néppárt nélkül elveszti politikai működéséhez elengedhetetlenül szükséges játékterét eddigi – pávatáncként is jellemezett – politikája folytatására.

Az egyébként szorongatott Néppárt pedig érzi ezt. Természetesen igaz az is, hogy Orbán szokásához híven ebben a nehéz helyzetben is igen jól manőverezett, de végül nem neki, hanem a német jobboldal döntéshozóinak (még mindig leginkább Merkel kancellárnak és hű emberének, Kramp-Karrenbauernek, de a francia veteránnak, és Orbán egykori nagy védelmezőjének Joseph Daulnak is) volt köszönhető.

A magyar miniszterelnök viszont kihasználta, hogy tudta: az ő 13-15 várható fideszes EP-helyét sem szívesen engedné el jelenlegi helyzetben a Néppárt, bár ez az áldozat talán még megengedhető lett volna.

Azonban a pőre igazság az, hogy Orbán kezét gazdasági okokból nem engedhetik el a németek. A Magyarországon jelenlévő német ipar, amellyel a CDU nem fog konfliktust felvállalni, nem engedheti meg magának, hogy Orbán esetleges távozása után tényleg átmenjen egy 7-es cikkes eljárás hazánk ellen is, ezzel megingatva az eddig stabil magyar gazdasági helyzet kilátásait is.

Ezt a Fidesz vezetősége is pontosan tudta, és ahogyan az kiderült tegnap reggelre, illetve tulajdonképen már kedd estére, a CDU és a CSU „kompromisszumos javaslattal” állt elő, a drasztikus kizárás helyett jön a „felfüggesztés” és az a forgatókönyv, amelyet az osztrák, néppárti Wolfgang Schüssel kancellár ellen használtak 2000-ben, amikor – akkor még jóval nagyobb felháborodást keltve – koalícióra lépett a szélsőjobboldali, szabadságpárti Jörg Haiderrel.

Az mindenesetre jelzésértékű, hogy a most magyar jogállamiságot vizsgálni érkező, jobboldali veteránok között maga Schüssel is ott található. Mi sem jelzi jobban az európai jobboldalnak azt a hosszú, a demokratikus értékek folytonos újbóli megkérdőjelezésével járó ambivalens történetét, mint éppen ez az apró részlet, amelynek iróniáját maga Orbán is nagyra értékelte.

És ha azt kérdezzük, mi is a valódi különbség például a 2015-ös görög baloldali Sziriza kormányra kerülése és az Orbán mostani junckeres-sorosos plakátkampánya miatt előtérbe került „értékválságok” között?

Nos, semmi más, minthogy az első esetben a Néppárt már kinyilvánította valódi értékeit: az anyagi érdekeket, amelyek Görögország dolgozói és materiális javai feletti kontrollt jelentik.

Nincs ez másként most Magyarország esetében sem. A görög baloldal törekvéseit ugyanis ugyanaz az európai akarat akadályozta meg, ami most a magyar jobboldal törekvéseit végülis, lényegükben megmenti.