Nem én leszek az első szerző, aki felhívja a figyelmet a magyar kormánynak és körének antiszemita, rasszista, nőgyűlölő vagy homofób tendenciáira. Csak az elmúlt napok terméséből legyen itt példának Szíjártó Imre cikke, aki végigveszi a burkolt cigányozást és zsidózást, illetve a nők nem is nagyon burkolt szülőgépnek tekintését Orbán legutóbbi évértékelőjében.

Azt gondolom azonban, hogy nem beszélünk eleget arról, hogy hogyan használja a NER a migráció „rémét”, ezt a borzalmas fikciót, hogy egyfelől különféle társadalmi csoportok (főleg a zsidók és a nők, de akár a melegek) védelmezőjeként tüntethesse fel magát, miközben valójában nem lép fel védelmezőként, másfelől pedig újradefiniálja az antiszemitizmussal, a nőgyűlölettel vagy a homofóbiával szembeni fellépést a saját szája íze szerint. Ebben a narratívában a valódi homofóbok, antiszemiták és nőgyűlölők a migránsok, a NER rasszista mitológiájának rémei, így aki fellép a migrációval szemben, az szükségszerűen a homofóbia, antiszemitizmus és nőgyűlölet ellensége, míg aki kiáll a migráció mellett (vagyis felemeli szavát tragikus sorsú embertársaink mellett), az ezeknek a támogatója.

A következőkben az antiszemitizmust fogom példának hozni, de ez ugyanúgy vonatkozik a többi „megvédett” társadalmi csoportra. Hiába áll ki a NER rendszeresen Csurka István vagy a Waffen SS „hősei”(!) mellett, a migránsok és a baloldal antiszemitizmusáról szóló narratíva, és némi Netanjahu-párti szónoklat, és megtörténik a csoda: a „filoszemita fordulat.” (Egyébként valóban probléma a muszlimok, illetve a nyugat-európai baloldal egyes elemeinek antiszemitizmusa, bár azért a újjobboldalt sem kell félteni, ha zsidózásra kerül sor. Csak hát innen még elég nagy lépés eljutni olyan állításokhoz, mint hogy a brit baloldal egyetlen (!) célja a zsidók elüldözése lenne.) Csak kár, hogy a nagy filoszemitizmusban a zsidók némaságra vannak ítélve.

A napokban Marie van der Zyl, a Board of Deputies, az egyik vezető brit zsidó szervezet vezetője igen érdekes levelet kapott Szalay-Bobrovniczky Vince civilügyi államtitkártól. Az angol nyelvűnek nagy jóindulattal is nehezen nevezhető levélben Szalay-Bobrovniczky úgy döntött, hogy a filoszemitizmus kormányának nevében joga van az antiszemitizmus meghatározására. Úgy gondolja, hogy neki lehetősége van megmondania (más, nem zsidó politikusokra hivatkozva) egy zsidó vezetőnek, hogy a Soros-kampány nem antiszemita, hiszen a kormány a Soros-kampánnyal a migráció, vagyis áttételesen az antiszemitizmus ellen küzd. Emellett eldönti, hogy van der Zyl nem alkalmas a Board of Deputies vezetésére, illetve megvádolja a brit Munkáspárt „nyilvánvaló antiszemita tendenciáinak relativizálásával” is (ami természetesen badarság).

A levél azonban rámutat a NER alapvető ismeretelméleti (azaz episztemológiai) sajátosságára, vagyis arra, hogyan befolyásolja a világról alkotott ismereteinket: a hatalom képviselői kialakítanak egy narratívát, amely alapján jogot formálnak akár az érintett társadalmi csoportok ellenében is meghatározni, ki van igazából a nevezett csoportokkal és ki ellenük – és csak az számít őszinte megszólalásnak a témában, ami ebbe a narratívába illeszkedik. A hatalom eldönti, hogy ki antiszemita és ki nem (vagy legalábbis nem igazán) az, és ezzel szemben senkinek nincs joga fellebbezni, akkor sem, ha az a valaki egyébként zsidó. A NER ismeretelméleti struktúrájában egy zsidó csak egyetérthet – vagy ha nem ért egyet, akkor „hazudik”, „politikailag motivált”. Magyarul, a zsidó csak hallgasson.

Nézzük például a már említett Marie van der Zylt.

A Jeremy Corbyn antiszemitizmusát tárgyaló cikkeiben forrásként idézi a 888, amikor azonban ugyanő a Soros-plakátok antiszemitizmusával szemben emeli fel a hangját, akkor a 888 szerint „sivalkodik”, vagyis véleménye érdektelen, hamis, megalapozatlan.

(Azért emelem ki a 888-at, mert valamilyen homályos okból ők különösen erősek a „filoszemita fordulat” propagálásában.) A 888 lehoz egy növekvő nyugat-európai antiszemitizmusról szóló jelentést, hiszen ez illik a narratívába – azonban megkérdőjelezi azt az állítást, hogy túlnyomó többségében szélsőjobboldali indíttatásúak az elkövetők, hiszen a narratíva szerint az újonnan megerősödött, migráció-ellenes szélsőjobb nem antiszemita. (Hát faszt nem, pardon my French!)

Ezzel a kormány több, alapvetően ismeretelméleti igazságtalanságot követ el. Egyfelől megfosztja a zsidó közösséget (illetve, ezt fontos hangsúlyozni, a zsidó közösséget is) az antiszemitizmusról való ismeretinket illető különleges szerepétől. Természetesen bárkinek lehet véleménye arról, mi az antiszemitizmus, és a zsidó közösség tagjai is tévedhetnek, valamint bárkinek lehetnek rosszindulatú szándékai. Ugyanakkor, mivel mi, zsidók éljük meg az antiszemitizmust, mindent egybevetve nekünk episztemológiai elsőbbségünk van az antiszemitizmus meghatározására. (Ez persze minden más diszkriminált társadalmi csoportra igaz.) Ennek az elvnek az elvetése természetesen nem a NER sajátja (ld. „túlérzékeny” zsidók, melegek, stb.), ugyanakkor a NER továbblép: ők úgy viselkednek, mintha ez az episztemológiai elsőbbség a hatalom gyakorlóit illetné. Amennyiben a zsidók igényt tartanak a magyar kormány védelmére (mintha ez nem lenne a magyar kormány kötelessége!), fogadják ezt el.

A második és harmadik ismeretelméleti igazságtalanság összefügg. Azzal, hogy a kormányt antiszemitizmussal vádolókat „sivalkodóknak” és politikailag motivált hazudozóknak állítják be (némiképp persze hagyatkozva a zsidók őszintétlenségéről szóló antiszemita sztereotípiákra), aláássák a zsidók hitelességét. Ennek következménye, hogy amikor mi, zsidók tanúságot tennénk az antiszemitizmusról, akkor nem vesznek minket elég komolyan, hiszen csak „bérretegünk”. Miranda Fricker ezt nevezi tanúságtételhez kötődő igazságtalanságnak, amelynek az oka a sztereotípiákon alapuló hitelesség-deficit. Ez azt jelenti, hogy amikor valaki szóban elmond valamit, akkor azt nem fogjuk annyira hitelesnek venni a személyével szembeni előítéleteink miatt.

A harmadik igazságtalanság az ennek folyományaként megtörténő elhallgattatás. Ha egy zsidó megkéri a magyar kormányt, hogy legyen már olyan szíves abbahagyni az antiszemita tónusokat bőven tartalmazó Soros-kampányt, akkor nem az történik, hogy a magyar kormány ezt a kérést figyelmen kívül hagyja, hanem az, hogy a magyar kormány nem értelmezi ezt kérésként. (Hiszen a kérés őszíntétlen az uralkodó narratíva szerint.) Ekkor, legalábbis egyes olvasatok szerint, maga a kérés, mint beszédaktus sem ment végbe, hiszen nem lehet úgy kérni semmit, ha a kérést senki sem érti meg – csupán kísérletet tettünk a kérésre, mely kísérlet azonban sikertelen volt, mivel a siker egyik feltétele (a kérés kérésként való felfogása) nem teljesült.^[1] Mivel a kormánnyal szembeni vélemény eleve hamisnak van beállítva (és itt jön be az igazságtalanság specifikusan ismeretelméleti volta), így, ha egy zsidó a kormány narratívájába nem illő antiszemitizmus kapcsán kér, követel bármit (akár csak azt, hogy hallgassák meg), akkor nincs lehetősége véghez vinni a beszédaktust – bizonyos értelemben el van hallgattatva.

Mint írtam, ez a jelenség általános. Hogy hogyan lehet a NER ismeretelméleti alapjait megingatni? Első körben, úgy vélem, meg kell érteni, hogy az ellenzéki szereplők és a független média milyen cselekedetekkel járul hozzá (természetesen nagyrészt nem szándékosan) a narratívák kialakulásához és a hatalom episztemológiai monopóliumához – hogy változtathasson a cselekedetein.

A gondolatmenet nagyban épít Miranda Fricker és Rae Langton munkásságára. Köszönöm Borsi Zsófiának és Réz Annának, hogy a cikket előzetesen véleményezték!