Száz éve, a forradalmak kavargásában meghalt Ady. Aki nélkül nem lehetett volna forradalom.

Az azóta is – rövid megszakításokkal – tartó ellenforradalom nem keveseknek az ínyére van, s ez a sok ember már több mint száz esztendeje ungorkodik Ady ellen. Helyesen teszi, mert Ady és a forradalom: egy. Szerencséje a forradalomnak, hogy Ady maradt meg belőle. Adytól tudjuk, hogy mi volt a forradalom alapgondolata, s még azt is tőle, aki nem érte meg, hogy mi a forradalom tragédiájának a lényege.

Olyan ellenforradalmi korszakból visszanézve, mint ez itt, a tapasztalatlan olvasó nem hisz a szemének: ezt merte írni, ezt merte érezni ez az ember?

Ilyen korszakhoz nem Ady szól igazán, hanem keserű vetélytársa, a költő Babits – nagy ember ő is, csak másképpen – a kínos próbatétel idején, húsz évvel később, 1938 májusában, a Pesti Naplóban:

„Hánynak fog használni közülünk és kiknek, ha a gyűlöletes korhullám hátára kapunk?… S mivel fogjuk ezt a hasznot megfizetni? Nem fogunk-e, mint a hazardőr, egyre nagyobb téteket kockáztatni, szellemiekben és anyagiakban, ha egyszer a lejtőn megindulunk? Mi lesz, ha elborít bennünket a zsarnokságnak és barbárságnak az az áradata, mely ebben a szomorú Európában mindenütt ott les már az ajtó küszöbén, ahol az emberi jogokból és közszabadságokból egyetlen parányi rést engednek? Vajon az is csak koráramlat lett volna, amellyel egyszerűen szembe lehet állítani mint egyenrangú koráramlatot, napjaink alacsony fajgyűlöletét? Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és a szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei. Ha őket az áradat prédájául engedjük, micsoda anyagi előny vigasztalhat? Akkor többé talán nem is nemzet a nemzet. S minden bizonnyal nem magyar a magyar.”

Ezek az esélytelen, védekező, nemes mondatok – az Anschluß és az első bécsi döntés évében (amelyet olyan tollak ünnepeltek, mint a Márai Sándoré és a Vas Istváné s még százaké) – szólnak szánalmas korunkhoz, amelyben a fénytelen, megkopott forradalmi eszmék többnyire defenzívre kifordított gúnyával vagy a nosztalgia könnyen megsavanyodó dacosságával merészelnek csak megjelenni. „Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és a szabadság tiszteletét.” Ezt mondja a manapság megint minden oldalról lenézett szabadelvű, humanista, kétkedve keresztyén polgár – aki én se vagyok persze – , de aki jobban kifejezi azt a keveset, amit ma lehet, mint Ady csodálói, követői és hitvallói, akik mi vagyunk.

Egy dolog azonban nem változott: Ady minden – erős vagy gyönge – forradalmár nemzedék nevelője lett (abban az értelemben, ahogyan Nietzschénél szerepel: Schopenhauer als Erzieher). Ő tudta azt, amit az akkori (éppen nacionalista és reakciós) Thomas Mann s akkori eszmetársai: hogy 1914 „eszméi” (állam, nemzet, harc, a jog és a társadalmi emancipáció kigúnyolása) legyőzték 1789 eszméit – hiszen akkor (mint ma) az ellenforradalom megelőzte a forradalmat.

„Sohse volt még kisebb az ember,
Mint azon az éjszaka volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.
Az iszonyúság a lelkekre
Kaján örömmel ráhajolt,
Minden emberbe beköltözött
Minden ősének titkos sorsa,
Véres, szörnyű lakodalomba
Részegen indult a Gondolat,
Az Ember büszke legénye,
Ki, íme, senki béna volt:
Különös,
Különös nyár-éjszaka volt.”

„Ki íme, senki béna volt”: a gondolat – százezrek érzik ma is így, akik vonakodva, utálkozva, de tehetetlenül, passzívan sodródnak a katasztrófába; a gondolat erőtlenségét érzik, nem a magukét.

De Ady tudott jobbat:

„Ékes magyarnak soha szebbet
Száz menny és pokol sem adhatott:
Ember az embertelenségben,
Magyar az űzött magyarságban,
Újból-élő és makacs halott.”

Mert neki a vallása a forradalom volt.

S amikor minden összeomlott – a két legnagyobb nem polgári erő: a munkásmozgalom és a keresztyén egyház – akkor csak Ady maradt állva. Sinkó Ervin írja halhatatlan esszéjében:

„A munkásmozgalom az én számomra a háborúig az igazságra, szeretetre és szépségre hivatott emberiség tiltakozása volt az embert puszta áruvá, népeket pusztító emberanyaggá degradáló kapitalisztikus mechanizmus ellen. S most, mikor a tiltakozásnak leghangosabbnak kellett volna lenni, minden tiltakozás elnémult, és az éneklő menetszázadok »az emberanyag« gyűlölt fogalmának az ember fölött való diadalát ordították. S mint a szociáldemokraták, a többiek is, akik benn az országban, mint külföldön, eddig a szépség és a teremtő gondolat ragyogó lovagjaiként tündököltek nekem, egyszerre épp úgy beszéltek, épp olyan igazságokra esküdtek, mint Tisza István. A Jaurès vértanúságának hírére térdet hajtottak Jaurès előtt, hogy ez alkalommal eggyel többször gyalázzák meg Jaurès eszméit, melyeknek tegnap még ők is papjai voltak; magasztalták Jaurès-t, hogy »a franciákat« gyalázhassák. A tömegekre megint úgy néztem, mint Apatinban a vad csoportokba verődött sváb gyerekekre.

S ekkor találkoztam egy individualizmussal, mely gyökeresen más volt, mint a polgári individualizmus, egy individualizmussal, mely nem a saját, nemcsak a saját, hanem minden egyes individuum végtelen értékének megismeréséből fakadt: ezt a revelációt nekem Ady Endre hozta.

Az egész 20 millió lakost számláló Magyarországon ő volt az egyetlen ember, aki hű maradt magához, aki az emberség, a szépség és a hazafiság nevében mindenkinek félreérthetetlenül vétót kiáltott, aki a háború négy és fél esztendején keresztül megmaradt a kétségbeesett, hűséges és hősies vétója mellett. Külföldön ismeretlen a neve, de az én magyar generációm életében ennek az egész háború alatt halálosan beteg, testi kínokat szenvedő, lelkileg óriássá nőtt magyar lírikusnak akkora a jelentősége, mint egy bizonyos orosz forradalmár generáció életében Dosztojevszkijnek.”

A forradalom vallási jelentőségét Adynál az akkor még nem forradalmár, hanem radikális konzervatív fiatal Lukács György ismerte föl. Ezt írja az általa egyébként nem tisztelt Huszadik Század 1909. novemberi számában:

„Mert hiába minden, Ady mégis a magyar [értsd: politikai] versek Adyja elsősorban, a forradalom nélküli magyar forradalmárok poétája. Siratnivalóan groteszk ez az Ady Endre publikuma. Olyan emberekből áll, akik úgy érzik: nincsen segítség, csak a forradalom. Akik ezt látják: ami van, az nem volt új és jó sohasem, csak elnyelője mindig minden újnak és jónak; rossz, amin nem lehet toldani, amit el kell pusztítani, hogy helyet adjon új lehetőségeknek. Forradalom kellene, de még megkísérlésének távoli lehetőségeit se lehet remélni. Csak vezetők lennének; olyan emberek, akiket – talán – nagy emberekké tehetne egy csak álmokban létező forradalom és a forradalom utáni Magyarország. […] Mert Magyarországon a forradalom csak lelkiállapot, csak az egyetlen pozitív, formai lehetősége annak, hogy a végtelen izoláltság okozta kétségbeesés csak kifejezést is bírjon kapni. Csak lelkiállapot, csak vágyódás, és annyira és oly kizárólag az, hogy nemcsak nem felel meg neki a valóságban semmi, de még mint képzelődésben sincsen benne semmi igazán megfogható, semmi egy bár utópisztikus realitásba belekapcsolódó. Ennek a forradalomtól megfosztott forradalmiságnak világából valók az Ady Endre magyar [értsd: politikai] versei. …[K]ell a forradalom neki, Ady Endrének, a mai magyar embernek.

Kell, nem mert megjött az ideje, nem mert hasznos volna, mert új értékeket hozna és elpusztítana régi hitványságokat, de mert neki kell, neki, hogy tovább bírjon élni, hogy gyökértelen szeretetét legyen hol elültetnie, hogy benne elpusztuló gazdagságait legyen kinek és hová adnia.

Kell, hogy élete formát találjon valahol. […] Ez az Ady Endre (és minden magyar entellektüel) helyzete a proletársághoz: még konkrétabb, még kézzel foghatóbb formát nyerése a leglégiesebb, a leggyávább, a leghalkabb és alig tudatossá tehető vágyódásoknak. […] Az Ady Endre szocializmusa: vallás (kisebbeknél csak narkotikum); kiáltó szó a pusztában, segélyért ordítása egy megfulladónak, görcsös belekapaszkodás az egyetlen lehetőségbe, ami még van, csak imádva (vagy néha káromolva) azt; ismeretlennek, titokzatosnak és mégis közelinek, mégis az egyetlen reálisnak érezve azt. […] Meddő dolog arról beszélni, milyen viszonyban van Ady a szocializmussal; a szocializmus csak forma itt, amelyben érzései formára találnak. […] Adynak minden verse vallásos vers.”

Ez 1909-ben volt, és igaz volt. És igaz ma is Ady Endre sírnivalóan groteszk mai publikumára.

De 1914-ben bebizonyosult – és itt már Sinkó esszéjének (Szemben a bíróval, 1935) van igaza – , hogy a világháború ellenforradalmának és a régi szocializmus összeomlásának láttán, ami csak álom (a vallás és a megváltás puszta vágya) volt Adynál, az többé lett: a misztikusból (akinek a fiatal Lukács szerint „nincsen distanciaproblémája”, aki „minden és mindennek az ellenkezője is egyszersmind”) próféta lett, aki fölmagasodott, s akinek prófétai átkai és jóslásai valóságossá váltak a ránk szakadt kárhozatban.

„S Téboly, most már ne szemérmeskedj,/Szakadnak a vásznak, szakadnak” – írja költő a háború alatt, s hogy „Egész világ szőttje kibomlott”, s hogy „Terítve a Föld, lakni tessék:/Éljünk dögig e nagy tivornyán”. És „Harcunk a magyar Pokollal van/Mindent erre tettünk,/Ennek a kapuit döngetjük”.

S mennyire jelképes, hogy a forradalom csak holtában ünnepelhette Adyt a nagy gyászszertartáson – s az ellenforradalomban, ahogy ma is, megugatják a „sírjukban is megátkozott gazok”.

De most „Álmos, hideg, vén és árnyas az Élet”: a békés és diadalmas ellenforradalommal szemben most is „a forradalom nélküli forradalmárok” belső emigrációja, szociális kitaszítottsága, romló anyagi pozíciója, szektásodó befolyása, világnézeti összevisszasága, reménytelen valláspótléka, kapkodása és civódása (és külföldre menekülése) a látvány, amely az önkritikus tekintet elé tárul.

S nem vigasz, hogy az ellenforradalom oly silány.

S az se, hogy a mai „liberális” polgári sajtó amolyan ironikus ambivalenciával ír a száz esztendeje halott Adyról, a beállított fényképeiről, a modorosságairól, az időnkénti őszintétlenségeiről és megtorpanásairól, a vidékiességéről meg arról, hogy voltaképpen nem ismerte, nem értette és nem szerette Párizst – jelentéktelen dolgok, legjobb esetben féligazságok, kicsinyességek és alantasságok. Ady csodálatos és örök érvényű publicisztikájából kiderül, hogy jobban ismerte a világot s az omladozó modernséget, mint a külügyminisztériumok, a nagyvezérkarok, a világlapok szerkesztőségei s a legnagyobb európai egyetemek tudorai. Alig lehet tévedésen érni, s a maga biztos érzékével százszor jobban értette a francia politikát s a francia szocializmust, mint a vele tudományos fölkészültséggel és szorgalommal foglalkozó, minden nyelven olvasó Jászi a komoly párizsi tanulmányútján, a Bibliothèque nationale-ban, a mérvadó párizsi írástudók és szaktekintélyek dolgozószobáiban és szalonjaiban, ahová Ady sohasem igyekezett. Ady belenézett a Le Temps-ba meg a L’Humanitéba pohár bora fölött, s tudott mindent.

Tudta előre, hogy a nacionalizmus győzni fog. Nem dőlt be semmilyen kordivatnak. Amikor Lenin azt hitte a németországi szociáldemokrácia 1914. augusztusi háborús nyilatkozatáról, hogy a vezérkar hamisítványa (vagyis nem hitt a szemének), amikor a háborút elutasító legjobb német gondolkodók Svájcba menekültek (Lukács Heidelbergbe), és reményvesztetten hallgattak, Rosa Luxemburg meg a börtönben ült, akkor Ady – nagybetegen is – írta konokul és fáradhatatlanul a magáét, helyt állt egyesegyedül a magyar Pokolban.

Végül is rácáfolt Lukácsra. Nála a forradalom nem volt „csak lelkiállapot”.

Amikor még Szabó Ervin is a világháború borzalma és a szocialisták árulása elől Marxtól visszahanyatlott Kantig (és Adytól Babitsig), akkor Ady meg se rezzent, politikusabb volt a politikusoknál, fönntartotta a forradalom kontinuitását. Próféta volt, nevelő és hős.

Amikor Kosztolányi megejtette az „Ady-revíziót” (s ne feledjük, mit jelentett a Horthy-korszakban a „revízió” kifejezés, a hivatalos ideológia fő eleme, amelyre Désiré, a fajvédő Új Nemzedék Anonymusa kacéran és incselkedőn utal), akkor úgy látszhatott egy pillanatra, hogy Adyt legyőzték, méghozzá legyőzte a kényes ízlés, ahogy ma mondanák: „a szakma”. Hát igen, mondhatni, hogy Ámós próféta és Jeremiás próféta „nem írt olyan jól”, mint Propertius. Ahogy vesszük.

„A komoly emberek” manapság – beleértve „a polgári baloldal” és „a nemes (értsd: »ellenzéki«) konzervatizmus” némely megfontolt tényezőit – Tisza István grófot és Bethlen István grófot szokták kis fejcsóválással és úri csüggedtséggel méltányolni. Ez bennünket nem zavar.

Ady nem a forradalom álma, nem a forradalom vallása, nem a forradalom nosztalgiája – ha annak is tetszett „a békében”, amikor a trónon még I. Ferenc József apostoli királyunk ült kardosan, lampaszosan, és Ferenc Ferdinánd főherceg is élt még, és „annektáltuk” (éppen mi!…) Boszniát – , nem, ő maga volt a forradalom, mert Ady versei és cikkei: tények, a forradalom tényei. És mindkét forradalmi köztársaság – amely, amint Kunfi kimondta, egyetlen köztársaság volt tulajdonképpen – az ő forradalmát képviselte, valósította meg, testesítette meg, vívta meg és vesztette el. Ma már ezt is, 1945 forradalmát is és 1956 forradalmát is letagadják – érdekes, miért tartják fontosnak megrágalmazni azt, amit letagadnak. Megrágalmazni azt, ami szerintük soha meg se történt? Hát érdemes, urak?

Vagyunk néhányan – nem is olyan kevesen – , akik hűségesek vagyunk Adyhoz. Ez a hűség nagyon kevés. Ez a forradalom nélküli forradalmárok kesernyés hűsége. De abban különbözünk 1909 forradalom nélküli ábrándos forradalmáraitól, hogy nekünk már mély és eleven hagyományként, azaz valóságként megvan a mi Adynk, akit nem adunk senkinek.