Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Iránban újra erősödik a szekuláris munkásmozgalom

Már közel egy hónap telt el azóta, hogy Iránban, Shush városában egy ipari cukornád-ültetvényen az ott dolgozó munkások sztrájkba kezdtek. A város tanárai, bolti eladói, diákjai és a szomszédos Ahwaz városának acélgyári munkásai, felismerve a tényt, hogy pontosan ugyanazok a sérelmek érik őket is, valamint hogy a sorsuk egy irányba viszi őket, szolidaritási sztrájkot hirdettek az ültetvényen dolgozókkal.

November 18-án a rendőrség letartóztatott legalább 19 munkást, aktivistát és szakszervezeti képviselőt, miközben egyéb személyek eltűnéséről is jelennek meg híradások. Az ő szabadon engedésük most már ugyanúgy szerepel a sztrájkolók követelési listáin, mint az elmaradt túlórák kifizetése, vagy a magántulajdonlás szabályozása a helyi munkástanács által vagy felügyelete alatt.

A Haft Tapeh-i munkások sztrájk közben

És ez csak a legfrissebb epizódja a Haft Tapeh-i cukorgyár munkásai által 13 éve kifejtett erőfeszítéseknek, és csak egy a sok-sok sztrájk és békés/erőszakosabb demonstráció közül, amelyek Iránban zajlanak, immár heti rendszerességgel.

Ezeket a megmozdulásokat alig-alig kíséri figyelem Iránon kívül, és gyakran másodlagossá válnak olyan viták mellett, mint például az Amerika és Irán közti feszültségek. Miközben – iszlamista antiimperialista retorikájától függetlenül – az Iszlám Köztársaság egyáltalán nincs lemaradva a többi országhoz képest a neoliberális reformok bevezetésének ütemében.

Valójában Irán gazdasági problémáiról jelentős mértékben tehetnek ugyanazok az irányelvek, amelyeket az Egyesült Államokban is ráerőszakoltak a gazdaságra. Olyan irányelvekről beszélünk, amelyek a munkásosztály elszegényítéséhez és agresszív marginalizálásához vezetnek, és amely irányelveket osztanak az egyesült államokbeli, illetve iszlám köztársaságbeli elitek.

Nyilvánvaló, hogy a rezsimet nem a vallás vonzereje működteti, hanem a munkásosztálybeli férfiak és nők kisemmizése és elnyomása, miközben a párbeszéd minden lehetőségét visszaszorítják. Az, hogy Iránban a munkaszerződések több, mint 90 százaléka ideiglenes, és négy millió felett van azon munkások száma, akiket semmiféle társadalombiztosítás nem véd, jól mutatja, hogy mennyire hasonlítanak az iszlamista neoliberálisok szekuláris társaikhoz.

Az iráni iszlamisták megtévesztő taktikája volt ugyanakkor, hogy államukat a csetlő-botló munkásmozgalom romjaira építsék, és hogy eltérítsék az 1979-es forradalom egyenlősítő lelkesedését. Még úgy is, hogy az olajipari munkásság jelentős szerepet játszott a sah uralmának megdöntésében, a munkástanácsok és a szakszervezetek voltak az elnyomás első számú célpontjai.

Az iszlamisták magukat a melósok, illetve az állítólagosan „vallásos tömegek” igazi képviselőiként állították be a „Nyugat bódulatában élő” [westoxicated] felsőbb osztályokkal szemben. Autoriter populizmusukat legitimálva felszámoltak minden emancipatórikus politikai irányzatot.

Irán a nyolcvanas éveket a baloldal lemészárlásával kezdte, és az import fellendülésével, valamint a hazai termelés elsorvasztásával fejezte be. Addig soha nem látott mértékben növekedett az ideiglenes munkaszerződések száma, a természetes környezeti kincsek kizsákmányolása és magánkézre játszása, valamint az oktatás és az egészségügy helyzetének romlása.

Az üres vallásos szólamok nem voltak elegendők viszont a problémás kormányzás legitimálására, ezért, hogy a munkásosztályt lebénítsák, a törvényes, független szakszervezeteket törvényen kívül helyezték, és helyükre az úgynevezett „iszlám munkások tanácsait” állították. A tanácsok a legjobb esetben is csak mint háromoldali szervezetek funkcionáltak: a feladatuk az volt, hogy tömörítsék a Munkaügyi Minisztériumot, a munkaadókat és néhány, kormányhoz való lojalitási és vallásos meggyőződési alapon válogatott munkást. Ezek nem csak hogy képtelenek voltak a munkások követeléseinek képviseletére, de konkrétan a dolgozók aktivitásait monitorozták, illetve felszámoltak minden önszerveződést.

Az üldöztetések ugyanakkor nem tudták megakadályozni a munkások független szerveződését, és hogy a dolgozók keressék a követelések artikulálásának és a hatékony szervezeti fellépésnek az új módjait. Több független szakszervezet és munkástanács alakult az utóbbi két évtizedben. Ezek néha nyíltan és hangosan lépnek fel, de máskor kerülik a hatóságok figyelmének felkeltését, mivel tartanak a munkaadók megfélemlítő intézkedésitől, illetve még inkább az állam kegyetlen megtorló gyakorlataitól mint a bebörtönzés, kínzás, vagy akár a családtagok zaklatása.

Ennek ellenére a korrupcióval és megszorításokkal tetézett rideg gazdasági körülmények, amelyekkel az iráni munkásosztálynak manapság szembe kell néznie, letörte a félelem béklyóit sok munkásról, mivel már viszonylag kevés vesztenivalójuk maradt. Az országos méretűre duzzadt zavargások, amelyek pontosan egy évvel ezelőtt söpörtek végig az országon, sokakat megleptek, de azokat nem, akik ismerik Irán osztályközpontú elnyomásának rendszerét.

A Haft Tapehben folyó küzdelmek nem egyedülállók az országban, és jó példát szolgáltatnak a független szakszervezetek ellen folytatott elhúzódó háborúra. A Haft Tapeh cukoripari gyárkomplexumában dolgozó munkások az első szakszervezetüket 1974-ben alapították.

A szakszervezet eredeti, majd 2008-tól újra használt logója

Amikor megpróbálták újraalapítani a szakszervezetüket 2007-ben, megfélemlítéssel és üldöztetéssel kellett szembenézniük, de több, mint 2500 ember támogatása hozzásegítette őket ahhoz, hogy a következő évben megkezdhessék az önszervező munkát. Az új szakszervezet éppen az ország legnagyobb ipari termelőinek privatizációja közepette született meg. Pontosabban, amikor a hazai tulajdonú üzemeket és létesítményeket a hatalmi elit tagjaihoz köthető egyénekre bízták.

Több gyárhoz hasonlóan, Haft Tapeh is homályos körülmények között került új tulajdonosaihoz. A nagy cégek felvásárlása azonban csak egy része volt a tulajdonosokhoz köthető korrupciónak. Legtöbbjük – Haft Tapeh tulajdonosait is beleértve – szinte azonnal felszívódtak, munkásaikat hónapokra fizetés nélkül hagyva.

Mindezek ellenére a Haft Tapeh-i munkások, eredeti, alapvető követeléseiket – mint például a rendes fizetés, biztosítás és egészségügyi ellátás – kiegészítették a független szakszervezetekért való küzdelemmel. Sikerült becsatornázniuk a többi munkás, a tanulók és a nők követeléseit a saját küzdelmükbe. Az elmúlt hetek tüntetésein készült videók a női dolgozók kiállásáról ugyanúgy tanúskodnak, mint a középiskolás tanulókéról, vagy nyugdíjas munkások és családjuk kiállásáról.

Haft Tapeh ugyanakkor egyértelműen megdöntötte a mítoszt, amely szerint a privatizáció jótékony hatással van. A dolgozók rámutattak a közröhejszámba menő helyzetre, ami a magánkézbe került ipar körül alakult ki, és működő alternatívát dolgoztak ki. Néhány héttel ezelőtt a bebörtönzött munkásképviselő, Ismael Bakhsi bejelentette, hogy a munkástanács hosszú távú célja a komplexum független működtetése.

Egyetemi hallgatók szolidarítanak a sztrájkkal: „Kizsákmányolás, munkanélküliség: kapitalista módi!”

Rámutatott, hogy az üzemet megfelelő gyakorlati tudással és képzettséggel nem rendelkező, viszont jó állami kapcsolatokkal rendelkező egyénekre bízták. Az egymás után érkező tulajdonosok masszív állami kölcsönök felvételére használták a gyárat, majd miután ezekhez hozzájutottak, leléptek, és a otthagyták az egészet csődhelyzetben.

Miután a legutolsó tulajdonos szökése is hivatalossá vált, és a munkások maguk vették irányításuk alá a komplexumot, nincs szükség újabb apatikus főnökökre:

november 25-én a tanács hivatalos Telegramján [Szociális média applikáció, amit a kormányok által ellenőrzött (vagy épp betiltott) egyéb felületek helyett használnak – a ford.] a következő üzenet volt olvasható:

„A főnökök mindig megpróbálnak egy nagy hazugságot elhitetni velünk: hogy a munkások képtelenek megszervezni saját munkavégzésüket… ez az a hazugság, amivel saját szerepüket próbálják igazolni.”

Több külföldi önigazgatási példa körüljárása után (Argentínában, Görögországban és Németországban), a közlemény eképpen folytatódik:

„Láttuk már, hogyan mond csődöt mind az állami, mind a magánmenedzsment. Ezúttal a célunk  a saját, részvételen alapuló, kollektív önigazgatási rendszer kiépítése.”

Az 1979-es forradalom hajnalán az autonóm munkástanácsok tartották működésben a gyárakat és a kórházakat, egy egyenlőbb társadalomban reménykedve. Az Iszlám Köztársaság elnyomásának első számú célpontjaiként folytatják tovább a harcukat. A Teheráni Egyetem hallgatói, ügyvédek és egyéb csoportok jelentik be sorra, hogy szolidarítanak velük.

Egy helyi taxis ingyen utazást biztosít a sztrájkolóknak és családtagjaiknak

Azok, akik a bizonytalanság fokozódásával egy második Szíriától tartanak Iránban, azok, akik a reakciós sovinizmustól és a széthúzás növekedésétől tartanak, azok, akik egy amerikai katonai beavatkozást elleneznének Iránban, jobb, ha reményeiket ezekbe a gyerekcipőben járó, de bátor kezdeményezésekbe fektetik, és a hangos, külföldi hátterű ellenzékiség helyett, ami az Iszlám Köztársaság céljainak, vagy állítólagos céljainak gyűlöletén és ellenzésén kívül semmit nem tud ajánlani, inkább hallgassanak a bebörtönzött és kínzásokon keresztül ment Ismael Bakhsi szavaira:

„Individualistáknak, nacionalistáknak és rasszistáknak nincs helye köztünk… Belefáradtunk a sok hazugságba, és immár a saját képességeinkre szeretnénk támaszkodni. Meg fogjuk tartani a pozíciónkat: egyedül a népi munkástanácsok tudják felügyelni az ipari termelést, és csak azok állnak ellent a kiterjedt korrupciónak. Nem megyünk sehova, amíg erre rá nem jön mindenki.”

 

A szerző iráni független újságíró, a nevét – kérésére – megváltoztattuk.

Fordította: Bernáth Lackó

Olvass tovább!