Az első világháború lezárultának századik évfordulója régiónkban a jelenleg fennálló nemzetközi rendszernek a létrejöttét is jelenti. A Woodrow Wilson nevével fémjelzett nemzeti önrendelkezési doktrína egyenetlenül és aránytalanul ugyan, de a háborút lezáró béke fontos alkotóelemévé vált, egy sor kis nemzetállamot hozva létre a régiót hosszú ideig uraló birodalmak helyén.

Magyarországon a háború végének és az első, valóban demokratikus aspirációkkal bíró köztársaság kikiáltásának századik évfordulója szinte nesztelenül szállt el a fejünk fölött. Ennek okait részben az aktuálpolitika által meghatározott emlékezés és (még inkább) felejtés gyakorlataiban kereshetjük, amelyek olyan abszurd kakofóniában csúcsosodnak ki, mint a nem is azok győztek, akikről a győztesek állítják, hogy győztek Schmidt Mária-i okfejtése. Másrészt Trianon történelmi tapasztalatának revansista és áldozati mítoszokkal való körülbástyázása, a történelmi trauma politikai továbbéltetése legalább ekkora szerepet játszik ebben a történetben.

De ha szétnézünk a környéken, akkor bizony azt látjuk, hogy a „győztesek” között sem a tartalmas ünneplés vagy a történelmi megvalósítások fölötti öröm jellemzi a százéves évfordulót.

Ahol nem a szélsőjobboldali gyűlöletkarnevál az évforduló legnagyobb attrakciója, ott a társadalom erős polarizáltsága miatti konfliktus, a hogyan ne ünnepeljünk a szomszéddal zavart félrepillantása, vagy „legjobb” esetben a tátongó üresség, a zsibbasztó semmitmondás uralja az emléknapot.

És még egyszer mondom, mindezt olyan országokban látjuk, mint a világháború után saját területét megsokszorozó Románia, vagy épp az együtt indult, de azóta szétvált, és ezzel a helyzettel azóta sem túl sokat kezdő Csehország és Szlovákia. Szóval az ún. „győztesek” között.

Hogy a kelet-európai nemzetállamok létrejöttének centenáriumán ennyire futotta, az korántsem véletlen.

Sőt, ha jobban belegondolunk, akkor a Terror Háza főigazgatójának valamilyen szinten igaza is van. Na persze nem a történelmi tények szintjén, hanem inkább a posztmodern politikai performanszok szintjén. Mintegy megtestesítve, materiális valót adva annak a régiónk társadalmait feszítő dilemmának, hogy van itt egy történelmi esemény, amiről tudjuk, hogy fontos, meghatározó, jelentőségteljes, csak épp azt nem tudjuk eldönteni, hogyan is viszonyuljunk hozzá.

Nem tudjuk eldönteni, hogyan is legyen jelen múltunk a jelenünkben. Tudjuk, hogy itt van, érezzük, mondani is kéne róla valamit, de annyira nem tudjuk egyértelműsíteni, hogy abból legalább egyetlen és legalább formállogikai szempontból értelmezhető állítás jöjjön ki.

Ha túllépünk azon, hogy a nemzeti önrendelkezés gondolata a versailles-i békerendszerben nagyhatalmi, reálpolitikai érdekeket IS szolgált, megláthatjuk benne az emancipációs potenciált IS (amúgy melyik nagy eszmével nincs ez így?). A nemzeti önrendelkezés ugyanis nem csupán annyit jelentett, hogy a politikai és etnonacionális határoknak egybe kell esniük, hanem azt is, hogy a politikai hatalom kizárólagos forrása a nép, amelynek jogában áll megválasztani saját kormányzási formáját, jogában áll magáról dönteni.

Az első világháború után nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy egyértelművé váljon, hogy ez utóbbi jelentést szinte teljes egészében kiszorította az etnikai tartalom, a demokratikus önrendelkezés helyét pedig a nemzetállami rivalizálás, nacionalista villongás vette át, felülírva évszázadok együttélésének történelmi tapasztalatait.

És ez nem csupán amiatt a történelmi adottság miatt alakult így, hogy alapvetően lehetetlen megvalósítani a politikai és etnokulturális határok tökéletes átfedését – vagyis, hogy mindig lesznek az etnokulturálisan elképzelt nemzetnek olyan tagjai, akik kívül maradnak a politikai határokon, és a határokon belül is lesznek olyanok, akik viszont nem tagjai az etnokulturálisan elképzelt nemzetnek.

Hanem azért is, mert a nemzetállami keretek között elképzelt önrendelkezés illúzió volt már akkor is, és szükségszerűen illúzió mind a mai napig.

A 18. és 19. századi kelet-európai elitek úgy hitték, hogy a nemzeti forma intézményesülésének hiánya okozza a régió elmaradottságát. A nyugati egyetemekről hazatérő elitek a nemzeti nyelven kiadott újságok, folyóiratok és könyvek, a nemzeti kultúra köré felépített intézményrendszer hiányában látták elmaradottságunk forrását, a „civilizáció” hiányát. És visszatérve szülőföldjükre tettek is azért, hogy megteremtsék ezeket: iskolákat és folyóiratokat alapítottak, akadémiákat hoztak létre, alkottak és gyarapítottak.

És ennek a folyamatnak lett a logikus kicsúcsosodása, mintegy megkoronázása a nemzetállamok fokozatos létrejötte a régiónkban.

A probléma csak az, hogy a „nyugattól” elválasztó materiális és szimbolikus szakadék sem akkor, sem száz évvel később nem csukódott be. És mind a mai napig nem értettük meg, hogy a kelet-európai modernitás projektje – vagyis ez az elképzelés, ez a stratégia, amit az imént leírtam – miért nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Véleményem szerint ez magyarázza meg, miért is nem tudunk hogyan viszonyulni a háború végéhez és a nyomában megszülető új Kelet-Európához.

Mind a mai napig nem értettük meg, hogy a világégés árán megvalósított kelet-európai civilizációs projekt (háború árán civilizáció, és mondja azt valaki, nincs a történelemnek humorérzéke!) miért nem azt hozta, amit vártunk.

Persze voltak respektábilis konzervatívok, akik már akkor figyelmeztettek: ez a fajta modernizációs projekt még visszájára sülhet el. A 19. századi konzervatív román gondolkodó és államférfi, Titu Maiorescu már 1868-ban kritizálta a „tartalom nélküli formákat”, vagyis a nyugati formák nyakló nélküli másolását, amely szerinte inkább pusztít, mintsem épít.

Persze ezek a konzervatívok is mélységesen tévedtek, hiszen az importált formák meggyökerezésének lehetetlenségét azóta milliószor cáfolta már a valóság.

A kelet-európai modernizációs projekt, legalábbis annak utolérős, felzárkózós válfaja alapból kivitelezhetetlen célkitűzéseket állított maga elé, és ezt a kivitelezhetetlenséget nem a kelet-európai „rög” barbársága, a civilizációs formák és keleti mentalitások összeférhetetlensége, és nem is valamilyen reálpolitikai álcába bújtatott összeesküvés-elmélet magyarázza. Hanem inkább a tőke hiánya, a konstans tőkeéhség, az ezt okozó egyenlőtlen cserearányok (hány tonna magyar búzát ér egy angol szövőgép, mennyi cipőtalpból lehet Fiat-licenszt vásárolni? Na és holnap?).

A kelet-európai kisállamok születésük pillanatától állandó versenyben éltek. Versenyben a tőkéért, versenyben azokért az erőforrásokért, amelyekből a fejlődés, a „felzárkózás” megvalósítható, és amely erőforrások sosem itt, hanem mindig máshol halmozódtak fel, álltak rendelkezésre. Az elmúlt száz év történetének egyetlen időszaka, amelyben nem ez a paradigma uralkodott, a szovjet uralom évtizedeinek kényszerű „összefogása” volt, amely alapjaiban épp ezt a tőkeéhséget, épp ezeket az egyenlőtlen cserearányokat próbálta felülírni. Sikertelenül.

Azóta visszatért a „szabad” piac, és szuverén nemzetállamok versenyeznek büszkén, hogy ki tud több pénzt a BMW után dobni (Kassa vs. Debrecen), ki tud az egyetlen (isten tudja, hogyan) újratermelődő helyi erőforrásból, az emberek kétkezi munkájából minél többet eladni. Vagyis hát minél több vevőt idevonzani a minél kiszolgáltatottabb munkaerővel. Ennek legékesebb példája a majdnem nullára csökkentett nagyvállalati adózás, vagy épp a rabszolgatörvény.

És az az igazság, hogy az egész nemzeti önrendelkezés, a 100 éve a birodalmak „igáit” lerázó szabad nemzetállamok ebben az egyenletben semmit nem számítanak, díszletek csupán ehhez a versenyhez. Saját önáltatásunk eszközei, amelyek révén jó pofát tudunk vágni ehhez az egészhez.

Hát csoda, hogy semmi értelmeset nem tudunk mondani a száz évvel ezelőtt történtekről?