• Miért szállt be az autóba?
• Miért nem szállt ki az autóból?
• Miért hallgatott az esetről húsz éven át?
• Miért szólalt meg most?
• Miért ment egyáltalán színésznőnek?

Valamivel több mint egy évvel ezelőtt robbant be a köztudatba az a zaklatási ügy, amely Marton László színházi rendező által évtizedek során elkövetett hatalmi visszaélések sorára derített fényt, elsősorban Schilling Árpád felesége, Sárosdi Lilla saját története alapján.

Az alábbi írásnak nem célja feleleveníteni a tavalyi vita fontosabb sarokpontjait. Magától értetődőnek tartom, hogy az elmesélt történet, a többi áldozat előállása, a rendező bocsánatkérése egyértelművé teszi, hogy Marton évtizedeken keresztül élt vissza hatalmával. Ahogyan azt is, hogy az eset – a többi hasonló üggyel együtt olvasva – egyértelművé teszi, hogy a felszínre került problémák korántsem egyedi esetek lenyomatai, hanem társadalmi gyakorlatok napvilágra került példái.

Véleménycikktől némileg szokatlan módon az alábbi írásnak az sem célja, hogy válaszokat fogalmazzon meg ezekkel a társadalmi gyakorlatokkal kapcsolatban. Sokkal inkább néhány olyan kérdés feltevése, amelyek a vitára önreflektíven tekintenek, és azt vizsgálják, hogy az esetet követő közönség hogyan értelmezte a kialakult helyzetet, hogyan fogalmazott meg érveket és kérdéseket a maga számára.

A #metoo-kampány célja a magántörténetek társadalmivá, a nagyközönség számára ismeretlen, részben elhallgatott történetek láthatóvá tétele volt. Éppen ezért az ilyen ügyek többet jelentenek az áldozat-elkövető szembenállásnál; szólnak arról a közönségről is, amely értelmezi azokat.

A szexuális zaklatás társadalmon belüli előfordulásának gyakorisága és a napvilágra kerülő történetek száma között hatalmas űr tátong – a különböző feminista mozgalmak évtizedek óta törekszenek ennek a szakadéknak a betemetésére, ezt szolgálták a hetvenes évek speakoutjai, ahogyan a tavalyi #metoo-kampány is.

Az áldozatok „hallgatása” nem azt jelenti, hogy közeli hozzátartozókkal vagy barátokkal ne osztanák meg történeteiket. Az erőszak, a zaklatások nyilvánosságra hozása azonban az esetek jelentős többségében elmarad. A hallgatás hálója ezekben az esetekben szövevényesebb, mint gondolnánk.

Igaz ugyan, hogy az áldozatok ilyenfajta hallgatása maga következmény (a szégyenérzet, stigmatizációtól való félelem stb. következménye), ugyanakkor a hallgatás maga valaminek az oka is: ahogyan látni fogjuk, gyakran az esetek nem nyilvános kezelése az, ami a közönség egy részében az áldozatok hitelességének megkérdőjelezéséhez vezet.

Mi történt tavaly októberben?

2017 októberének első heteiben két tényfeltáró cikk is hozzájárult ahhoz, hogy Harvey Weinstein amerikai producer szexuális erőszak-gyakorlata világméretű botránnyá dagadjon. A botrányra reagálva Alyssa Milano Twitteren osztotta meg felhívását – amelyet Tarana Burke aktivista korábbi tevékenysége inspirált –, és amely arra kérte az érintett nőket, hogy osszák meg történeteiket a #metoo hashtag kíséretében.

A személyes történetek megosztása globális jelenséggé vált, a felhívást követő 24 órában 4,7 millió ember vett részt a kampányban. Sárosdi Lilla ehhez a kampányhoz kapcsolódva osztotta meg saját történetét a Facebookon, ahol egy meg nem nevezett színházi rendező által 20 évvel korábban elkövetett zaklatásról beszélt.

A jelentős médiaérdeklődés következtében Sárosdi október 19-én nevezte meg az elkövetőt, Marton László rendezőt. Október 20-án Sárosdi televíziós szereplése alatt két további áldozat telefonált a műsorba, hasonló történetekkel. Október 22-én a 444.hu további történeteket osztott meg Marton múltjából. Végül október 26-án Marton nyilvánosan kért bocsánatot az általa elkövetett visszaélések miatt, amit Sárosdi nyilvánosan elfogadott.

A botrány lezajlását követően az ELTE Digitális Szociológia Kutatóközpont gyakornokaival arra vállalkoztunk, hogy az ügy kapcsán kirobbant Facebook-vita valamennyi posztját és kommentjét (összesen több mint 30 ezer megszólalást) kódoljunk és megvizsgáljunk október 15. és 27. között, a SentiOne adatgyűjtő platform segítésével. Az alábbi vázlatos elemzés ennek a kutatásnak néhány eredményét mutatja be.

Mire jó az áldozathibáztatók hibáztatása?

Elöljáróban azonban néhány szó az általam alkalmazott megközelítésről. Kiindulópontom, hogy a cikk elején felsorolt kijelentések leírására alkalmatlan a gyakran használt „áldozathibáztatás” címke. Az áldozathibáztatás a konkrét kontextusban arra a gyakorlatra vonatkozik, amikor a közönség tagjai úgy okoskodnak: az áldozat valamilyen viselkedése és az erőszak között ok-okozati összefüggés állhat fenn.

Bár valóban igaz, hogy az áldozathibáztatók részéről az elkövetővel szemben az olyan keresztkérdések, mint hogy miért ültek be az autóba, elvétve fogalmazódtak meg a közösségi médiában, az „áldozathibáztatás” címke nem teszi lehetővé, hogy rákérdezzünk, milyen általánosabb társadalmi folyamatok állnak az ilyen egyéni érvelések mögött, túl azon, hogy megbélyegzik magukat a megszólalókat.

Úgy véltem, hogy áldozathibáztatás helyett érdemesebb a szexuális erőszakra vonatkozó mítoszokról beszélni: ezek vizsgálata lehetővé teszi, hogy felismerjük, kulturálisan kialakított és továbbadott jelenségről van szó, ami ráadásul alkalmas a mítoszok funkciójára való rákérdezésre.

Ez a megkülönböztetés áldozathibáztatás és mítosz között azokra a kérdésekre azonban nem tud válaszolni, hogy hogyan jelenik meg a mítosz egyéni vélekedésekben; az egyéni vélekedések hogyan alakítanak ki vagy alakítanak éppen át kulturális mintázatokat; azaz mi a viszony a két szint között. A Facebook-kommentek (bár messze nem reprezentatívak a magyar társadalomra) éppen ebbe a folyamatba engednek betekintést, azaz abba, hogy mik azok a diskurzív gyakorlatok, amik megjelennek a szexuális erőszak-történetek megvitatása kapcsán beszélgetéseinkben.

Az alábbiakban néhány leíró statisztikai adatot használok arra, hogy illusztráljam, hogyan alakultak a vélekedések a botrány kapcsán a közösségi médiában, majd ezek alapján néhány, itt nem megválaszolható kérdés feltevésére teszek kísérletet.

A beszélgetés alapadatainak vizsgálata különösebb meglepetést nem okozott (1. ábra). Bár szokatlan, hogy a résztvevők között a nők szinte mindvégig többségben voltak, a téma jellegéből adódóan mindez érthető (a nem azonosított nemű megszólalók között vannak a hírt megosztó online lapok és csoportok, szervezetek). Összességében több mint 16 ezer női posztra és kommentre valamivel kevesebb mint 12 ezer férfi megjegyzés jutott.

Amikor azonban a megjegyzéseket aszerint kategorizáljuk, hogy azok elsősorban az áldozatnak vagy az elkövetőnek adnak-e igazat, néhány további kérdés felmerül (2. ábra). Látható, hogy abszolút számban a legnagyobb érdeklődés október 19-én és október 26-án övezte a vitát, míg október 18-án, illetve a nemzeti ünnepen, október 23-án alacsony volt a hozzászólók száma.

Az is látható, hogy a sehova be nem sorolható, a beszélgetésben részt vevő semleges megjegyzések mindvégig nagyobb számban voltak jelen a beszélgetésben, mint a pozitív vagy negatív kommentek. De kirajzolódik az is, ami a kutatás számomra egyik legmeglepőbb eredménye volt: miután Sárosdi megnevezte az elkövetőt, miután történetét további áldozatok megerősítették, miután a rendező bocsánatot kért, elismerve a visszaéléseket, a Sárosdi mellett kiállók aránya nem hogy nőtt volna, hanem csökkent a beszélgetésen belül – az utolsó három napban kisebbségbe szorulva.

Nehéz, és talán nem is kell ezeket az adatokat indulatok nélkül értelmezni. Mielőtt rátérnénk arra azonban, hogy mi is történt, még valamit érdemes megvizsgálni.

Ha a vizsgálatban félretesszük a semleges megszólalókat, és csak azokat a kommenteket vizsgáljuk, amelyek valamilyen álláspontot képviselnek, az elkövető megnevezésével indult folyamat még látványosabbá válik (3. ábra). Míg a kommentek között a Sárosdit támadó női kommentelők ezeknek a megjegyzéseknek mindössze 6 százalékát teszik ki, a vita végére ez az arány 39 százalékos. Bár a férfiak között is megvalósul egy hasonló folyamat, ez a nők között jóval markánsabb.

Ahhoz, hogy mélyebben megvizsgálhassuk, mi történt, érdemes a korábban említett szexuális erőszak mítoszok fogalmához fordulnunk. A szakirodalom négy ilyen mítosz-típust különböztet meg.

A mítoszok egy csoportja valóban az áldozatok felelősségét firtatja. Mérésekor az olyan állításokkal való egyetértést vizsgálják, mint pl. „Ha egy lányt részegen megerőszakolnak, legalább részben felelős azért, ami történt.”, „Ha egy lány kihívóan öltözködik, magára hívja a bajt.” „Ha egy lány egyedül marad egy fiúval egy buliban, a saját hibája, ha megerőszakolták.” Ilyen típusú megszólalás a Marton László-ügyben meglehetősen sok volt a nyilvánosságban.

A mítoszok egy másik csoportja a szándékosságot kérdőjelezi meg. Ebben a verzióban az elkövetőt magával ragadja a hév, nem előre eltervezett az erőszak, pusztán a vágyain nem tud uralkodni. Mérésekor az olyan állításokkal való egyetértést vizsgálják, mint pl. „Amikor a fiúk megerőszakolnak, ez elsősorban erős szexuális vágyaik miatt történik.”, „A fiúk általában nem tervezik, hogy megerőszakolnak valakit, csak nem bírnak uralkodni magukon.”.

A mítoszok egy harmadik csoportja azt kérdőjelezi meg, hogy a megtörtént eset beleillik-e a szexuális erőszak definíciójába, vagy esetleg az udvarlás egy durva módjáról van szó. „Ha a lány fizikailag nem áll ellen, még ha verbálisan tiltakozik is, nem beszélhetünk megerőszakolásról.” „Ha egy lány nem üt vissza, nem megerőszakolás történt.” „Ha a megvádolt ’erőszaktevőnél’ nincs kényszerítő eszköz, nem beszélhetünk megerőszakolásról.” „Ha a lány nem mond ’nemet’, nem beszélhet erőszakról.”.

Egy negyedik csoport az áldozat szavahihetőségét kérdőjelezi meg. „Sok esetben a lányok, akik azt mondják, hogy megerőszakolták őket, mindössze megbánták, amibe korábban beleegyeztek.” „A megerőszakolás-vádat gyakran bosszúként használják a férfiak ellen.” „Sok vádlónak mindössze érzelmi problémái vannak.”

Ha a mítoszok megjelenését vizsgáljuk a megjegyzésekben, látjuk, hogy az összes mítoszt tartalmazó megjegyzésen belül a botrány kiindulásakor jelentős mértékben merül fel az áldozat felelősségének kérdése és hitelességének megkérdőjelezése is (4. ábra). Ahogyan azonban a történtek részletei a nyilvánosság számára egyértelművé válnak, a mítoszok között dominánssá válik, kikristályosodik az áldozat szavahihetőségének megkérdőjelezése.

Ahhoz, hogy ezeket az adatokat értelmezni tudjuk, első lépésben érdemes úgy tekinteni a szexualitáshoz való viszonyunkra, mint bizonyos forgatókönyvek „olvasására” és „követésére”. Ezek a forgatókönyvek befolyásolják, hogyan értelmezünk és tervezünk egy randevút, egy párkapcsolatot, vagy akár a flörtölés adott lépéseit.

Ezek a forgatókönyvek jelennek meg intézményi szinten, amikor a kormány az ideális családmodellről beszél, de egészen mikroszinten is, amikor együttélés és házasodás kérdéseiről döntünk. Nem csak a konszenzuális szexuális kapcsolatokat, hanem az erőszakot is ilyen forgatókönyvek alapján ítéljük meg, ahogyan azt empirikus kutatások igazolják.

A tipikus erőszak „villámerőszak”: idegen követi el, női áldozattal szemben, jellemzően éjszaka. A forgatókönyv értelmezése azonban itt nem áll meg. A közönség, amikor egy adott konkrét történetet összehasonlít egy forgatókönyvvel, különös súllyal értékeli a trauma-történetet, azaz, hogy az áldozat elkerülhetetlen és tartós érzelmi sérülés jeleit mutatja-e. A traumaválasz elmaradása az áldozatot kevésbé szavahihetővé teszi a közönség szemében: aki szembemegy azokkal a kulturális elvárásokkal, amik az áldozat-szereppel együtt járnak, jóval kevésbé számíthat a közönség támogatására.

Sárosdi Lilla történetének egyik „gyenge pontja” – ahogyan erre a szövegek részletesebb diskurzuselemzése is rámutat – éppen az volt, hogy a színésznő karrierje és élete nem szenvedett akkora törést, amit az áldozatszerep megkövetelt volna. Szemben azzal, amit a trauma kutatói évtizedek óta állítanak, a trauma laikus értelmezése a közönség egy része számára elképzelhetetlenné teszi, hogy az áldozat az esetről évtizedekig hallgat, hogy teljes értékű életet tud élni, és szakmailag sikeres ember tud lenni.

Mindez részben következménye mindazoknak a gyakran jóindulatú traumaábrázolásoknak is, amik ezt a keretet ismétlik el a szexuális erőszak áldozatai kapcsán. Jó tudni tehát, hogy az áldozatok, ahogyan az elkövetők is, sokfélék lehetnek, sokféle életstratégiát követhetnek, és nem állíthatók velük szemben olyan kulturális elvárások, amik „diktálnák” a feldolgozás állomásait.

Nincs itt mód a kutatás valamennyi megállapításának részletes bemutatására. Ugyanakkor, ahogyan ezt fent megfogalmaztam, fel tudunk tenni a meglévő adatok alapján néhány további kérdést a szövegeknek és saját magunknak a konkrét botrány, de tágabb értelemben saját vitáink kapcsán is.

Hogyan normalizáljuk a történteket?

Beszélgetéseinkben van választásunk azt illetően, hogy egy adott jelenséget adottnak, természetesnek, normálisnak állítunk-e be, vagy rákérdezünk-e arra, milyen társadalmi okai, létrehozói és fenntartói vannak.

Az eset körül kialakult beszélgetések egyik jellemzője volt a szexuális erőszak jelenségének normalizálása. Ezt szolgálta annak hangsúlyozása, hogy a jelenség öröktől fogva való, és mindenkire jellemző – amely a cselekvőképesség és felelősség elmosásához vezet a status quo érdekében. Egy jellegzetes normalizáló technika az igék főnevesítése, ami szintén konkrét folyamatok elleplezéséhez vezet. Ezek közül a legjellegzetesebb a beszélgetésekben a „szereposztó dívány” metaforája volt, amely a főnevesítésen túl szókapcsolatként természetessé teszi a két – egymással egyébként nem összefüggő szféra, művészeti karrier és szexuális tevékenység – összekapcsolását.

Hogyan hierarchizáljuk a szereplőket?

Ha az olvasó figyelmesen megvizsgálja írásom kezdő bekezdését, furcsa technikára lehet figyelmes: Marton Lászlóról rendezőként írok, miközben Sárosdi Lillát férje kontextusában helyezem el (utólag is elnézést az egyébként nagyszerű színésznőtől ezért), miközben helyesen Sárosdit is szakmai tevékenysége alapján kellett volna azonosítanom.

A mítoszokat megismétlő kommentelők éppen ezt tették az online beszélgetésekben annak érdekében, hogy a két szereplő közti hierarchiát egyértelművé tegyék. Ezt szolgálta a különböző szakmai titulusok használata, vagy a jelzők túlburjánzása („ismeretlen senki színésznő” „világhírű nagyon ismert rendező”) is. A beszélgetések – gyakran még a Sárosdi mellett érvelők is – a meglévő hatalmi hierarchiákat képezik le, ismétlik meg és termelik újra. Érdemes tehát azt a kérdést is feltennünk magunknak, hogyan hierarchizáljuk egy történet szereplőit közéleti diskurzusainkban.

Facebook-populizmus: esküdtszék vagy közösség?

Végezetül, a botrányt megvitató közönség a saját szerepét gyakran leginkább úgy értelmezi, mintha bírósági tárgyalás esküdtszéki tagja volna. Keresztkérdéseket tesz fel Sárosdi történetével kapcsolatban (ahelyett, hogy annak tágabb összefüggéseit vitatná meg); jogi terminusokon keresztül keretezi saját döntési helyzetét (tanúvallomásokról, bizonyítékokról, tanúkról beszélve); a kérdések pedig az esetek döntő részében Sárosdi beszámolójának megkérdőjelezését szolgálják.

Ez utóbbi szerepértelmezés tágabb értelemben is felveti a közösségi médiában zajló közbeszéd kapcsán a résztvevők szerepértelmezésének problémáját.

Ahhoz, hogy bonyolult ügyek megvitatására képesek legyünk a közösségi média platformjain, tisztáznunk kell, milyen ára van az itt zajló kommunikációnak: a perszonalizált, személyre fókuszáló viták így gyakran a legnagyobb jószándék mellett is háttérbe szoríthatják magát a megtárgyalandó ügyet, az egymásnak feszülő törzsek polarizálhatják az álláspontokat, leegyszerűsítve komplex problémákat pro- és kontra álláspontokra.

Végezetül: a digitális kommunikációról írva a szakirodalom diszinhibíciós hatásnak nevezi azt a jelenséget, hogy jóval többet engedünk meg magunknak az online beszélgetések során, mint tennénk személyesen: mert nem érzékeljük szavaink közvetlen hatásait, nem látjuk a másik beszélőt, hiányoznak a személyes kommunikációra jellemző elemek.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy szavainknak ne lennének nagyon is valós következményei. A kérdés, hogy képesek vagyunk-e a közösségi médiát valóban közösségként, nem pedig esküdtszékként használni ahhoz, hogy megbeszéljük közös dolgainkat. A Marton László-ügy számomra azt mutatja, hogy összességében ebben kudarcot vallottunk, az okok elemzése azonban kiutat mutathat jövőbeli vitáink során.