Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Mit üzen mai küzdelmeinknek a nők elleni erőszak felszámolásáért folytatott harc története?

A nők elleni erőszak felszámolásáért folytatott harc többet árul el a magyar és a nemzetközi feminista történelemről és szervesebben kapcsolódik a mai politikai helyzethez, mint azt elsőre sejtenénk. Sokan, sokat és mintha egyre reménytelenebben beszélünk arról, hogy mi is történt velünk, az országunkkal, ezzel az egész régióval 1989 környékén és az után, mi vezetett egy félautoriter rendszer teljes elszabadulásához.

A mai politikai helyzetben nehéz a ’89 utáni magyar demokrácia történetét nem teljes kudarcként nézni. Viszont, ahogy egy történész kollégám mondta a minap: az efféle időkben a történelmet a remény életben tartására kell használnunk, nem a pesszimizmus keltésére. Aleksei Yurchak nagy sikerű, a Szovjetunióról szóló történelmi művének címe így szól: Minden örökké tartott, egészen addig, amíg egyszer csak már nem volt. A bizakodáson túl tartsuk észben azokat a dolgokat, amelyeket elértünk, és tanuljunk abból, ahogyan elértük őket.

Például azt, hogy 1989 után létrehoztak, létrehoztunk egy olyan gondolkodás- és beszédmódot a nők elleni erőszakról, amely egyszerre biztosítja az áldozatok védelmét és támogatását, és a nők elleni erőszak felszámolásáért folytatott harc alapját.

Bár kis lépésekben haladunk és sokszor kettőt hátra az egy előre után, de a nők elleni erőszakról való beszéd kialakításán túl a magyar feminista mozgalom fáradhatatlan tagjai létrehoztak segélyvonalat bántalmazott nőknek és gyereknek, rengeteg szakirodalmat a bántalmazásról, és kiharcolták a házasságon belüli nemi erőszak kriminalizációját és a távoltartásról szóló (bár messze nem ideális) törvényt. 1994 óta üzemel a NANE segélyvonala, 2002 óta rendezik meg a Néma Tanúk felvonulást a családon belüli erőszak áldozatainak emlékére, amely aztán a nők elleni erőszak felszámolásáért szervezett nemzetközi 16 Akciónap részévé vált.

A 16 akciónap eredettörténetéről négy éve írtam itt a Mércén. A kezdőnap a Nők Elleni Erőszak ENSZ világnapja, és a dominikai Mirabal-nővérek meggyilkolásának évfordulója. Patria, Minerva és María Teresa Mirabal a nők jogai mellett a dominikai diktatúra felszámolásáért küzdöttek, ami mára még aktuálisabb nekünk, magyaroknak, mint négy évvel ezelőtt, tekintve a rombolást, amelyet az Orbán-kormány napról napra követ el a jogállamiság ellen hazánkban.

A nővérek halálának dátumát 1981-ban választotta a nők elleni erőszakkal szembeni küzdelem napjának az első Latin-Amerikai és Karibi Feminista Találkozó, majd végül az egyesült államokbeli Rutgers Egyetem (egy kiváló, nagy balos és feminista aktivista hagyományú állami egyetem) aktivistáinak kezdeményezésére lett a 16 Akciónap kezdete és az ENSZ Nők Elleni Erőszak Felszámolásának Világnapja.

A nők elleni erőszak és a női jogok nemzetközi kapcsolathálózata rettentő fontos nemcsak abban, ahogy a 16 Akciónap létrejött, hanem a mozgalom és a feminista gondolkodás alakulásában is. A 16 Akciónap zárónapja december 10, az Emberi Jogok Nemzetközi Napja, azt a gondolatot hangsúlyozva, hogy a női jogok emberi jogok.

A 16 Akciónap története messze túlmutat saját magán, összekapcsolva a rendszerváltást követő magyar történelmet a nyugati radikális feminizmus 1960-70-80-as éveivel, sőt, a huszadik század első felének magyar vitáival és az államszocializmus idejével is.

A nők elleni erőszak felszámolásáért minden évben megszervezett 16 akciónapot 1991 óta egyre több országban és egyre szélesebb körben rendezik meg nőjogi szervezetek szerte a világban.

A nőkkel szembeni erőszak elleni harc magyarországi története ennél persze jóval messzebbre nyúlik vissza: a közelmúlt legfontosabb pillanatai az első, 1989 utáni feminista körök, majd a NANE Egyesület megalakulása voltak. Ekkor jelent meg itthon is az a gondolkodás, amely a nők elleni és családon belüli erőszakot komplex és rendszerszintű kérdésként kezelte. Az erőszak különböző formáit (szóbeli, gazdasági, érzelmi, fizikai, szexuális erőszak) nem csak megkülönböztették, de egymással összefüggésben is tárgyalták (rövid és közérthető formában lehet erről olvasni a NANE szórólapjain).

A nők elleni erőszak rendszerszintű megértése és a patriarchális hatalmi viszonyokból fakadónak tekintése kéz a kézben járt és jár az áldozatok hibáztatásának elutasításával. A nők elleni és párkapcsolati erőszak ebben a megközelítésben nem csupán két ember magánügye, ami véletlenek vagy valamelyik fél problémás személyiségének eredménye, hanem a patriarchátus terméke és fenntartásának legfontosabb eszköze.

Ha a magyarországi helyzetet nézzük csak: az évente meggyilkolt több mint 50 nő és hogy minden ötödik magyar nő él bántalmazó kapcsolatban ma Magyaroszágon azt az egyértelmű üzenetet közvetíti a társadalomnak, hogy nőkkel még mindig mindent meg lehet tenni, különösen, ha nem engedelmeskednek a patriarchátus elvárásainak. A nők elleni erőszak e komplex és mélyreható társadalmi problémaként való leírása a hetvenes években az egyesült államokbeli radikális feminizmusnak a mai napig a legnagyobb teljesítménye, és tekintve, hogy az érvelés világszerte elterjedt és szerencsésebb helyeken a közpolitika, az állami szintű policy része, legnagyobb sikere is (ld. pl. Isztambuli Egyezmény).

1989 előtt, az államszocialista Magyarországon, bár a „nőverést” messze nem tartották elfogadhatónak, és a téma előkerült a hivatalos nőszervezetek dokumentumaiban, nem kezelték a nők ellen erőszakot rendszerszinten és még kevésbé égető társadalmi problémaként. Ez visszavisz bennünket a két háború közti nőmozgalmak ideológiai vitáihoz, ugyanis az ekkor virágzó magyar nőmozgalmon belül sem volt egyetértés a radikális és a szocialista feministák között a nők elleni erőszak ügyében. Annak ellenére sem, hogy a két progresszív mozgalom sok más esetben egy hullámhosszon volt.

A nők elleni erőszakot azonban a szocialista nőmozgalomban csak akkor vették komolyan, ha a társadalmi osztályok között ment végbe, és különösen a munkásosztályon belüli párkapcsolati és nők elleni erőszak volt tabutéma. (Susan Zimmermann ír erről részletesen az Eszmélet folyóiratban.) A szovjet hadsereg által elkövetett tömeges nemi erőszakok (ld. Pető Andrea új könyvét) a második világháború végén tovább rombolták annak a lehetőségét, hogy a nők elleni erőszakról beszélni lehessen, hiszen az a közbeszéd és a gondolkodás Pandora-szelencéjét nyitotta volna ki.

Mindez rányomta a bélyegét a második világháború utáni törvénykezésre, miközben nem tagadhatjuk, hogy az államszocializmus számtalan olyan intézkedést hozott, amelyek addig nem látott mértékben szavatoltak jogokat a nőknek. Azt, hogy miért maradt Magyarország, a blokk többi országával együtt, mélységesen és kőkeményen patriarchális, nagyon jól magyarázza az, hogy a nők elnyomását nem speciálisan a nemek közti hatalomkülönbség, hanem a gazdasági és osztályhelyzet által teremtett és fenntartott jelenségként kezelték.

Ebbe a közegbe érkeztek meg a „nyugati” feminista eszmék 1989 után. Az idézőjel igen fontos itt, hiszen ha jobban megnézzük a saját hagyományainkat, a hetvenes-nyolcvanas évek feminista gondolatai túlnyomórészt jelen voltak Magyarországon 1945 előtt, csak nyugati társainkhoz hasonlóan elfelejtettük őket. Tehát ez a feminista hagyomány nagyon is a miénk, még ha dolgoznunk is kell a visszaszerzésén.

Ennek a hagyománynak és a feminizmusnak, elsősorban a radikális feminizmusnak magyarországi újrafelfedezéséhez nagy mértékben járultak hozzá azok az amerikai és brit feminista nők, akik kíváncsian és nyitottan érkeztek meg hozzánk, hogy a helyi nőkkel feminizmusról beszéljenek. Kellettek persze, még ennél is inkább, azok a helyi nők, akik a saját tapasztalataikat, nyitottságukat és kíváncsiságukat tették hozzá a folyamathoz. És kellett az a szakadatlan, fáradhatatlan munka, amit önzetlenül tettek bele mindannyian a nők életének jobbá tételébe, civil szervezetekben, kutatóként, tanárként és a mindennapi életben.

Divatos manapság arról beszélni, hogy ezek a „nyugati feministák” hogyan jöttek ide, Kelet-Európába, megmondani nekünk, hogy mit csináljunk. Ehhez jön még vagy az az állítás, hogy a) nem vették figyelembe, mennyire jó volt a nőknek az államszocializmusban, b) nem vették figyelembe, hogy mennyire rossz volt a nőknek az államszocializmusban, ahol is túl sok is volt az egyenlőség. Sok gond volt az államszocialista nőemancipációval, de a túlzott egyenlőség nem tartozik közéjük.

Ehhez képest mindannyian, az egész hazai és kelet-közép-európai feminizmus jobban járna, ha elkezdenénk arról gondolkodni és beszélni, hogy pontosan hogyan alakultak ezek a történetek. Hogy

van egy saját hagyomány, elengedhetetlenül fontos és egyedi saját helyi tudás és tapasztalat, amihez hatalmas inspirációt jelentett az a tudás, amit az ide érkező feminista nők osztottak meg velünk a „nyugati” radikális feminista mozgalmak tapasztalataiból.

Ezek nélkül nem lett volna lehetséges a fent leírt módja annak, ahogy a nők elleni erőszakról ma beszélhetünk, és kétséges, hogy bármilyen módon lenne helye az itthoni közéletben a #metoo-nak, sok minden mellett.

Mély hálával tartozik tehát a magyar nőmozgalom azoknak a nőknek is, akik messziről jöttek ide: elmondani nekünk dolgokat, átadni a tapasztalataikat. A tapasztalatcsere, az egymástól való tanulás, a feminista eszmékkel való találkozás nem lehetett könnyű. Át kellett hidalni kulturális és gazdasági árkokat, és ne feledjük: a hidegháború vesztesei és győztesei ültek le egy (konyha)asztalhoz közösen.

A kelet-közép-európai értelmiség eleve azon a traumatikus élményen ment keresztül, hogy 45 éven át majd’ teljes elszigeteltségben termelt tudásuk a „Nyugat” szemében elmaradott, poros, rossz ideológiákkal átitatott. Ehhez a tapasztalathoz jött a szembesítés a radikális feminizmus azon állításával, hogy a patriarchátus az élet minden területén jelenvaló módon károsítja a nőket, kisebb részben a férfiakat, és ezen keresztül a társadalmat.

Nagyon nehéz a saját elnyomottságunkkal szembesülni. Ezzel a tapasztalattal ma jobban szembesülünk, mint az 1990-es években: nem merem leírni azoknak a nevét ebben a cikkben, akik a magyar (és általában a kelet-európai) nők egyenjogúságáért, alapvető jogaiért folyó harcra sokszor az életüket tették fel, mert egy olyan országban élünk, ahol mostanra bárkivel bármit meg lehet tenni. Nagyon nehéz ezt elhinni és elfogadni, hiszen az elmúlt évtizedekben abban a hitben és bizakodásban éltünk, hogy egy európai demokráciában élünk, ami ugyan nem tökéletes, de alakítható, javítható.

A mai, szegény-, bevándorló-, menekült- és muszlimellenes, rasszista, antiszemita, nőgyűlölő és alapvetően rettentően félelmetes politikai közegben elképesztően hasznos viszont a radikális feminista megközelítés, amely azt mondja: bőrszíntől, gazdasági helyzettől és kultúrától függetlenül bárki lehet elkövető, és minden áldozatnak egyformán kell hinnünk.

A radikális feminizmus úgy tette univerzálissá a nők elleni erőszak tapasztalatát, hogy az antirasszista, gazdasági helyzettől független és kultúrákon átívelő. Ehhez a gondolathoz arra van szükség, hogy a nők elleni erőszakot a nemek közti hatalmi viszonyok mélységes egyenlőtlenségéből vezessük le, ami nyilvánvalóan nem tetszik a hatalmon lévőknek. A radikális feminizmusnak ez a talán legfontosabb eszköze, a hatalom és a hatalommal való visszaélés pontos elemzése és könyörtelen kritikája, eszköz azzal a hatalommal szemben is, amelyik bármilyen hazugságra képes a gyűlöletkeltés érdekében.

1989-ben, egy langymeleg rendszerváltás kellős közepén fogalmunk sem volt róla, hogyan kell jogokat kiharcolni, és a mai napig tanácstalanul állunk, jelen sorok szerzőjét beleértve, a demokráciánk földbe döngölése és a hazánk tönkretétele, a jogaink sárba tiprása és a társadalmi szolidaritás teljes felszámolása előtt. A nők elleni erőszak felszámolásáért folytatott harcnak szentelt 16 Akciónap három olyan nőnek állít emléket, akik egy diktátor megdöntéséért az életüket áldozták. Trujillo dominikai diktatúrája egy évvel Patria, Minerva és María Teresa Mirabal meggyilkolása után megdőlt.

A nők elleni erőszak elleni küzdelem a hatalom és az elnyomás elleni felszabadító harc, amiben nem adhatjuk fel a reményt, mert minden örökké tartott, amíg egyszer csak már nem.

Ez a cikk a 16 akciónap a nők elleni erőszak ellen sorozat része. A 16 akciónapot november 25. (a nők elleni erőszak felszámolásának világnapja) és december 10. (az emberi jogok világnapja) között rendezik meg világszerte, célja, hogy felhívja a figyelmet a nők elleni erőszak jelenségére. Ebben a 16 napban a Mércén is mindennap megjelenik egy-egy cikk, ami tematizálja a nők strukturális elnyomását, a nők elleni erőszak jelenségét, annak társadalmi hátterét, illetve a nők helyzetét Magyarországon.

A 16 Akciónap idei eseményei, programjai itt találhatóak.

 

Olvass tovább!