…van egy pont, amelynél a történetíró az események valódi alakjának felismerése végett az eseményeken kívüli területre van utalva.

Wilhelm von Humboldt ^[1]

A legújabb kori történelem egyik legelfátyolozottabb – nem mondanám, hogy meg nem értett – fejezete a nyugati szocializmus. A szocialista forradalom tragikus, hosszadalmas kudarca Oroszországban, Kínában, Kelet- és Délkelet-Európában történt meg (s a szocializmust az ott fölépült államokkal azonosította a históriai képzelet), de a nyugati proletárforradalomra, az igazira várt minden radikális marxista, nem utolsósorban maga Lenin, akinek csak a halála (1924) után, illetve a németországi kommunista fegyveres fölkelés veresége (1923)^[2] után mondtak le a bolsevikok az európai forradalomról – lassan, fokozatosan – , s nyomukban a Kommunista Internacionálé.

Amikor Rosa Luxemburg az orosz forradalomról írott jegyzeteiben^[3] (1918, posztumusz közlés: 1922) megfogalmazta a bolsevikokkal szembeni kritikáját, és evvel úgyszólván létrehozta a „nyugati marxizmust” – bár maga a jelenség későbbi, hiszen Rosa Luxemburgot már 1919-ben meggyilkolták – , ez utólag „világnézeti” kritikának tetszett, mintha nyugati forradalmi praxis nem lett volna, holott ennek a gyakorlati programját is leírták. Méghozzá nem kisebb ember, mint Karl Korsch.^[4] (Ekkoriban a Kommunisták Németországi Pártjának [KPD] egyik vezetője, egy ideig thüringiai igazságügyminiszter. Később, mint tudjuk, kizárták a pártból.)

A kronstadti lázadás leverése és a frakciótilalom az OK(b)P-ban megpecsételte Szovjet-Oroszország útját a fejlesztési-modernizációs diktatúra felé, egyben – a Kommunista Internacionálé instrumentalizálásával – a nyugati (hivatalos) kommunista pártokat (független kommunista mozgalmak is voltak, pl. a Németországi Kommunista Munkáspárt, a KAPD és sok egyéb) a szovjet külpolitika eszközeivé tették, bár ez nem sikerült azonnal.

És csak azért sikerülhetett, mert a nyugat-európai kommunista forradalmak vereséget szenvedtek vagy már indulásukkor meghiúsultak; helyüket nem a „polgári demokrácia” restaurációja foglalta el, hanem a fasizmus. (Az utolsó, a spanyolországi kísérletet már a fasiszta veszély váltotta ki, és a sztálini Szovjetunió elárulta. A második világháború alatti, kétségtelenül forradalmi jellegű és kommunista vezetésű francia és olasz ellenállás már nem intézett totális kihívást a tőkés rendszerhez, az ellenállás csak Jugoszláviában és Görögországban vezetett forradalomhoz, amelyet az utóbbi esetben külföldi, mindenekelőtt brit erők vertek le a háború után.) Ennek a vereségnek a következménye a „nyugati marxizmus”^[5], amely – elszakadva a szociáldemokrata és kommunista világmozgalomtól – fönntartotta a nyugat-európai forradalom eredeti eszményeit, leszámolt a pozitivista-haladár-evolucionista hatásokkal, és megalapozta a „kritikai elmélet” ma is hatékony elméleti gyakorlatát, amely jelenleg közelebb áll (ismét) Marx (a teljes Marx) intencióihoz, mint a XX. század végén (ld. Neue Marx-Lektüre, Wertkritik, Open Marxism stb.).

Visszatérve 1918-ba, az összeomlás és a föltámadás pillanataiban az antifeudális-antimilitarista, antinacionalista, demokratikus forradalom perspektívája összeolvadt a szocialista-kommunista világforradalom perspektívájával, ld. itt Kurt Eisnerről és itt Bajorországban, ld. még a novemberi forradalom krónikáját itt. Mindez emlékezetünkbe idézheti azt, amit tudni véltünk a németországi forradalomról, bár kimarad belőle egy vonás, amelyről alább beszélünk majd.

Hegel írja A szellem fenomenológiája (1807) előszavában, hogy azt, ami ismert, éppen azért, mert ismeretes, nem ismerjük föl. (Németül szebb: „Das Bekannte überhaupt ist darum, weil es bekannt ist, nicht erkennt.”)

Tudjuk, hogy a bajorországi, müncheni forradalom vezetőit (Kurt Eisnert, Gustav Landauert, Eugen Levinét) megölték a fehér ellenforradalmárok. Ezért a Bajorországi Tanácsköztársaságról – és főleg a leveréséről – mindenki tragédiaként beszél, de itt elsikkadnak a különbségek: Eisner szociáldemokrata volt, Landauer anarchista, Leviné kommunista (ld. itt, itt és itt).

Gustav Landauert, az anarchistát és bohém intellektuelt Eisner hívta a tanácskormányba művelődési megbízottnak. (Műveiről részletes fölvilágosítás, tájékoztatás a gyűjteményes kiadásról [eddig 14 kötet, 2008 – 2018], levelezéséről [több összeállítás], életrajzokról, online elérhető szövegek innen, angol fordítások is.)

Landauer nevét a Skepsis und Mystik (1903), Die Revolution (1907) és az Aufruf zum Sozialismus (1911) c. könyvei tették híressé, majd halála után az első levélgyűjtemény^[6], illetve a saját válogatása a francia forradalom szereplőinek (köztük közembereknek, pl. XVI. Lajos komornyikjának) a leveleiből^[7], a Shakespeare-könyve ^[8]továbbá a Der Sozialist c. folyóirata^[9].

Bizonyos értelemben Landauer jellegzetes alakja a németországi (meg svájci és ausztriai) XIX-XX. századforduló „szabadon lebegő” értelmiségének, nem volt állandó állása (egy ifjúkori regénye miatt fölforgatásért börtönbüntetésre ítélték, ezért kizárták az egyetemről), de fölöttébb népszerű nyilvános előadásaiból, könyveiből – leginkább fordításaiból – igen szerényen megélt, igyekezett természetes környezetben és természetes baráti közösségben élni, távol a kapitalista nagyváros szennyétől és zajától. A tisztaságvágy és a a morális radikalizmus rá is jellemző volt, mint oly sok baloldali radikális társára, ezért volt a munkásmozgalomban ellenfele a szociáldemokráciának, amely bürokráciájával, hatalmi törekvéseivel, megalkuvásaival és törtetőkkel teli apparátusával rendkívül ellenszenves volt neki, nem pusztán etatista és autoritárius vonásai (és elméleti-világnézeti pozitivizmusa) miatt. Amikor az anarchistákat megint kizárták a II. Internacionáléból, ő is velük távozott. A neki legfontosabb szerző nem Marx és Engels vagy Lassalle volt, hanem (a korai) Proudhon és Tolsztoj.^[10]

Landauer – mint számtalan író azóta – nem ismerte és nem gondolta át alaposan Marx munkáit. De az, amit írt a szociáldemokráciáról, a szocialista munkásmozgalomról, az sajnos számtalan tekintetben alaposnak és jóserejűnek bizonyult. Álljon itt az egyik gondolatmenetének a tömörített fordítása/összefoglalása.

A munkásmozgalom tulajdonképpen egyáltalán nem lép ki a kapitalizmus logikájából. Amikor a proletárok béremelést harcolnak ki, akkor emelkednek az árak. Tehát a szervezett munkásság nem a burzsoáziával – helyesebben: a tőkés vállalatok vezetőivel – áll harcban, hanem a fogyasztókkal. Azaz önmagával, hiszen a termelők egyben fogyasztók is. A munkásmozgalom napi küzdelmei épp úgy a jövedelemnövekedést célozzák, mint a tőkés vállalatok törekvései. Ez konkurenciaharc. A trösztösödés és a szakszervezetek általános elterjedése ugyanannak a folyamatnak a két oldala. A kisipar tönkremegy. A kis asztalosműhely épp úgy bezár, mint a kis fűszerüzlet. Minden a növekvő vállalati nagyság, a bürokratizálódás felé mutat. Sem az önálló kézműves, sem a kistőkés nem életképes: ez ugyanaz a dolog, mindenféle autonómia, önállóság eltűnőben van. A tőkekoncentráció és a munkásosztály szervezettsége csak szuverénebbé és életképesebbé teszi a kapitalizmust, fokozódik a fogyasztók kizsákmányolása, erősödik a piaci monopólium. Ennek semmi köze a szocializmushoz – szemben Marx és Engels reményeivel – , amelynek eszménye a kölcsönösség és az önkéntes társulás. A termelők bürokratikus szervezetei kiegészítik a tőkés tulajdonosok bürokratikus szervezeteit, a társadalombiztosítási, beteg- és nyugdíjpénztárak állami funkciókat látnak el [később államosították is őket], a kormányzati és regionális-helyhatósági „szociálpolitika” a munkások közötti és a fogyasztók elleni konkurenciaharc szabályozása és állandósítása.

Érthetetlen, hogyan képzelte Marx és Engels, hogy ebből a munkásságból forradalmi élcsapat lesz. Minderre mi nemet mondunk: mindezek a dolgok a kapitalizmusban szükségesek, ameddig a munkások nem jönnek rá, hogyan kellene a kapitalizmusból kilépniük.

Sokkal közelebb áll a szocializmus céljaihoz a minimálbér és az ármaximálás, ahogyan ez a középkori közösségekben (és sikertelenül a francia forradalomban) történt. A fogyasztás megszervezése szocialista; a termelők (korporatív) küzdelme a kapitalista hanyatlás tünete. A marxista [értsd: szociáldemokrata] haladásgondolat, evolucionizmus, szcientizmus és pozitivizmus nyárspolgári és hivatalnoki jellegű, nincs benne semmi melegség, együttérzés és utópia, egyetlen következménye a bürokratikus diktatúra lehet. A szocializmus nem függ a technikai színvonaltól, a termelőeszközök fejlődésétől és a vállalati szervezet racionalizálásától: a szocializmust bármikor be lehet vezetni, ha az emberek akarják, mert a szocializmus a társadalom morális átalakítása, nem a meglévő tendenciák „kiaknázása”, amellyel irányt nem lehet módosítani. Ugyanez érvényes az általános választójogra, amely a konkurenciaharcot teszi a közösségi élet alapelvévé is, és segít az egységes (abszolút) tőkés rendszer létrehozásában. A szocializmus az emberi együttélés maradandó szépségének szelíd valósága, nem a csúf mai napnak az átmeneti és csúf szétrombolása, amire fölhívni romboló és haszontalan lenne, ha nem végezzük el az életszépség szelíd munkáját a lelkünkben és a valóságban. Legyünk mi olyan újítók, akikben a megelőző fantázián kívül él az elmúlt, ősrégi és megszentelt élőnek a már elkészült, átélt, a szelíd, a megmaradó, a kötelékeket létrehozó ereje is.^[11]

Szóval Landauer anarchizmusa^[12](amely egyébként összekapcsolódik a Max Stirnerével ^[13]meg Fritz Mauthner nominalista-szkeptikus nyelvkritikájával) – tehát nem pusztán az állammal, hanem a modern kapitalizmus teljes intézményrendszerével is szemben áll, beleértve a már eldologiasodott, a totális tőkés rendszerbe beilleszkedett munkásmozgalom struktúráit és apparátusait és ideológiáját.

Ez a kritika (közvetlen hatások nélkül: ezek csak párhuzamosságok) Landauerral egy időben, majd később az első világháborúnak és a szociáldemokrácia 1914. augusztusi „árulásának” a hatására közvetlenül hozzájárult a forradalmi marxizmus (mindenekelőtt Rosa Luxemburg elméletei), majd a nagy skizma, a kommunista pártok és az új internacionálé kialakulásához.

Landauer jóslata valóra vált. A többségtől elszakadt független szocialista párt (USPD) és az új kommunista párt (KPD) forradalmi kísérleteit leverte a szociáldemokrácia Ebert, Noske és Scheidemann vezérletével, összedolgozva a régi hadsereggel, a rendőrséggel és a császári bürokráciával, továbbá a nagytőkés érdekképviseletekkel, a tiszti különítményekkel, a prefasiszta fehérgárdákkal és fajvédő titkos társaságokkal.

Kurt Eisnert, a névleg ma is fönnálló Bajorországi Szabad Állam (Freistaat Bayern) alapítóját meggyilkolta gróf von Arco auf Valley hadnagy, a tanácskormányból akkor már kivált – és a benne súlyosan csalódott – Gustav Landauert agyonverték a különítményesek, a második (kommunista dominanciájú) tanácskormány vezéralakját, Eugen Levinét halálra ítélték és kivégezték. (Ő mondta a főtárgyaláson a híres mondatot: a kommunisták csak szabadságolt halottak, Tote auf Urlaub.)

A szociáldemokrácia forradalmi kritikáját pedig aztán a szovjetorosz forradalommal, a kommunista pártokkal és a „valóságosan létező szocializmussal” szemben ismételte meg „a kritikai marxizmus” előbb a húszas években, majd a hatvanas évek óta, de a trockizmus „elhajló”, eretnek szárnya (pl. Cornelius Castoriadis csoportja és azonos nevű folyóirata, a Socialisme ou Barbarie) már az ötvenes években, ám az ún. baloldali kommunizmus és a tanácskommunizmus (és persze az anarchisták) mindvégig. Végül is majdnem azonos terminusokban: idetartozik a szovjet rendszernek mint államkapitalizmusnak a marxista bírálata is.

Igaz ugyan, hogy nem tudjuk: milyen lett volna a nyugati szocializmus, ha Németországban – legelőbb Münchenben – , Olaszországban, Magyarországon le nem verik, de még mérsékelt-kompromisszumos, ám részlegesen mégis forradalmi alakjában (Bécs) tönkre nem megy, majd ki nem irtják (1927, 1934).

Tagadhatatlan tény, hogy a németországi ellenforradalomban a szociáldemokrácia és a szakszervezeti mozgalom döntő szerepet játszott – és jellemző, hogy az 1930-as évek elejére a Kommunisták Németországi Pártja (KPD) ugyan milliós tömegpárt, de majdnem kizárólag a katonaviselt fiatal munkanélküliek rendkívül erőszakos és agresszív pártja, amely engedelmesen követi Sztálin szeszélyes és következetlen utasításait.

A még dolgozó, „állásban levő” szervezett munkásság megmaradt szociáldemokratának, vagy átment a nácikhoz.

A weimari köztársaság állítólagos „polgári demokráciája” (Hindenburg táborszernagy – Feldmarschall – elnökletével) mindenféle polgári koalíciókat hozott létre, amelyek mögött erőként ott állt a szélsőjobboldal (Hugenbergtől Hitlerig), a hadsereg, a bíróságok, a közigazgatás, a rendőrség, az egyházak, a monarchisták, a különféle prefasiszta és fasiszta paramilitáris szervezetek és a konzervatív sajtó, amelyek épp úgy nem hagyták békében kormányozni a középpártokat, mint a sokkal erőtlenebb és elszigeteltebb kommunisták.

A nácik egyik legfontosabb újítása az volt, hogy egyaránt küzdöttek a szociáldemokraták és a kommunisták ellen (bár mindkettőjükkel együtt is működtek időnként a polgárokkal, a demokratákkal szemben), akkor a „marxista” szó a jobboldali szótárban ezt a két pártot (meg a KAPD-t) jelentette, együtt. (A „marxisták” és a „liberálisok” közös neve pedig a „zsidó” volt: ezt ma is, mi is ismerjük.)

A munkásmozgalomnak egyrészt a „gazdaság” és a „politika” gépies (eldologiasodott) szétválasztása általi elválása az emancipációs projekttől, másrészt ami majdnem ugyanez: a reformnak (és a Szovjetunióban a szocializmus „építésének”) a „racionalitása”, ill. a radikális forradalomnak az „irracionalitása” (amelyet a mozgalomban „voluntarizmus” álnéven ismertek), harmadrészt a skizma, a mozgalom kettészakadása, miközben nem szűnt meg az antikapitalista többség: mindez a fasizmust tette szükségessé.

A fasizmus azon az áron mentette meg a kapitalizmust, hogy elvette a polgárságtól a politikai hatalmat.

A fasizmus polgárellenes volt, de nem volt (üres frázisoktól eltekintve) antikapitalista (a kettő nem azonos).

A szociáldemokrácia antikapitalista volt, de nem volt polgárellenes.

A kommunisták pedig polgárellenesek voltak és antikapitalisták.

Ebben még a történészek egy része se igazodik ki, hát még az egykorú közvélemény és sajtó a hatalmas zűrzavarban és nyomorban.

1918-ban még mindig az 1914. augusztusi ősbűn határozta meg a szocialista rendszerellenzék karakterét és sorsát. Mind a mai napig meghatározó, úgyszólván mindent eldöntő tény az, hogy Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht – Karl und Rosa – erőszakos halála a szociáldemokrácia lelkén szárad, bár a tettleges végrehajtók a fehér tisztek voltak. A Németországi Szociáldemokrata Párt alapítványa máig Friedrich Ebertről (a weimari köztársaság első elnökéről) van elnevezve, aki ebben a cinkos szerepét játszotta, a Die Linke alapítványa pedig Rosa Luxemburgról. Ennek nincs aktuális jelentősége, de azért a szimbolika erős. (Akkor is, ha a történelmi hivatkozás ez utóbbi esetben nem túl erős vagy indokolt.)

Gustav Landauer úgy halt meg a szocialista forradalom vértanújaként, hogy a legélesebben ellenezte a forradalom mindkét lehetséges – szociáldemokrata, ill. kommunista –  variánsát.

Ahogy ez lenni szokott, a német forradalom képromboló energiája részben az ellenforradalmat táplálta – a nácizmus mindenekelőtt a kommunizmus ellensége volt, és az ellenség mindig hatást gyakorol az emberre – , részben azonban föld alatt továbbra is működött (a vakond!). Ezért is olyan értetlen mindenki Magyarországon a baloldal németországi történetével kapcsolatban – a néhai NDK iránti tartós, ma is észlelhető utálat többek között azért is intenzív, mert a mi frivol-cinikus politikai kultúránkban mindenki ellenszenves, aki bármit komolyan vesz, mindegy, hogy mit – ’68-tól máig, mert a kurrens előítélet hazánkban az, hogy kommunista valaki csak kényszerből lehet (vagy a vezetők esetében „hatalmi érdekből”), márpedig a német történelem ezt cáfolja.

Az a teljesen alaptalan mítosz, amely szerint Németországban és Ausztriában „mindenki” náci volt, a mai Magyarországon megnyugtató, mert itt a hangadók azt óhajtják, hogy az antikapitalista baloldalt per def. nem létezőként definiálják, mintha Közép-Európa (a volt német birodalmi és habsburgi területek) nem lett volna a legmélyebb és a legtragikusabb forradalmi história helyszíne.

Az első világháború végét és a létrejött független államokat, köztársaságokat az idén egész Európa ünnepelte, kivéve Magyarországot.^[14] Csak a mai hivatalos Magyarország azonosul fönntartás nélkül az 1918 előtti, illetve az 1945 előtti rendszerekkel, senki más.

Egyesegyedül csak Magyarország. Csak innen tűnt el a mi forradalunk legfontosabb jele, a Károlyi-szobor. A mai Európa elég egyöntetűen reakciós, de ilyen mértékig senki más, csak a jobboldali Magyarország.

Az egész modern történelemből semmi más nem számít, csak Trianon, holott – egyébként önsorsrontó módon – a magyar forradalom a területi integritás alapján állott, tehát ez az a pont, amelyben akkor bal- és jobboldal egyetértett, akárcsak Németországban. (Ami végzetes volt, de ez más kérdés.) A Kommunista Internacionálé a második világháborúig elítélte a versailles-i (azaz trianoni) békerendszert. De ma senki nem áll a revans álláspontján, csak a magyar közvélemény. (S mint megírtam már, őszintétlenül: ez a határrevízió nélküli irredenta.)

Ez eltakarja előlünk a forradalmak történetét, a közös közép-európai sorsot és sok minden egyebet: még a forradalmak tragédiáját is.