A Jezsuita Kiadó munkatársával beszélgetett Vecsei Miklós, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. Az interjúban az október közepén hatályba lépett, alkotmányellenes hajléktalanellenes törvényről kérdezik az alelnököt, aki azóta először nyilatkozik a témával kapcsolatban.
Bár számon szokták kérni a Máltain hogy foglaljon állást a törvénnyel kapcsolatban, Vecsei nem ítéli el egyértelműen, ahogy fogalmaz
„Mi (…) ellátó szervezetként a ránk bízott emberekért tartozunk felelősséggel, és azt keressük, mi az, amitől ténylegesen jobb lesz az életük [mármint a hajléktalan embereké].”
Ez alapján Vecsei nem tartja problémásnak hogy a törvénynek megfelelően hajléktalan embereket vonnak rendőri eljárás alá mindössze azért mert elkövették a bűntettet hogy nincs hol lakniuk.
Nem kritizálta a törvényt amiatt sem, ahogy lefolytatják ezeket az eljárásokat, nem ítélte el az elesettek hatósági megalázását, vagy a gyakorlatot hogy az áldozatok (a törvény szemszögéből: elkövetők) nem vehetnek részt személyesen saját ügyük tárgyalásán, ahogy úgy tűnik, azzal sincs problémája, hogy elveszik az emberek állatait, és a szabályozás lehetőséget ad személyes holmijuk megsemmisítésére is.
Vecsei kifejti hogy az ő céljuk hogy a hajléktalan ember bekerüljön az intézményükbe és bent is maradjon, hogy ott tudjanak neki segíteni – ezen cél elérése érdekében kapóra jöhet számára a szabályozás, mivel az utcán élők egy részét nyilvánvalóan az ellátórendszer felé terelik a kilátásba helyezett szankciók. Azonban ahogy az Iványi Gábor, a fűtött utcát is fenntartó metodista szervezet vezetője is elmondta, sokan egyszerűen „eltűntek”, vagyis valószínűleg bujkálnak – így segítséget is nehezebb nyújtani nekik, mint korábban
Vecsei az interjúban előveszi a „rossz hajléktalannal” szembeállított „jó hajléktalan” klasszikus toposzát, mondván
„bekerülnek hozzánk olyan hajléktalanok, akik eddig nem. (…) Arról az utcán élő négy-ötszáz emberről beszélünk, akik első pillantásra jól beazonosíthatók. Tíz-tizenegyezer társuk viszont elfogadja az ellátást, és nagy részükről senki nem mondaná meg, hogy ők is hajléktalanok.”
Ezután megemlíti, hogy utóbbiak megfelelő szociális rendszerrel munkásszállón vagy albérletben is lakhatnának – ennyiben azonban ki is merül a kormány intézkedéseinek és a rendszernek a kritikája.
Vecsei kifejti, hogy nem tartja hasznosnak hogy egyesek pénzt, élelmet, takarót, egyebeket adnak utcán élő hajléktalanoknak, mivel ez ellentétes azon céljukkal hogy minél több embert szállásoljanak el intézményi keretek között –
meglátása szerint ezek az emberek az ilyen juttatások miatt maradnak kint az utcán
– nem pedig például azért, mert mondjuk a szállók túlzsúfoltak, gyakori a szűk helyre összezsúfolt emberek közti konfliktus és erőszak, illetve sűrűn előfordulnak lopások.
Az alelnök szerint sokkal többet tud az egyszeri polgár segíteni, ha megkérdezi a hajléktalan ember nevét és ügyes-bajos dolgai intézésében segít neki vagy bekíséri egy melegedőre.
A hajléktalan emberek városképi szempontoktól vezérelt elüldözéséről úgy vélekedik, hogy
„Legyünk őszinték: ha vendég jön hozzám, a nappaliban ültetem le, és nem vezetem körbe, hogy ott szoktam kiteregetni, és ide gyűjtöm a szennyes edényeket. A városban is lehetnek olyan helyek, ahol elsősorban nem a megoldatlan problémáinkat szeretnénk láttatni, és született egy olyan politikai döntés, hogy a nagyon frekventált területeken rendet kell tartani.”
Miután azonban szennyes edényekhez hasonlítja hajléktalan honfitársainkat, megjegyzi hogy a szociális és városképért felelős szakembereknek úgy kellene kompromisszumra jutniuk, hogy egyiknek se kelljen megtagadnia a hivatását.
