A jelenlegi magyar kormányzat deklaráltan illiberális, amikor a szociális kérdésekre kerül a sor, mégis úgy tolja az individualista, neoliberális szólamokat, hogy még a kétezres évek MSZP-SZDSZ döntéshozói is megnyalnák mind a tíz ujjukat.
Ennek a társadalomkoncepciónak az az alapállítása, hogy a közösségnek nem szabad segítséget nyújtania az egyének boldogulásához, mindenki maga munkájával keresse meg a betevő falatot. Ha pedig ezt nem tudja megtenni, akkor az az egyéni minőségéről mond el dolgokat: lusta, ingyenélő, aki nem érdemli meg, hogy bármilyen támogatást kapjon a közösségtől, az államtól. Ez a támogatás amúgy is valami szörnyű szocializmus lenne, ami lábbal tiporja az emberi szabadságot, és így tovább.
Az egész koncepció azzal a bonmot-val foglalható össze, mely szerint „nincsen ingyenebéd”.
A 2010-et megelőző kormányzatokhoz hasonlóan a Fidesz politikusai lépten-nyomon előrukkolnak ezzel a neoliberális ideológiai reflexszel, csak az elmúlt hetekből tudunk számtalan ilyen példát hozni.
Miután véletlenül kiszivárgott egy belügyminisztériumi tervezet, mely szerint a kormány tovább szűkítené a szociális segélyre jogosultak körét – ahogy ezt már a korábbi ciklusok során is megtette –, az MSZP-s Bangóné Borbély kérdéssel fordult az EMMI-hez. Válaszában Rétvári Bence államtitkár nem is tagadta az újabb segélycsökkentési szándékot, ehelyett azt írta:
„2010 óta a korábbi felzárkóztatáspolitika helyett felzárkózáspolitikát folytatunk”.
Rétvári szerint a korábbi kormányokkal ellentétben ők nem segélyekkel akarják lélegeztető gépen tartani az embereket, hanem az a céljuk, hogy „minden munkaképes embernek legyen munkája”.
Persze, az lehet üdvözlendő, hogy minél több embernek legyen munkája, csakhogy a háttérben épp arról nem esik szó, hogy a munka nem csupán akarat kérdése, hanem sok más, az egyénen kívül álló tényezőtől függ.
Néhány napja egy nyilvános vitán Varga Mihály nemzetgazdasági minisztert a feltétel nélküli alapjövedelem koncepciójáról kérdezték. A tárcavezető azt mondta, az alapjövedelem alapvetően értékválasztás kérdése, annak a kérdése, hogy „elfogadom-e, hogy valaki munka nélkül kapjon jövedelmet? Én nem.”
Mind Varga, mind Rétvári mondatai jól példázzák a kormánypártok által használt moralizáló érvelést, mely szerint nehogy már pénzt, anyagi javakat kapjanak azok, akik nem dolgoznak. Ez a moralizálás jó érzékkel kapcsolódik rá az „aki nem dolgozik, ne is egyék” típusú népi bölcsességre. A probléma csak az, hogy a magyar – és úgy általában: bármilyen kapitalista – társadalom valóságát fedi el.
És ez nemcsak egy ártatlan elfedése valaminek, aminek valós hatása van az emberek életére, de egyúttal ideológiai fegyver, amelyet be lehet vetni a társadalom alsóbb rétegei ellen. Azaz nem más, mint az osztályharc eszköze, az osztályharcé, melyet az állam működésére jelentősen nagyobb befolyással rendelkező gazdasági és politikai elitek folytatnak a bérből egyik napról a másikra élők, illetve a náluk még nehezebb helyzetben lévők ellen.
De haladjunk szépen sorjában!
Varga azon kijelentése, mely szerint ő nem fogadja el, hogy valaki munka nélkül anyagi javakhoz jusson, 2018 Magyarországán egyszerűen annyira tarthatatlan, hogy lassan már csak röhögni tudunk rajta.
Nemrégiben írt az Átlátszó Tiszafüred fideszes polgármesteréről, aki a saját nagymamáját jelölte ki egy olyan önkormányzati lakás bérlőjének, amelyet nem sokkal korábban félmillió forintért újíttatott fel a város. A polgármester szűkebb családja így egy év alatt két önkormányzati bérlakást is megszerzett, beelőzve olyan családokat, akik évek óta várnak bérlakásra.
A közösség pénzéből tehát felújítanak egy lakást, amit aztán a polgármester családja élvezhet.
Ez a minta ma Magyarországon széles körben elterjedt. Az állami hátszéllel túlárazott EU-s pályázatokat nyerő miniszterelnöki vőtől, a 444 által feltárt ferencvárosi bérlakásmutyin át, a magyar adófizetők számára veszteséges letelepedési kötvényen meggazdagodó offshore-cégekig a sor napestig folytatható.
Ha csak a csalást nem tekintjük „munkának” – és ne tekintsük annak, munka az, amit például a botrányosan alulfizetett ápolók, pedagógusok, szociális munkások végeznek –, akkor ezekre a jövedelmekre és anyagi javakra Varga Mihály mércéje szerint egyetlen haszonélvező sem szolgált rá.
Gyakorlatilag ezekben az esetekben hatalmas „ingyenebédekről” beszélhetünk: a közösség finanszírozza mások munka nélkül megszerzett jövedelmeit.
Csak ahelyett, hogy a Fidesz által olyan nagyra tartott nemzet legalapvetőbb kötőanyaga, a szolidaritás jegyében a közösség azokat segítené, akiknek erre a támogatásra a legnagyobb szükségük lenne, azokat tömjük ki, akik nem igazán szorulnak rá a segítségre.
És nem csupán ezekről a korrupciógyanús esetekről van szó, de olyan intézkedésekről is, mint az egykulcsos jövedelemadó, a fűtött úszómedencék rezsicsökkentése, a kontinensen legmagasabbnak számító áfa, a munkát terhelő rekordmagas adók, vagy épp a tehetősek lakásvásárlását támogató CSOK. A nagy csinnadrattával megoldottnak nyilvánított devizahitelek esetében is épp azok nem jutottak támogatáshoz, akik legkiszolgáltatottabbak a bankokkal szemben. Miközben Horvátországban sikerült megoldani ezt a problémát, itthon szinte minden hétre jut egy devizahiteles kilakoltatás.
És akkor meg is érkeztünk a közelmúltban kiszivárgott két legdrámaibb fideszes társadalmi átalakításhoz: a felsőoktatás és az egészségügy fizetőssé tételéhez. Előbbiről – vagyis arról, hogy az állam kivonulna a felsőoktatás fenntartásából – Palkovics miniszter már nyíltan is beszélt, az egészségügyi szolgáltatások egy részének fizetőssé tételéről pedig még csak megbízható híreszteléseket lehet hallani.
Egy olyan társadalomban, ahol egy család csak hét generáció alatt tud kitörni a szegénységből, vagyis ahol a társadalmi előrejutás csatornái vészesen szűkek, ezek az átalakítások praktikusan egy kasztrendszer bebetonozását jelentik. Egy olyan világ kialakítását, amelyben az előrejutás legfontosabb csatornája, az oktatás csak azok kiváltsága lesz, akik meg tudják fizetni. Aki nem tudja megfizetni, az lehet tehetséges, szétdolgozhatja magát, úgyis abban a nehéz helyzetben fogja leélni egész életét, amelybe beleszületett. (A felsőoktatás tervezett átalakításának katasztrofális hatásairól itt írtunk bővebben.)
És ezen a ponton vissza is érkeztünk a történet legelejére, a „nincs ingyenebéd” és az „aki nem dolgozik, ne is egyék” típusú szólamokhoz. Az egyes emberek életesélyeit ugyanis nem az határozza meg, hogy mennyire akarnak dolgozni, előrejutni. Ezek az életesélyek a társadalmi rendszerektől függnek jelentős részben.
Az, hogy az oktatási rendszer mennyire nyitott mindenki számára, anyagi helyzetünktől függetlenül, befolyásolja, hogy milyen munkalehetőségekhez jutunk később, milyen keresetünk lesz, és azt is, hogy egyáltalán munkához jutunk-e.
Az, hogy közös munkánk által megtermelt javakból mekkora arányban részesülnek az azokat előállító dolgozók, szintén nem az egyéntől függ. A kapitalizmus alapvető tendenciája a profitmaximalizálás: az az elv, hogy minél kevesebb ráfordítással minél nagyobb haszon keletkezzen a tőke tulajdonosai számára. Mivel a munkabérek is a ráfordítások részét képezik, ezért egy szabadjára engedett kapitalista gazdaságon belül a bérek a lehető legalacsonyabb szintre lesznek szorítva. Az állam persze dönthet úgy, hogy erős munkavállalói jogokkal, a tőke viselkedését szabályozó keretek felállításával próbálja kiegyenlíteni a munkaadók és munkások közötti erősen egyenlőtlen viszonyt.
A sor persze tovább folytatható, de a tanulság egy: a jelenlegi magyar állam nyíltan az erősek és gazdagok oldalára áll.
És ezt az elfogultságát olyan képmutató ideológiai hazugságokkal próbálja igazolni, mint hogy „nincs ingyenebéd”. Elfedi, hogy a boldogulásnak az egyén befolyásán túli rengeteg feltétele van, és ehelyett elhiteti velünk, hogy az egyén hibája, ha nincs munkája, ha keveset keres, ha nincs otthona. Még azt is megpróbálják elhitetni, hogy a rossz egészségügyi állapotot nem az ellátás tragikus színvonala és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés egyenlőtlenségei okozzák (vidék vs. város, gazdagabb megye vs szegényebb megye), hanem bizonyos társadalmi csoportok „eltérő életmódjuk” miatt nem veszik igénybe az egészségügyi ellátást – ahogy tette ezt Balog Zoltán tiszteletes úr egy éve.
A magyar embereknek olyan államra lenne szükségük, amely az ő oldalukra áll, amely a közösség javait szolidaritáson alapuló rendszer felépítésére fordítja. Legbelsőbb hitem és meggyőződésem, hogy ez a rendszer, ez az új Magyarország felépíthető. Hosszú és fáradságos harc lesz, amelynek még csak a legelején vagyunk. Lebontani az elmúlt harminc évben egymással versengő, de valójában ugyanazt az igazságtalan gazdasági-társadalmi rendszert építő elitek örökségét nem lesz könnyű. És nem csak Magyarországon fog ez eldőlni, hiszen kis ország vagyunk, beágyazva egy globális rendbe, mely nem kevésbé igazságtalan – országhatárokon átnyúló összefogás nélkül tehát nem fog menni.
De amit elsőként mindannyian megtehetünk, az az, hogy ne dőljünk be az ilyen „nincs ingyenebéd” típusú érvelésnek. Ne dőljünk be annak, amikor egy gazdag és befolyásos döntéshozó azt állítja, hogy egy nála sokkal rosszabb helyzetben lévő ember nem érdemes tisztességes jövedelemre, tisztességes otthonra, normális egészségügyi ellátásra, oktatásra. Ne higgyük el, amikor ezt mondják, mert nem csupán képmutató, hanem veszélyes hazugság is, olyan fegyver, amellyel ellenünk harcolnak.
