A napokban futott be jó pár híroldalt az eset, hogy Magyar József, a szentesi Hungerit húsüzem tulajdonosa eladta azt Csányi Sándornak, a 420 milliós vételárat pedig – egyfajta szubjektív érdem-rendszerben – kiosztotta a gyár dolgozói között.
Az Index most végül fel is kereste Magyar Józsefet, aki még a kilencvenes években privatizálta a szentesi húsüzemet, miután maga is ott dolgozott, osztályvezetőként. A videóinterjúban Magyar azzal magyarázta az eladást, hogy miután a hatalmas vetélytárs (nagy részben EU-s pénzből) komoly fejlesztésekbe kezdett saját vágóhídjain, neki hatalmas kölcsönt kellett volna felvennie a versenyben maradáshoz, amelyre nem volt hajlandó.
Magyar József az Indexnek most úgy indokolta, miért osztotta szét a vételár nagy részét dolgozói között, hogy
…amit ér ez a cég most, azt nem csak a magam erejéből sikerült fölépíteni. Ehhez igenis komoly segítségek kellettek, ezek voltak a vezetőim, a dolgozóim. Ezt én így érzem korrektnek.
Ebből már önmagában kiderül, hogy a pénzosztást maga Magyar sem jótékonykodásnak, egyszerű nagylelkű gesztusnak szánja, hanem egyszerűen azt adja ki a Hungerit dolgozóinak, ami nekik jár.
Az persze más kérdés, hogy a kapitalista termelési rendben egy magáncég tulajdonosa a vételárral és a haszonnal nagyjából azt kezd, amit ő akar. Igaz, hogy Magyar most is differenciálta, kinek mennyi jutott a majdnem félmilliárd forintból (van, aki 5 milliót, és van aki 100 ezret kapott, mint mondta), ugyanakkor felfogása egy a nyugati piacgazdaság keretein belül is nagyon sikeres, szocialista vállalati modell, a szövetkezetek alapfilozófiáját idézi.
A szövetkezeti mozgalom elméletéről, céljairól és gyakorlatáról szólt a Mérce Teremtő Erő című sorozata, amelynek cikkei itt érhetőek el.
Ha példát kellene mondanunk erre, adja magát az Egyesült Államok egyik legsikeresebb élelmiszerlánca, a WinCo. A céget Idaho államban az 1967-ben eleve, mint rochdale-i típusú szövetkezeti boltot alapították. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy
a teljes áruházat, majd az áruházláncot is többségében az ott dolgozók birtokolják.
Ez az átlagnál magasabb fizetést is jelent, egy segéd-boltvezető például átlagosan 85,000 dollárt kereshet náluk évente, de a Kaliforniában nemrégen bevezetett, 15 dolláros minimál-órabér helyett is 19 dollárt fizetnek óránként a kasszásoknak.
Az, hogy a profitot is a dolgozók kapják a tőzsdei csomagon keresztül ötvenegy éve, folyamatos motivációt is jelentett, hiszen munkájuk többletértékének java részét, demokratikusan használják a dolgozók. Így még az olyan szörnyetegek, mint a Wal-Mart által uralt piacon is el tudta érni a WinCo, hogy a nyugati parton számottevő tényező legyen (ma Idahón kívül 6 nyugati államban van jelen, összesen 122 bolttal), és az éves eredménye szerint rendszeresen növeli a bevételét is (a 2011-es 4,8 milliárd dollárról 2017-re 6,5 milliárd dollárra).
A WinCo arra is példa, hogyan lehet viszonylag magas fizetések mellett komoly profitot elérni, ugyanis egyszerűen kihagyják a nagykereskedőket a beszerzési láncból és megbízható termelőktől, feldolgozó-szövetkezetektől szerzik be az árut, valamint nem működtetnek gyorsfagyasztót a raktáraikban, mindent frissen visznek a boltba.
Richard Wolff amerikai marxista közgazdász figyelmeztet is minket: az ilyen szövetkezeti modellek egyre nagyobb sikere nem véletlen, kulcsa pedig a munkahelyi demokrácia, és az az alapvető tény, hogy az ilyen munkahelyeken a dolgozók úgy érzik, alakíthatják sorsukat.
A szövetkezeti forma, ahogy Wolff rámutat: szinte minden szektorban sikeres, ráadásul pedig úgy, hogy kilép a kapitalista termelési mód adta szűkösebb keretek közül.
Példaként a texasi Austinban működtetett taxiskollektívára hívja fel a figyelmet, amely 2016 végére egyszerűen versenyben szorította ki a városból az Ubert és a Lyftet is – egyszerűen azzal, hogy demokratikus alapon szervezték meg magukat.
Számos példát lehetne még hozni a mozgalomra, olyan szövetkezet is létezik (tehenészeti például), amely éves szinten 17 milliárd dollár bevételt termel, ebből származó hasznát pedig nem elrakja, hanem főként fizetésemelésre és fejlesztésre fordítja.
Sokszor tehát – ahogy arra a Hungerit volt tulajdonosa részben már rájött – a kulcs a sikerhez egyszerűen az, ha a vállalkozó felismeri: a befektetett mindennapi fizikai és szellemi munka nélkül aligha létezne bármilyen haszna, ezért éppen a béreken nem érdemes spórolni, valamint, hogy a hasznot a dolgozókkal megegyezve visszaforgatni és ezzel fejleszteni az a gyakorlat amely áldozatok árán ugyan, de bármilyen vadkapitalista környezetben képes a felszín felett tartani a társaságot.
Az ötven évig a húsfeldolgozóban maga is dolgozó Magyar József nyilván pontosan tudta ezt, és éppen ezért is döntött a vételár nagyjából demokratikus szétosztása mellett. Noha nálunk a kusza jogi környezet nem teszi lehetővé hogy sikeres szövetkezetek sora jöhessen létre, és mint láttuk, a magyar oligarchák azért ilyen vállalatokkal szemben is megoldják a kiszorítósdit, a Hungerit vezetőjének és dolgozóinak felfogása, gyakorlata és teljesítménye megmutatja,
itthon sem lehetetlen jó üzleti modellel ebbe az irányba mozdulni.
Most nyilván felvethetnénk azt is, milyen jó lenne ha az új tulajdonos hozzáállása is ehhez hasonló lenne majd az üzemhez, de óriási illúzióim azért nekem például nincsenek.
