Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

NGO-izálódás és életmód-politika: neoliberalizmus a baloldalon

Békés Márton „Világpuccs” c. cikkében a proxy-háború fogalmával jellemzi az államokon belüli konfliktusokat. Értelmezésében a nemzetállami szinten működő civil szervezetek és a nemzetközi NGO-k fiókszervezetei „hasznos idióták”, amennyiben globális rezsimek szolgálatában a nemzetállamokat destabilizálják. Teszik ezt a nem-erőszakos ellenállás módszerei, az aktivistáknak íródott tüntetési kézikönyvek, a demokratikus akarattal szemben az emberi jogokra hivatkozó fundamentalizmus segítségével.

„Globális küldetés: a baloldal és a kapitalizmus” c. írásában pedig azt fejti ki, hogyan lett a baloldal a kapitalizmus szálláscsinálója a ’68-as identitáspolitikai baloldal megjelenésével.

Békés Márton első cikkében sok olyan elem jelenik meg, amelyeket a 2000-es évek elején a globalizációkritikus mozgalom aktivistái fogalmaztak meg. A globalizáció által gerjesztett konfliktusoknak azonban jobboldali keretezést ad, és egylényegűnek tekinti a baloldali és a neoliberalizmussal konform politikai törekvéseket. Ez utóbbi, azaz a baloldal térvesztése a neoliberális konfliktusok, identitáspolitikák javára Békés második cikkének fő témája, amelyben a szerző érezhető szándéka politikai tudatosság és tervezés láttatása, a baloldal kompromittálása.

Mindkét cikk esetében tehát nem pusztán egy adott politikai pozícióból végzett leírással, hanem politikai térfoglalással van dolgunk. Mindemellett érdemes foglalkozni a jelenséggel, hiszen azt nem Békés találta ki, hanem a kortárs baloldal válságának valóban lényeges eleme. Mutatja ezt, hogy éppen ’68 kapcsán érintette a témát Szalai Erzsébet és részletesen foglalkozott vele az Új Egyenlőség oldalán Tallár Ferenc is.

Írásom célja nem elsősorban Békés állításainak részletes cáfolása, hanem arra való reagálás, a neoliberalizmus baloldali térnyerésének, esetünkben az ún. NGO-izálódás és a kulturális kérdéseket középpontba helyező, identitáspolitikai baloldal révén megjelenő életmód-politika következményeinek elemzése.

Alternatív globalizáció és az ellenállás NGO-izálódása

Békés Márton a globális civil társadalom koncepciójának liberális definícióját hivatkozta, holott az 1990-es és a 2000-es években annak volt egy eltérő jelentése. Egy másik – jóllehet kevésbé elterjedt – olvasatban a globális civil társadalom a globalizációkritikus mozgalomban (global justice movement) résztvevő szerveződésekre vonatkozott.

A nemzetközi globalizációkritikus mozgalom a neoliberális globalizációt, a nemzetek fölötti globális rezsimek (G8, Világbank, IMF, WTO) növekvő befolyását, antidemokratikus működését kritizálta. A globalizációkritikus mozgalom kritikájának célpontja továbbá a multinacionális cégek voltak, amelyek a profitmaximalizálás érdekében a természetes és az ember által alkotott környezet, a helyi közösségek megmaradását, integritását veszélyeztették és kizsákmányolták a fejlődő országok munkásait.

Legfontosabb eszközük az ellen-csúcsok szervezése volt, amelyet az említett nemzetközi rezsimek találkozóira időzítettek. A legemlékezetesebb az 1999-es „seattle-i csata”, amikor a tüntetőknek végül sikerült megakadályozniuk, hogy a WTO megtartsa tanácskozását. Seattle-höz kötődik továbbá az átfogó nemzetközi koalíció létrejötte, amelyben a gazdag és szegény országok szegényei, munkásai, marginalizált csoportjai együtt tüntettek, így mások mellett az észak-amerikai fuvaros szakszervezetek és az dél-amerikai bennszülöttek képviselői.

A globalizációkritikus mozgalom célja egy alulról építkező, alternatív globális hálózat létrehozása volt, amely ellensúlyozni tudta volna a nemzetközi rezsimek neoliberális agendáját.

A globális ellenmozgalom létrehozását azért tartották szükségesnek, mert az állami, nemzeti keretek nem mutatkoztak elégségesnek a szuverenitást kikezdő nemzetközi rezsimekkel és az államokat zsarolni képes multinacionális vállalatokkal szemben.

Ennek egyik eszköze volt az ún. szociális fórumok rendszere, amely a Porto Alegre-i folyamatként lett ismert. A globális és regionális fórumokon vitatták meg a neoliberális globalizációt ellenző mozgalmak stratégiáikat, azonosították a sérelmeket, ellenfeleiket, valamint cserélték ki tapasztalataikat. A fórumok és a globalizációkritikusok egyik alapvetése volt, hogy a mozgalomban a globális észak és dél kizsákmányoltjai találtak egymásra. Ebben a koncepcióban nem jutott külön hely a súlyos gazdasági és társadalmi problémákkal küzdő Kelet-Európának, mintha mi is részei lettünk volna a jómódú, globális északnak. Ahogy Gagyi Ágnes írta, nem szerepeltünk a globalizációkritikus mozgalom problématérképén. Bár a mozgalom jelen volt Magyarországon is, és sikeresen tudott egységes keretet adni elsősorban lokális környezetvédő kezdeményezéseknek, Gagyi szerint a nyugati minták átvétele mögött öngyarmatosító megfelelési kényszerek is felfedezhetők voltak. Magának a neoliberális globalizáció baloldali, zöld kritikájának volt és lehetett volna több tere is Magyarországon, azonban annak nem kedveztek a globalizációkritikát a szélsőjobboldalisággal összemosó liberális reflexek.

Függetlenül Kelet-Európa figyelmen kívül hagyásától, a globális észak és dél egyenlő együttműködése is komoly korlátokba ütközött. A korábbi gyarmatok mozgalmárai a 2000-es évek végére azzal szembesültek, hogy az északi országok több erőforrással rendelkező NGO-i egyre nagyobb befolyással rendelkeztek. Elsősorban a fejlődő országokból érkező, baloldali aktivisták szerint az NGO-k konformak voltak a neoliberális rendszerrel, a problémát pedig a globális ellenállás NGO-izálódása (NGO-ization) okozta. Arundhati Roy szír-indiai aktivista és író egy biológiai hasonlattal élve egyenesen úgy fogalmazott, hogy az NGO-k, mint „indikátor fajok” ott jelennek meg, ahol a legnagyobb a neoliberális pusztítás. Az NGO-izálódással szembeni fenntartásokat, kritikákat és rossz gyakorlatokat foglalja össze az Aziz Choudry és Dip Kapoor által szerkesztett „NGOization: Complicity, Contradictions and Prospects” c. tanulmánykötet. Az elsősorban volt gyarmati, fejlődő országokból hozott esettanulmányok a helyi rendszerkritikus mozgalmak professzionalizálódásának, az intézményesedésnek, az NGO-izálódásnak a negatív hatásait mutatják be. A poszt-kolonialista diskurzusban jobban érthetőek azok a kritikák, amelyeket a kötet szerkesztői és szerzői felhoznak.

Ahogy Richard Falk fogalmazott, az NGO-k a fejlődő országok mozgalmainak szempontjából alapvetően a nyugati, liberális nemzetköziség termékei, amelyek egyrészt civilizációs küldetéssel rendelkeznek, továbbá kompatibilisek az uralkodó geopolitikai struktúrákkal.

Az NGO-k által megjelenő professzionalizálódás és depolitizálódás marginalizálja a radikálisabb, politikai követelésekkel rendelkező, kevésbé hierarchizált és strukturált társadalmi mozgalmakat. A professzionalizálódás azt is jelenti, hogy a vállalati világban alkalmazott módszerek szerint folyik a munkatevékenység. Nyugati tudományos módszerek alapján történik az értékelés, az ellenállást, a közösségért folytatott harcot felszabdalják ügyekre (issue) és projektekre. Az NGO-k továbbá kapuőr szerepet tölthetnek be a forráshiányos kezdeményezések és a donorok között, amely utóbbiak többnyire a neoliberális status quóban érdekelt állami vagy vállalati pénzosztók.

NGO-izálódás Magyarországon: a politika „civilesedése”

Magyarországon – ahogy egész Kelet-Európában – az NGO-izáció messzebbre nyúlik vissza, amennyiben a civil társadalom a rendszerváltások kvázi ideológiájává vált elsősorban lengyel hatásra. A kommunista Lengyelországban munkások tömeges részvételével jöttek létre mozgalmak, a kommunista hivatalossággal szemben párhuzamos struktúrák.

A Békés által neokantiánusként hivatkozott Adam Michnik által megfogalmazott új evolucionizmus programjának lényege, hogy ne a kommunista pártelitet bírja jó belátásra az ellenzék, hanem a munkások felé forduljanak és a mindennapokban hozzanak létre a hivatalosságtól mentes, alternatív struktúrákat, emberek közötti viszonyokat. A cél itt nem az állam, hanem a kommunista hivatalosság erodálása volt.

A rendszerváltás után a „civil” identitásképző elem maradt elsősorban a liberális oldalon (Demokratikus Charta) és hivatkozási pont a jobboldalon is (Polgári Körök, Civil Összefogás Fórum). A civil társadalom liberális ideája, az államot ellenőrző és alternatív szolgáltatásokat nyújtó civil képe ugyanakkor jól illeszkedett az 1990-es években az állam visszaszorítását hirdető neoliberális gazdasági konszenzushoz. A civil társadalom koncepciója továbbá összekapcsolódik azzal az elképzeléssel, hogy a résztvevő állampolgári kultúrának (Gabriel Almond, Sidney Verba) a demokráciát stabilizáló hatása van – újabb nyugati kategória, mondhatnák az NGO-izálódást kritizáló fent idézett szerzők.

A liberális civil társadalom koncepció ellentmondása azonban, hogy miközben állampolgári aktivitást hirdet, emberképe individualista, az egyén a civil társadalomban meg van fosztva, függetlenítve van családi-, szomszédsági-, osztályviszonyaitól. Ez utóbbiak alapján való cselekvés partikuláris, szemben a mindenkit befogadó univerzális civil társadalommal.

Bár a civil társadalomra való hivatkozás a rendszerváltás óta a magyar politikai kultúra része, a széles értelemben vett baloldal NGO-izálódása a 2014-es választások után, a „norvég” civilek elleni kormányzati támadás után gyorsult fel. Nálunk ez a hatás nem csak a társadalmi mozgalmakat, hanem a tágabb ellenzéki politizálást, így politikai pártokat is érinti. Az újabb választási vereség, a kormányzati támadás és a netadós tüntetések felértékelték a nem pártos politikai szereplőket, köztük az NGO-kat is. Az NGO-izálódást erősítette, hogy a professzionális stábbal, pályázati pénzekből és külföldi donorok segítségével finanszírozott szervezetek olyan szakértelemmel és ami fontosabb, szakmai hitelességgel rendelkeznek, amelynek révén állandó szereplőivé váltak az ellenzéki nyilvánosságnak. További szempont, hogy a fővárosban koncentrálódó, vélemény- és ízlésformáló mobil felső-középosztály és a mintákat követő feltörekvők jobban tudnak azonosulni a társadalmi elhivatottságot és nemzetközi (nyugati) beágyazottságot felmutató, a felső-közép kulturális kódjait jól ismerő és visszaigazoló NGO közeggel.

Képviselet helyett moralizáló politika

A baloldali politika hagyományosan támaszkodik az önszerveződésekre, mint amilyen a szakszervezetek, munkások sport-, szabadidős-, önképző- és kulturális szervezetei, vagy akár az egyházak, mint az amerikai polgárjogi mozgalom és az egykori kelet-német alternatív mozgalmak esetében. Az NGO-izálódás révén ugyanakkor olyan szereplők és ügyek jelennek meg az ellenzéki oldalon, amelyek tovább mélyítik a baloldali politizálás válságát. A következmények abból a különbségből fakadnak, amelyek a pártok (választói támogatás) és az NGO-k (donor felől érkező anyagi támogatás) működési, eredményességi logikája között találhatóak. Ennyiben ez strukturális kérdés, és nem a benne részt vevő egyének jó- vagy rosszhiszeműségének eredménye. A legfontosabb ilyen következmény morális elvárások támasztása és cserébe moralizált identitások felajánlása.

Böcskei Balázs „XXI. századi kiáltványt írni általában problematikus” c. írásában ezt úgy fogalmazza meg: „Napjaink egyik kurrens politizáló-akadémiai emancipációs igyekezete a tömegek erényessé tétele, mely terv az erényességet, a »jó emberséget« gondolja a morál lényegének és a »világ lényegének«”.

Az NGO-izálódó ellenzéki közbeszédben tehát a cselekvés mozgatórugója, avagy kanti kategóriával annak maximája erkölcsi parancsokban, a „jó emberségnek” való megfelelésben és nem direkt anyagi ösztönzőkben rejlik.

A „jó emberség” azonban bizonyos mobil társadalmi csoportoknak közvetve kifizetődik, hiszen az jelenti a belépést társadalmi miliőkbe és így konkrét állásokba. A moralizáló politika ugyanakkor nem képes a baloldal hagyományos társadalmi bázisának elégséges jutalmat biztosítani, miközben az erkölcsi elvárásoknak való nehézkes megfelelés csak jobban elbizonytalanítják.

Az NGO-izálódás nyomán létrejövő moralizáló politika legfontosabb ismérve annak univerzalizmusa, amely szembeállítódik az anyagi előnyökről, az újraelosztás kedvezményezettjeiről szóló politikával. Ez utóbbiak úgy jelennek meg, mint partikuláris érdekek, ezt fejezi ki pl. a „jóléti sovinizmus” pejoratív kategóriája. Az anyagiak, az újraelosztás altruizmusként, az osztályon aluliak, marginalizált csoportok kapcsán merül fel, amely csoportokat kiszolgáltatottságuk révén könnyen elérik az önkéntes szóvivők, azonban az elzártabb munka világa nehezebben megközelíthető. Az ott fellépő jogsértések feltárását, a munkahelyi jogvédelmet ráadásul jól láthatóan sem az NGO-k, sem a donorok nem szorgalmazzák. Itt újra szembekerül az NGO-izált és a pártpolitikai ellenzék, hiszen ez utóbbiak érdeke olyan politikai ajánlat felkínálása, ami jól rezonál a választási részvételre hajlandó csoportok körében. A politikai pártok ugyanis – ellentétben az NGO-kkal – törekszenek a választói támogatás megnyerésére. Az NGO-k jellegükből kifolyólag nem képesek makrotársadalmi csoportok számára kedvező újraelosztási rendszert kialakítani.

Az Én politikája

A neoliberális térnyerés a baloldalon az NGO-izálódás mellett az életmód-politikán, mint a szubpolitika egy típusán (Ulrich Beck) keresztül valósul meg. Az életmód politikaivá válásának egyik oka olyan új konfliktusok megjelenése, amelyeket korábban magánjellegűnek ítéltek, mint a szexualitás vagy a családon belüli hatalmi viszonyok kérdése.

Másrészt az életmódon keresztül megvalósított politika az új törekvések eszköze is volt, illeszkedve a prefiguratív politika alapvetéséhez (Carl Boggs). A prefiguratív politika szerint nem a mozgalom céljai az elsődlegesek, hanem az ideális társadalmi állapotot már a mozgalmi gyakorlatban meg kell valósítani.

Az ún. új társadalmi mozgalmak az 1970-es, 1980-as években ennek szellemében alakították ki döntéshozatali mechanizmusaikat, mozgalmi stratégiáikat. Könnyű belátni, hogy politikai tudatosság, a fogyasztás átalakítása nélkül nem lehet hatékony a környezet megvédéséért folytatott küzdelem, ahogy a társas érintkezési normák is tükrözik az aszimmetrikus hatalmi viszonyokat, pl. nő és férfi között. Mivel a prefiguratív politika középpontjában a fogyasztás áll, így az igen rugalmasnak bizonyuló kapitalizmus gyorsan tudott reagálni a szóban forgó fogyasztási minták beemelésével és depolitizálásával. Jó példa erre a közterületek közösségi visszaszerzését, hasznosítását hirdető „Reclaim the Streets” mozgalom, ami a szélesebb globalizációkritikus mozgalom részének tekinthető.

Az utcát kizárólag a közlekedés helyett kreatív közösségi tevékenységeknek visszaszerezni kívánó mozgalom végső soron előkészítette a terepet a dzsentrifikáció, a méregdrága street-food és a depolitizált, esztétizált önreprezentáció előtt.

Persze nem feltétlenül baj az elérni kívánt cél szempontjából, ha kommercializálódik egy fogyasztási minta, vagy bizonyos elvárások fogalmazódnak meg a nagyvállalatokkal szemben. Ha divat a városi kerékpározás, az attól még élhetőbbé tesz egy várost. Ha rontja egy ruházati márka értékét, mert gyerekmunkásokkal vagy éhbérért dolgoztat, annak pozitív hatása lehet a munkakörülményekre.

A probléma akkor jelentkezik, ha az alternatív fogyasztás exkluzívvá válik, ha társadalmi csoportok kizárásához vagy megszokott életmódjuk felforgatásához vezet. A tudatos fogyasztás ugyanis költséges, így alkalmas a társadalmi státusz jelzésére, az alsóbb osztályoktól való megkülönböztetésére. Igaz ez akkor is, ha ezek a költségek nem konkrét anyagiakban, hanem a csatlakozáshoz szükséges kulturális kódok ismeretében jelennek meg.

Erősíti ezt a folyamatot, hogy az egyediség, morális kiválóság, hitelesség és élményfelhalmozás lehetőségét kínálja az életmód-politika az unalomtól és uniformizáltságtól rettegő, önmegvalósítást hajszoló csoportoknak. A hitelesség keresése nyomán válhatnak pl. a munkásosztály életmódjának kellékei, kulturális javai a kreativitást kergetők prédáivá, ahogy az megtörtént a sör és a hamburger esetében. Másfelől ha nem is depolitizálódik az alternatív fogyasztás, úgy olyan életmódbeli elvárások, egyéni költségek jelennek meg, amelyeknek az adott politikai szubkultúrához szorosan kötődők eleget tudnak tenni, másokat viszont taszít a politikai szekta akolszaga.

Állam, képviselet, cselekvés

Az életmód-politizálás eredménye végső soron a depolitizálódás és új, fogyasztáson alapuló hierarchiák kialakulása. Az NGO-izálódás révén olyan ügyek jelennek meg a nagypolitikában, amelyek mentén nem lehetséges a széles választói tábor megteremtése és a többséget érdeklő, meggyőző politikai ajánlattétel. Mind az egyénre fókuszáló életmód-politika, mind a moralizáló NGO-izálódás révén háttérbe szorul az egyik legfontosabb demokratikus funkció, a politikai közösség csoportjainak, tömegeinek képviselete. Az életmód-politika egyén önmagát reprezentálja a kommunikáció esztétizálódását erősítő közösségi média segítségével, míg az NGO-k feladata éppen marginalizált csoportok érdekeinek védelme, így a többség számára csak morális ösztönzőket tudnak felajánlani. Demokratikus keretek között a politikai cselekvés nem létezhet tömeges választói felhatalmazás és képviselet nélkül, amely utóbbi magában foglalja a választók kulturális reprezentációját is. További kihívás a baloldal számára, hogy a politika alatti (életmód) cselekvés ignorálja az államot, a politikán túli (NGO) pedig egyenesen diszkreditálja.

Az állam ugyanis a baloldal számára az egyenlőtlenség, kiszolgáltatottság megszüntetésének eszköze. A baloldal tehát nem mondhat le az újraelosztáshoz kötődő konfliktusokról, választóinak anyagi és kulturális reprezentációjáról és az állami eszközök alkalmazásáról.

A baloldal számára a neoliberális térnyerés azért veszélyes, mert így elveszíti üzenetének koherenciáját, veszélyezteti a baloldali közösség integritását és végső soron a fenti tendenciák elidegenítik lehetséges támogatóitól.

Jelen írás nem állítja, hogy a magyar baloldal hitelességi válsága kizárólag a fenti folyamatoknak köszönhető. A hitelesség megteremtéséhez elengedhetetlen annak demonstrálása, hogy a baloldal a problémák megoldásában, a kiszolgáltatottság megszüntetésében és a kormányzó jobboldallal ellentétben nem azok újratermelésében érdekelt.

A neoliberalizmus baloldalon történő megjelenésének tudatosítása szükséges azonban ahhoz, hogy csökkenthető legyen a hitelességi deficit, valamint a távolság a baloldali célokkal egyetértő, a baloldali értékekre nyitott választók és pártok között. Noha részben strukturális tényezőkről van szó és külföldi jó példák sem állnak tömegével a magyar baloldal rendelkezésére, a potens politikus és politikai erő éppen attól ismerszik meg, hogy képes a politikai cselekvésre a struktúrák ellenében is.

A cikk eredetileg az Új Egyenlőségen jelent meg.
Olvass tovább!